"…és aztán a sötétség" - Karsai György írt POSZT-ügyben

'…és aztán a sötétség' címmel írt értekezést Karsai György klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész POSZT-ügyben.

 

Karsai György írása:

 

A dicstelen csehszlovákiai bevonulás évében, 1968-ban járta a következő vicc Budapesten: egy szép nyári reggelen feldúlt hírnök ront be Brezsnyev dolgozószobájába a Kremlben: „Brezsnyev elvtárs, meneküljön, a kínaiak betörtek országunkba, tűzzel-vassal pusztítanak mindent, felégetik városainkat, legyilkolják az embereket, mindjárt ideérnek!” „A kínaiak?!” – kérdi csodálkozva Brezsnyev – „De hiszen nincs velük semmi bajunk, folyamatosan tárgyalunk, népeink közt a barátság egyre erősödik, mit akarnak tőlünk?!” De a válaszra már nincs idő, nagy robajjal beszakad az ajtó és beront egy csapat kínai katona, élükön egy tábornokkal. Mindenkit leöldösnek, végül csak Brezsnyev marad életben, aki hősies pózba vágva magát így kiált: „Tessék, öljetek meg engem is, ti gazemberek, akik csak az erőszak nyelvét ismeritek!”Mire a kínai tábornok, félmosollyal ajkán: „Ugyan már, Brezsnyev elvtárs, hagyjuk ezt! Puszi jobbról, puszi balról és ti hívtatok be minket!”

 

Nem tudom miért ugrott be ma reggel ez a régi vicc, miközben Béres Attila elszomorítóan szánalmas érvelését hallgatom a rádióban arról, hogy miért is vesz részt a szombathelyi Weöres Sándor Színház az idei POSZT versenyprogramjában, annak ellenére, hogy - mint a kitűnő rendező mondja -: „…amit a Jutkával csináltak, az szörnyű, rettenetes, megengedhetetlen.”  

 

karsaigy

 

Csáki Judit kritikusról beszél, akit a Magyar Teátrumi Társaság indoklás és egyeztetés nélkül kizárt a POSZT idei zsűrijéből. Hogy pontosan értsük, mi történt: a Színházi Kritikus Céhe (1973-ban a Színházművészeti Szövetség tagozataként alakult meg, mai nevén 1997-ben jegyezték be) az a szakmai szervezet, amely minden évben jelöl egy kritikust a POSZT zsűrijébe, s e jelölést képviseli a Színházi Társaság a POSZT tulajdonosi testületében. Sajnos hátborzongatóan ismerős gondolatmenet Béres Attiláé…: mintha hirtelen harminc évet visszamentünk volna az időben: hányszor hallottam annak idején amúgy becsületes, tisztaszívű emberektől, hogy azért lépnek be a teljhatalommal bíró, borzasztó és tudván tudottan hazug, korrupt, cinikus és vállalhatatlan ideológiájú kommunista pártba, az MSZMP-be, mert majd belülről megváltoztatják működését, az igaz eszméket ott fogják hirdetni, a hatalom berkeiben, majd ott tárgyalnak – mit tárgyalnak? harcolnak! – velük, értünk! Valami olyasmit mondott Béres Attila, hogy majd a Vitéz Mihály-előadásukkal jól megmondják ott Pécsett, az lesz a bátor kiállás, mert a bojkott nem vezet sehová. Valami hasonlót mondott (mutatis mutandis) a ’80-as évek közepén jóbarátom is, amikor hirtelen jött kommunista párttagságáról vitatkoztunk. Hogy  nincs értelme a nyílt szembenállásnak, mert úgyis övék a hatalom, ha mi nem lépnénk be, ha mi nem mennénk oda, közéjük, nyilván csak nálunk rosszabbakat vennének maguk mellé, és akkor aztán jaj lesz mindenkinek, de elsősorban nektek! Igaz, mi is azt gondoljuk az alapvető emberi értékekről, morálról és ideológiai kérdésekről – például diktatúra, szabadság -, mint ti, de rossz úton jártok: csakis a hatalom megszabta keretek közt, a hatalom diktálta játékszabályokat zokszó nélkül elfogadva lehet jobbítani! Értetek szállunk harcba, vállaljuk a nehézségeket! Ott, bent.

 

A Magyar Teátrumi Társaság (továbbiakban: MTT) 2008-ban alakult Debrecenben, tizenöt vidéki színház részvételével, vezetője Vidnyánszky Attila, az alakuló ülésnek otthont adó színház igazgatója lett. Az MTT ars poeticá-nak is beillő bemutatkozása (http://magyarteatrum.hu/magyar-teatrumi-tarsasag) azzal a baljós meglepetéssel szolgál, hogy egyetlen szóval sem utal az ekkor már huszonegy éve (!) létező és a magyar színházi élet különböző szakmai tagszervezeteit – színészek, dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők, kritikusok, stb. – összefogó és képviselő, többek között a magyar színházi fesztiválokat (így a POSZT-ot is) szervező, érdekvédelmi szervezetről, a Magyar Színházi Társaságról (továbbiakban: MSZT). Vagyis úgy tett az MTT, mintha légüres térbe lépett volna be. Az új társaság névadói nyilván hosszan törték a fejüket, mi legyen a társaság neve: sajnos a szívüknek legfontosabb szavak – magyar, társaság - már foglaltak voltak, pedig ezekhez ragaszkodniuk kellett, így nem jutott eszükbe jobb, mint hogy a már létező színházi társaság nevéből egyszerűen lenyúlták a ’színházi’ szót és lefordították görögre – ó, áldott műveltség! -, s már meg is született ez a nyíltan politikai, fából vaskarika-képződmény, amely célkitűzéseiben semmi olyasmit nem tudott felvázolni, ami ne szerepelt volna az MSZT tevékenységi körében már évtizedek óta. Annak idején ha távolról is, de követtem azt az éveken át húzódó, sok fordulós és keserves tárgyalássorozatot, amelyet az MSZT vezetői és a szakma képviselői (többek között Vajda Márta, Jordán Tamás, Csizmadia Tibor, Simon István) folytattak Vidnyánszky Attiláékkal, s amely arra irányult, hogy ne hozzanak létre egy, a szakma nyilvánvaló megosztására irányuló, „ellen-színházi-társaság”-ot, hanem lépjenek be – természetesen egyenrangú tagokként – az MSZT-be, hallassák ott szavukat, dolgozzanak együtt e nem túlságosan nagy ország színházi életének jobbításán. Vidnyánszkyékat azonban kezdettől fogva a sértettségből fakadó gyűlölet és a hatalomvágy vezette, a mindent-ide-nekünk! gátlástalan mohósága, s ehhez a legbiztosabb útnak az MTT létrehozása látszott . Ez utóbbit a legnyíltabban Kerényi Imre fogalmazta meg néhány éve, természetesen már az 2010-es választások után : „most mi jövünk!”. És ennek a „mi” jövünk”-nek a jegyében hajtották végre az elmúlt öt év során a színházigazgatói kinevezéseket Szolnoktól az Új Színházon át a Nemzeti Színházig, sajátították ki az NKA és az illetékes minisztérium színházi bizottságainak fontosabb pozícióit, írták át saját szájuk íze szerint a színházi törvényt

(http://www.complex.hu/kzldat/t1100086.htm/t1100086.htm, illetve http://www.complex.hu/kzldat/t1200221.htm/t1200221.htm), tettek komoly lépéseket a független (alternatív) színházak tönkretételére és fűzték szorosra kapcsolataikat a hasonszőrű „ellenakadémiával”, a Magyar Művészeti Akadémiával, stb, stb. A hátteret mindehhez az erőszakos, gátlástalan – és sikeres - térfoglaláshoz a hatalomközeliség adta.

 

Az elmúlt években ’pénz, paripa, fegyver’, minden Vidnyánszkyék kezében összpontosult: például a Vidnyánszky vezette Nemzeti Színház elképesztő összegek felett diszponál, egy-egy előadásának díszlete a hírek szerint többet emészt fel, mint a legtöbb független színház éves költségvetése; két, igényes külsejű szakmai folyóiratot ad ki a színház (miközben a korábbi vezetés által indított, igen népszerű, az előadások szövegkönyvét közreadó könyvsorozatot egyik napról a másikra megszüntette), minden évben megrendezi - ismeretlen költségvetéssel – a MITEM nemzetközi színházi fesztivált (miközben a „Showcase” elnevezésű, a Színházi Kritikusok Céhéhez tartozó kollégák által szervezett színházi fesztivál szinte semmiféle állami támogatásban nem részesült). Időről időre elmondják, hogy milyen jó lenne a szakma egészével párbeszédet folytatni, ám amikor valóban le kellene ülni ki- és megbeszélni közös dolgainkat, hamar süketek párbeszédévé silányul az esemény (ld. például 2014. májusában a Katona József Színházban sorra került beszélgetést).

 

Vidnyánszkyék „teljes pályás letámadásának” fontos területe a művészeti felsőoktatás színházi szakágának elfoglalása is. Az itt felmerült komoly akadályok megsemmisítése időigényes feladat, így ez a harc még nem ért véget, s halvány remény még van arra, hogy a nyers, politikai támogatottságú hatalomérvényesítési hevület itt elakad – már amennyiben a felsőoktatás minőségéért, színvonaláért és presztízséért felelős szervezetek (elsősorban is a Magyar Akkreditációs Bizottság) nem engednek a külső nyomásnak és szakmai alapon hozzák meg majd e tárgyban döntéseiket. Ugyanis sem Vidnyánszkynak, sem a környezetéhez tartozó színházi szakembereknek nem volt és túlnyomórészt mind a mai napig nincs az egyetemi oktatói státuszhoz szükséges tudományos fokozata. De hát a hatalom erre is jó, csak ügyesen kell vele élni! Az érintettekben nyilván fel sem merült, hogy netán pótolni lehetne a hiányosságokat – például dolgozni lehetne, publikálni, horribile dictu doktori (DLA, PhD) fokozatot szerezni. Nem, mert ez az út az oktatói és művészi-tudományos munka iránti alázatot és kitartást igényelne. Szinte magától értetődött, hogy Vidnyánszkyék sokrétű hatalmi kapcsolataikat kihasználva inkább a vonatkozó jogi környezet (törvények és rendelkezések) testre szabásával, átírásával segítettek magukon. Arról a teljesen téves gondolatról, hogy az egyetemi tanári cím a nagy művészeknek jár, Vidnyánszky néhány hónappal ezelőtt nyíltan beszélt: http://www.inforadio.hu/hir/kultura/hir-675875

 

Így lett Vidnyánszky Attila – mindenféle tudományos teljesítmény és az előírt idejű oktatási tapasztalat nélkül, a céljaira kiszemelt intézmény SZMSZ-ének átírásával – a Kaposvári Egyetemen előbb címzetes egyetemi tanár (2011), egyúttal a kedvéért létrehozott pozíció, a Színházi Intézet vezetője – hogy e pozíciójában milyen pusztítást végzett (Csáki Judit, Jászay Tamás, Mohácsi János kirúgása, a képzés pedagógiai és jogi szempontból igencsak aggályos átalakítása, stb.) nem jelen írás tárgya, majd két évvel később ugyanitt művészeti rektorhelyettes. De ez sem volt elég, 2014 júliusában - az MMA hathatós segítségével - a felsőoktatási törvénynek a fokozatszerzésre vonatkozó rendelkezéseit is módosíttatták, s így most már az egyetemi tanári kinevezéshez nem kell tudományos fokozat, ezt ki lehet váltani bizonyos művészeti díjakkal (http://www.complex.hu/kzldat/t1200221.htm/t1200221.htm). A hírek szerint Vidnyánszky Attila különböző művészeti díjaira hivatkozva már be is nyújtotta egyetemi tanári pályázatát (így tett Eperjes Károly is, de ez utóbbi lépés annyira hihetetlen, hogy ha igaz, akkor majdan bizonyosan a gátlástalan cinizmus tankönyvi példája lesz a Jogi Egyetemeken).

 

És úgy tűnik, Vidnyánszky most érezte úgy, hogy ki lehet/kell sajátítania a POSZT-ot is. Nem mintha titok lett volna, hogy a nagy úr már hosszú évek óta elégedetlen ezzel a fesztivállal, amely bizony kevés sikert hozott (eddig) az MTT tagszínházainak és személyesen neki magának. Pedig már eddig is sokat tettek a „sikerért”: előbb az MTT bevásárolta magát a POSZT tulajdonosi testületébe (2012-ben) - ugyanolyan arányban (15%) van jelen a költségek és a szakmai, szervezési feladatok vállalásában, mint az MSZT -, majd elérte, hogy megváltozzék a válogatás rendszere (a korábbi, egyszemélyes válogatást felváltotta a több személyből álló válogató testület). De hiába, mert egyrészt a válogatók soha nem teljesíthettek elég jól, a fránya kritikusok pedig csak nem zengtek kellő hőfokú hozsannákat Vidnyánszky versenybe került alkotásairól (lásd a 2006-os Liberté ’56 szakmai vitáját, vagy a 2013-as, elhíresült esetet, amikor a Bolha a fülbe szakmai értékelésén a mester felháborodásában székfelrúgásos kiborulásig jutott). Idén a válogatók – Perényi Balázs és Balogh Tibor – igyekeztek jól tejesíteni, s teljesen unortodox megoldással vágták el az MTT megjelenése óta bevezetett „hibrid” (MSZT- és MTT-jelölt együtt válogat) válogatás gordiuszi csomóját: három-három előadást külön jelöltek a versenyprogramba, a többit közös megegyezéssel hívták meg Pécsre, Így került a programba – az MTT-delegálta Balogh Tibor ízlését tükrözve -Vidnyánszky Isten ostora-előadása (valóban csak zárójelben: meggyőződésem, hogy a művészi életpálya mélypontja ez az előadás; beválogatásának indokaira nem tippelek). A POSZT zsűrijének összeállítása a tulajdonosi testület feladata, a névsor hosszabb-rövidebb egyeztetési folyamat végeredménye. A szakmai tagszervezetek (az MSZT oldaláról), illetve az MTT (amelynek nincsenek szakmai tagszervezetei) külön-külön ajánl dramaturgot, drámaírót, rendezőt, díszlettervezőt, jelmeztervezőt, kritikust, stb. Amióta az MTT bevásárolta magát a tulajdonosok közé, természetesen „élesebbek” a személyi kérdések körüli viták, s olykor különös kompromisszumok köttettek (például Kerényi Imre és Koltai Tamás együtt zsűrizett 2012-ben).

 

Volt olyan is, hogy az egyik fél megvétózta a másik delegáltját, de végletes konfliktus nem alakult ki egészen mostanáig. Tavaly még minden rendben lévőnek látszott: a Színházi Kritikusok Céhe (a Céhen belüli, demokratikus szavazási procedúra eredményeként) Csáki Juditot javasolta a zsűribe, s őt a tulajdonosi megbeszélések során minden fél – tehát az MTT is! - elfogadta.

 

Csáki Judit váratlan akadályoztatása miatt lemondott a zsűritagságról (így került e sorok írója a tavalyi zsűribe mint a kritikus-szavazás második helyezettje[1]). Ezek után mi sem volt természetesebb, hogy - mivel Csáki Judit jelezte, idén részt tud venni az idei POSZT-on – a Kritikusok Céhe megismételte tavalyi jelölését a versenyprogram zsűrijébe. Ezt a jelölést terjesztette a tulajdonosok elé az MSZT. Mint arról a Színikritikusok Céhe utólag értesült, a tulajdonosi tárgyaláson az MTT minden indoklás nélkül visszautasította Csáki zsűritagságát; helyette (?) az MSZT-vel közös (?!) jelöltként Zsigmond Andrea kritikust jelölték a zsűribe (aki később - éppen a Kritikus Céhhel kapcsolatos méltatlan eljárás miatt - visszalépett). Vidnyánszkyék ezzel olyan helyzetet teremtettek, amelyben a Kritikusok Céhének sok tagja úgy döntött, nincs más választása, mint a POSZT bojkottja: az az arrogancia, amelynek jegyében a párbeszéd kizárásával és mindenfajta érvelés nélkül levegőnek néztek egy szakmai szervezetet, s fittyet hányva a korábbi évek gyakorlatára, hatalmi szóval kizártak egy Vidnyánszknak nem tetsző kritikust, majd a Kritikus Céh érveket kérő levelére előbb nem reagáltak, majd egy semmitmondó, háromsoros levélben „válaszoltak” („… a zsűri tagjaira vonatkozó javaslatokat is a két szakmai tulajdonos gyűjti össze, a javaslatokat összegzi, majd közösen dönt arról, hogy végül kiket kér fel zsűritagnak”, http://szinhaz.hu/http://archivszinhaz.blog.hu/media/image/2015-04-21/11899365/60199_nem_a_szethuzas_a_celunk_megszolal_poszt_ugyben_a_teatrumi_tarsasag.), egyszerűen nem hagyott választást a Kritikus Céh számára. 

 

A Színházi Kritikusok Céhe ezek után természetesen kilépett a MSZT-ből, mivel az ellenvetés és a Kritikus Céh véleményének kikérése nélkül, annak háta mögött elfogadta az MTT személyi döntését a POSZT-zsűri összetételének egyoldalú megváltoztatására. Ez történt, s csak remélni tudom, hogy ez az esemény-krónika egyértelművé teszi, hogy itt nem Csáki Judit személye, hanem a vele történtekben lelepleződött, cinikus és arrogáns hatalomgyakorlás az, amit nem lehetett szó nélkül hagyni.

 


[1]  Ha már az MTT vezetői közül oly sokan, oly sokszor és oly szépen hivatkoznak a két oldal közötti párbeszéd szükségességére, nyitottságukra a ’másik oldal’ érveinek meghallgatására – mellesleg nagyon utálom a „két oldal” kifejezést! mert itt nincs két oldal: vannak ordas, bosszú ihlette indulatok az MTT oldalán (plusz minden hatalom), a másikon a teljes kiszolgáltatottság, egyetlen „aprósággal” kiegészítve: szakmai tudás -, nem állhatom meg, hogy röviden szóljak a tavalyi zsűrizésről: mint a zsűri demokratikusan (!) - első ülésünkön - megválasztott elnöke elmondhatom, hogy mindvégig szigorúan a szakmai kritériumokra koncentráló munkát végeztünk; egymás tudása iránti tisztelettel és a látott előadások elfogultságok/előítéletek nélküli elemzésével beszélgettünk, vitatkoztunk, „szakmáztunk”. Bárkit meg lehet kérdezni a zsűritársaim - Ráckevei Anna, Szűcs Gábor, Perczel Enikő, Rátkai Erzsébet, Németh Ákos, Jean-Pierre Thibaudat – közül, mind tanúsítani fogják: a színházról gondolkoztunk együtt, egy asztalnál, a politikai hovatartozása semmit sem számított; ott és akkor bizony csak a szakmai tudás, az elemzőkészség és az érvek minősége számított. Minden délelőtti, olykor késhegyig menő, órákon át tartó üléseinken az „oldalak” szóba sem kerültek. Párbeszéd volt.

 

Karsai György 

             

Színház.hu