Az utolsó létrafokon - Beszélgetés Funtek Frigyessel

"A keserű, nyomorúságos hétköznapokban, amikor annyi a baj és az acsarkodás, jó dolog jókedvűen, derűsen létezni, sőt dolgozni" - mondja a Vörös és fekete musical rendezője.

A közönség elé került a Vörös és fekete című romantikus musical a kaposvári színházban. A Müller Péter Sziámi által írott librettóhoz Tolcsvay László szerezte a zenét, a produkció ősbemutató. Ez alkalomból mutatkozott be Kaposváron a pécsi színház művésze, Wunderlich József és a Kaposvári Egyetem színészhallgatója, Tenki Dalma is. A próbák alatt Bérczes László kérdezte a rendezőt, Funtek Frigyest.

 

funtek

 

Akármikor benézek a próbákra, azt látom, nagyon jó a hangulat. Ez fontos?

 

Funtek Frigyes: Fontos. A keserű, nyomorúságos hétköznapokban, amikor annyi a baj és az acsarkodás, jó dolog jókedvűen, derűsen létezni, sőt dolgozni. És most nemcsak a színházra gondolok.

 

Ha a pék rosszkedvűen, de szakszerűen süti a kenyeret, az a kenyér ugyanolyan finom lesz, mint hogyha a pék boldogan fütyörész dagasztás közben.

 

Funtek Frigyes: A színházzal más a helyzet. A színház jobb lesz, ha jókedvünkben születik. Rosszkedvből nem születnek ötletek, vagy ha igen, azok nyögvenyelős, csikorgós, izzadtságos erőlködések lesznek.

 

A jó hangulat mindenkit megihlet, és akkor kapkodhatod a fejed, annyi ötlet támad.

 

Funtek Frigyes: Annyi baj legyen. Arra már rájöttem, hogy nem tudok, ezért nem is akarok mindent kitalálni. Csak hadd ötleteljenek a színészek – főleg a kezdeti időszakban. Később, amikor már „irányba állunk”, a legjobbnak tűnő ötletet is el kell dobni, ha az nem szolgálja az alapgondolatot. A választás, a döntés az én dolgom. A nagy Egésznek én vagyok a gazdája, és ha tudom az irányt, nem nehéz a döntés.

 

 

Tudod az irányt?

 

Funtek Frigyes: Azt gondolom, igen. Van egy jó történetünk, és azt kell jól elmesélni. Nem szeretnék vele „üzenni”, pontosan elég az, ha saját sorsom és Julien Sorel sorsának kapcsolódásait meg tudom ragadni, és meg tudom fogalmazni. Hozzáteszem, szoros a kapcsolódás. Az én apám is ács volt, én is egy kis faluban születtem, aztán immár a világ túlfelén, Franciaországban élek. Most itt vagyok, Magyarországon, de mégiscsak a kaposvári színházban rendezek, vagyis fényévekre attól a közegtől, ahol felnőttem. Julien útja azt példázza, hogy tanulással és szerelemmel hihetetlen magasságokba emelkedhet az ember, és ezt én nem Stendhaltól tudom, hanem saját sorsomból. Julien és saját sorsom között van egyelőre egy lényeges különbség: nekem még nem vágták le a fejemet, talán nem is fogják.

 

Létra - Müller Péter Sziámi szövegkönyvében nagyon sokszor elhangzik a szó, és Tolcsvay Lászlóval dalt is írtak róla. Saját létrádnak melyik fokán állsz most?

 

Funtek Frigyes: Én most azt élem meg, hogy a legutolsó fokon állok.

 

Legfölül?

 

Funtek Frigyes: Igen, ha egyáltalán felfelé vezet az út. Mindenesetre nem hiszem, hogy van még hová lépni.

 

1

 

Ennek profán „fordítása” az, hogy a csúcson vagy.

 

Funtek Frigyes: Nem így értettem. Egyszerűen azt gondolom, hogy nem látok magam előtt olyan távlatot, amihez újabb fokra kellene lépnem. Hosszú és fáradságos út vezetett idáig. Azt mondhatjuk, megfelelő helyen vagyok. Összefügg mindez az életkorommal is: hatvanhoz közelítek, nagy baj lenne, ha egy húszéves ember elégedetlenségével és izgágaságával törekednék egyre feljebb. Megfelelő magaslaton vagyok ahhoz, hogy körbenézni, szemlélődni tudjak.

 

A „hosszú ás fáradságos út” egyre feljebb vezetett?

 

Funtek Frigyes: Végülis igen. A kicsi faluból kisvárosba, onnan a fővárosba, onnan Párizsba… Ma már természetesebb ez a fajta közlekedés, évtizedekkel ezelőtt nem volt az. De a lényeg abban a mondatban van, amit Julien mond: „Én nem leszek cseléd!” Az én családom cselédsorban volt – én abból kiszakadtam. Ahogy Julien, úgy én is tudva-tudtam: én nem leszek cseléd!

 

Visszajársz Magyarországra, a faludba, a fővárosba, ide Kaposvárra… Lejössz hozzánk?

 

Funtek Frigyes: Szó sincs róla! Számomra immár nincsenek szintkülönbségek. Az a létra, ami egykor talán az égbe tört, fekszik a földön, és én így közlekedek rajta. A földön fekvő létra is létra!

 

5

 

Ebben különböztök: Julien Sorelt a földön fekvő létra nem érdekli. Életben maradhatna egy alacsonyabb létrafokon, de ő a zuhanást választja. Miért?

 

Funtek Frigyes: Kivégzésre ítélik, és ő ezt elfogadja, pedig dönthetne másként. Tulajdonképpen egyfajta öngyilkosság ez. Visszamehetne fakereskedőnek, de ő erre már nem képes. Előre, tovább viszont számára nincs már út. Nem tehet mást: belemegy a halálba. Nem azt akarom sugallni az előadással, hogy nincs más út, de azt ki kell mondjuk: ennek a fiúnak nincs tovább. Végletesen gondolkodik mindenről, ezért jut olyan messzire, és ezért választja a zuhanást, a visszaavászkodás helyett. Bátor fiatalként ezt kell választania.

 

Stendhalról írják a Vörös és Fekete kapcsán: „megmutatja, hogy egy korrupt és önző világban mennyire nehéz – már-már lehetetlen – a fiatalság tisztességes szellemi- és egzisztenciális útkeresése”. Egyetértesz ezzel?

 

Funtek Frigyes: Abszolút. Magyarországon is, máshol is igaz. Ha a történelem bármelyik pillanatát felidézzük, azt látjuk, nehéz, „már-már lehetetlen” tisztességesnek maradni. Ha csak a rendszerváltásnak nevezett elmúlt huszonöt évet nézzük: rohantunk fel a létrán, minél magasabbra, löktük félre a másikat, és ha most körülnézünk, nem lehetünk biztosak abban, hogy feljebb jutottunk.

 

De hogy a tisztességünkből sokat veszítettünk…

 

Funtek Frigyes: Az biztos! Látszatszinten a csúcsokat döngetjük: autók, mobilok, internet… de közben hány Julien Sorelt veszítettünk?!

 

4

 

Az előadás a fiatalember kálváriájára vagy a közeg fertőzöttségére koncentrál?

 

Funtek Frigyes: A fiatalember útja van a középpontban. Így íródott meg a színpadi változat. De nem kell ezt megerőszakolnom, hogy a közeg felszínes és hazug látszatvilágát ábrázolni tudjam.

 

A színpadi változatra utalsz – ennek műfaja musical. Ez a műfaj számodra is új.

 

Funtek Frigyes: Így van. Tánccal, mozgással sokszor foglalkoztam már Franciaországban, de magával a musical műfajával rendezőként először találkozom. Munka közben tanulok. Szerencsére kiváló munkatársaim vannak a korrepetitortól a zeneszerzőig, a színészektől a koreográfusig… Rajtuk nem fog múlni a siker.

 

Apropó, siker: Amint a mennyben, Adáshiba, A király beszéde – az elmúlt évadok sikerdarabjait rendezted. Nincs mese, a Vörös és fekete esetében is kötelező a siker…

 

Funtek Frigyes: Hogy milyen úgy próbálni, hogy immár elvárás a siker? Hát, nyomasztó. Rég voltak ilyen álmatlan éjszakáim. És amikor egy-egy pillanatra el tudok feledkezni a feladatról, akkor ez az alattomos zene visszakúszik, nem hagy békén, állandóan azt dúdolom… Bele kell törődni, ez már így lesz a bemutató estéjéig.

 

3

 

Rengeteg dal hangzik el. Alig indul el egy prózai rész, már jön is egy dal – a rövidke prózai jelenetekben hogyan tudsz a tényközlésen túlmutató emberi mélységeket felmutatni? Vagy éppen ezt szolgálják a dalok?

 

Funtek Frigyes: A dalok is segítenek, de az is, hogy rájöttem: a rövid jelenetekben nincs idő aprólékosan építkezni. Már a felütéssel az adott lelkiállapot kellős közepébe kell hatolni, hogy a dal ennek legyen a folytatása. Nem könnyű színészi feladat: a Semmiből belépve a Mindent kell megszólaltatni.

 

Ebben kell neked segítened a színészeket. Azt láttam a próbán, hogy te is a színpadon mozogtál, szinte belehelyezkedtél a szereplő pozíciójába, azaz „színészből” fogalmaztad meg az instrukcióidat.

 

Funtek Frigyes: Egyelőre igen. Az elején, és még ott tartunk, engem ez segít. Később már lejövök a színpadról, mert az Egészet együtt kell látnom. De tény, hogy engem az segít, hogy eredendően színész vagyok. Vagyishát voltam.

 

Hogy is van ez pontosan? Az én generációm még tudja, hogy Funtek Frigyes évtizedekkel ezelőtt a Nemzeti Színház vezető színésze volt. A fiatalabb generációk fognak még veled, a színésszel találkozni?

 

Funtek Frigyes: Ez nemcsak rajtam múlik. Szokták ezt kérdezni, és én mindig egy Sinkovits-anekdotával válaszolok: őt 1956 után kitiltották a Nemzetiből. A rádióban Makláryval találkozott, aki megkérdezte tőle: „Imrém, nem jössz vissza a Nemzetibe?” „Nem.” „Nem is hívtak?” „Nem.” „Igazad is van, Imre!”.

 

2

 

Színészként mikor léptél utoljára színpadra?

 

Funtek Frigyes: Hát, várjál csak… Egyszer visszahívtak az Ádvent a Hargitánba, de új szerepben…, nem emlékszem. Illetve igen, 1989-ben, Párizsban játszottam. Rég volt, hagyjuk. Már csak azért is, mert a rendezés is örömet okoz, főleg, hogy most például egy szép és tragikus történettel foglakozhatok.

 

Tragikus, hiszen Julien Sorelnek nincs más választása, csak a halál. Látunk tehát egy hazugságokban élő, álságos közeget, és egy főhőst, aki a halált választja. Ezeket nyugtázza a néző, amikor az előadás után elindul hazafelé.

 

Funtek Frigyes: Hogy mindez nem túl szívderítő? Nem az. De az szívderítő lehet, ha a néző azt is átéli, hogy látott egy jó és szép előadást. Bár így lenne!

 

Bérczes László