"Nem volt B-terv" - Interjú Söptei Andreával

Lehetett volna tanítónő? Ki volt Kétely tanár úr? Hogyan lehetséges, hogy az első nagy kudarcnál nagyobb szerencse aligha érhette volna? Milyenek voltak a szédítő évek? Mitől riadt meg és miért gondolta, hogy mindent fel kell rúgnia? Erről és még sok másról mesél Söptei Andrea a Nemzeti Magazinban Kornya Istvánnak.

 

Az interjú a Nemzeti Magazin 2015. március-április számában jelent meg.

 

 

Ha nem színész lenne, mi lehetett volna?
– Az érettségi táján apám azt akarta, hogy legyen B-tervem. Nem volt. Alsó tagozatban zeneiskolába jártam, zongorázni tanultam, zenész akartam lenni. Hatodikos voltam, amikor a magyar tanárunk színjátszó csoportot indított. Onnantól világos volt előttem, hogy én akkor most megtaláltam, mit akarok…

 

12 évesen eldőlt az élete.
– Ahhoz képest, hogy csak mostanában érezem úgy, hogy kezdem magam utolérni, tényleg hamar eldöntöttem a magam sorsát. Drámatagozatra is már azzal a céllal jelentkeztem, hogy a Színművészetin akarom folytatni. Céltudatos csaj voltam. Amit nem is igen szerettek a többiek, mert a gimisek még nemigen tudják, hogy mik akarnak lenni. Na, én nagyon tudtam.

 

Marai eorifoto-3463

Családi kérdés (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

Amolyan kis művésznő volt?
– Nem ez volt a baj velem. Eltökélt voltam, igen, másrészt viszont bezárkóztam, nehezen kommunikáltam.

 

Biztatták? Tehetségesnek tartották?
–Ez egyértelműen kiderült. A főiskolai felvételi első rostáján meg is mondták, hogy nagyon tetszettem. Ezért volt hatalmas pofon, amikor a második rostán kirúgtak. Most akkor jó vagyok vagy sem?! Hogy van ez?!

 

A drámatagozat egyfajta művészképző volt?
– Úgy működött tulajdonképpen, mint egy minifőiskola. Beszéd- és mozgásóránk volt, tanultunk elméletet, és persze mindig mi csináltuk az iskolai műsorokat. De nem volt elhitetve velünk, hogy mi már „készen” vagyunk. Sok osztálytársamban fel se merült, hogy színész akarna lenni.

 

Első szerep?
– Ledér voltam a Csongor és Tündében – de ebben már nem vagyok biztos.

 

Otthon elfogadták, hogy színésznő akar lenni?
– A szüleim egyszerű emberek. Anyám adminisztrátor, apám elektrotechnikus volt, aki úgy gondolta, hogy az ő gyereke úgysem kerülhet be a Színművészetire. Meggyőződése volt, hogy oda csak a színészek meg a bennfentesek gyerekeit veszik fel, márpedig ő senki, és egy senki gyereke nem jut be ilyen helyre, se feljebb. Apámmal volt nagy harcom. Féltett. Azt gondolta ki, hogy jelentkezzem tanítóképzőbe, legyek tanítónő. Egy darabig úgy csináltam, mintha megfogadtam volna, amit kér… aztán már nem is tettem úgy. El se tudtam képzelni, hogy másra gondoljak, készüljek, mint a Színművészetire. Amikor nem sikerült a felvételi nagyon rendes volt, mert egyszer se dörgölte az orrom alá a kudarcot. Látta, mennyire magam alatt vagyok.

 

De ez sem törte meg az eltökéltségét.
– Felvettek a Nemzeti Színház stúdiójába. Viszont elkezdődött egy vesebetegségem, és az orvos azt javasolta, hogy jobb lenne lemondanom a színészi pályáról.

 

Soptei eoszfoto-6927

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Az orvosra sem hallgatott.
– A stúdiót az első félév után otthagytam, és beültem anyám mellé a bérelszámolási osztályra. Kis híján megbolondultam. Persze mentem felvételizni, és ahogy mondani szokták, még szerencse, hogy elsőre nem sikerült. A magyar színházi élet legjelentősebb két alakjának, Zsámbéki Gábornak és Székely Gábornak az osztályába kerültem. Kaszás Gergő, Stohl András, Gazdag Tibor, Bertalan Ági, Nagy Adrienne, Illyés Róbert, Majzik Edit voltak az osztálytársaim, és Csendes Olivér, aki már meghalt. Favorizáltak voltunk, kialakult körülöttünk egy felfokozott hangulat… Csodálatos négy év volt, ahhoz hasonló, amint amikor a gyerekem megszületett. Boldogság.

 

Mámorító vagy nehéz boldogság volt?
– Szédítő örvényben éltünk. Ha a Főiskola éjszakára bezárt, de mi még próbáltunk volna – vég nélkül, elszántan, eufóriában, egymást instruálva –, átmentünk a Katonába. Volt ott egy szoba, amit használhattunk. Hajnalig próba, aztán haza Békásmegyerre, akkor még a szüleimnél laktam, gyors zuhany, és nyolcra vissza a Főiskolára.

 

Mit lehetett Zsámbékitól és Székelytől tanulni? Hogyan tanítottak?
–Kétely tanár úr volt Székely neve. Az volt a módszere, hogy sose jó semmi, mert mindig keresd a mélyebbet, hatolj beljebb, elemezd tovább a szöveget, szerepet, jelenetet, viszonyokat. Mindenkit miszlikre szedett, és úgy volt képes megsemmisíteni, hogy… nem ez a jó kifejezés, mert ízekre szedett ugyan, de nem volt megalázó. Nem a személy ellen irányult a kíméletlensége, hanem a gondolat volt neki mindennél fontosabb – így pontos. Olyan maximalizmussal szembesültünk, ami riasztó is volt. Stohlt, aki eredetileg sporttagozatos volt a Vörösmartyban, ahova én is jártam, aki a lazaság, a magabiztosság szobra, csupa jókedv, harminckét foggal mosolygó srác, Székely pár szóval úgy helyre tette, hogy abból egy életre tanulhatott – nemcsak ő, mi is. Ültünk a Csücsiben, és kávék mellett ezeken röhögtünk, meg vergődtünk persze…Ekkoriban volt Zsámbéki és Székely között a szakítás, Székely otthagyta a Katonát és az osztályt is leadta. Zsámbéki másmilyen volt. Rengeteget röhögtünk a meglátásain, elemzésein, amelyek mindig felszínre hoztak valami lényegit… A többi tantárgy – mozgás, beszéd satöbbi – nem is érdekelt bennünket. Csak a „mélyszínészet”, az a mi utunk, gondoltuk… Aztán a Katona első három évében Zsámbéki rengeteget ordított velem, hogy nem lehet hallani, amit mondok. Biztos igaza volt, de abba már az önbizalom hiánya is belejátszott…

 

A favorizáltság azt is jelentette, hogy egyenes volt az út a Katonába?
– Harmad éven a gyakorlatra az egész osztály ment a Katonába. Persze mindenki tudta, hogy a nagy lehetőség kapujában állunk, de fontosabb volt számunkra, hogy van egy mag, akik együtt… A Vízkereszt, vagy amit akartok volt az első előadás, amikor a mély vízbe dobott be minket Zsámbéki, nagyobb szerepekbe, én Viola voltam. Hárman-négyen sejtettük, hogy a Katonában folytathatjuk.

 

Ingyenelok j eori-9341

Bodrogi Gyulával az Ingyenélőkben (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

Az egyik legfontosabb katonás döntése az volt, hogy pár év múlva otthagyta a társulatot, egykori tanárát.
– Ezt máig a fejemhez vágják. Hogy lehet a Katonát otthagyni! Pár év múlva mindegyikünk eljött, Stohl is, Kaszás Geri is…

 

Kitelt az idejük a mesterrel? Megromlott a viszony? Megszűnt a kitüntetett figyelem?
– Emlékszem, Stohl akkor az induló kereskedelmi tévézésébe vetett bele magát, és Zsámbéki megmondta: vagy ez, vagy az. Nagyon elvhűen védte a művészszínháziságot. Egyiken se tudtuk ennyire elvágólagosan látni az életünket, ki ezért, ki azért.

 

A döntésben közrejátszott nyilván az is, hogy „kis Básti”-nak hívták.
– Az ember lassan összerakja a képeket. Egy-egy premier után mindig akad, aki gratulál, és kedvesen hozzáteszi: Hogy te mennyire hasonlítasz a Julira! És akkor azt gondolod egyfelől, hogy na majd nekem is jönnek azok a szerepek, amik neki, de leginkább nem dobja fel az ilyesmi egy pályakezdő fiatal hangulatát, aki éppen különbözni akar másoktól. Nekem nem volt szerencsém, mert a Nemzetiben is kollégák lettünk… Sokáig volt bennem az az érzés, hogy én csak a második vagyok.

 

Egy interjúban említette, hogy visszatekintve azt gondolja, a Főiskolán a már bevált színésztípusok utánpótlása is folyik. Ez elég hátborzogatóan hangzik.
– Az is! Hallani effélékről. Ez kinek jó? Mintha a felvételiztető tanár már egy képzeletbeli társulat szerződtetője lenne. Nem a személyiség a fontos, hanem a praktikus megfontolások. Kell majd egy férfias férfi, egy törékeny lány, jól fog jönni egy duci is…

 

Odaállni a nagytekintélyű tanár és igazgató elé, és felmondani, nem lehetett könnyű.
– Tulajdonképpen máig azon gondolkozom, hogy mi is dolgozott bennem akkor… Nagyon védettek voltunk a Színművészetin, tiszteltük a tanárokat, felnéztünk a Katona nagy színészeire, élveztük a rendezők nyújtotta biztonságot. Amikor viszont ott voltunk, a társulatban, be kellett tagozódnunk egy hierarchiába. A nagyoké az elsőbbség, vedd tudomásul. Én ezzel nem tudtam megbékélni. Ráadásul olyan súllyal dőlt rám ez az egész, és olyan hirtelen, hogy azt éreztem, meg fogok roppanni. Ezt akartam megelőzni. Megriasztott egyszer csak az a gondolat is, hogy mi van, ha nem Zsámbéki rendez majd, vagy Ascher Tamás. Mindketten olyan nagyszerűen, látatóan bontottak ki egy-egy szerepet, hogy fel se merül bennem, hogy másként is lehetne… De bevillant a kétely: az én önálló színészi munkám hol van? Mit érek nélkülük? Vagyok én nélkülük is színész? Eldöntöttem, hogy mesterségesen abba a helyzetbe fogom hozni magam, hogy ez kiderüljön. Hogy ki vagyok én! Most, amikor az interjúra jöttem, ültem a villamoson, és tudtam, persze, hogy ez is szóba kerül, eszembe jutott, amit Liptai Klaudia mesélt. A Színművészetin szorongó, félénk, visszahúzódó csajszi volt, elege lett magából, és kitalálta ezt a dög maszkot vagy micsodát… Én erre képtelen voltam. Megcsinálni magam. Tele voltam kétellyel, önbizalomhiánnyal. Közben láttam magam, tudtam, hogy itt vagyok huszonhathétnyolcévesen, és ez nem maradhat így… Eltökéltem, hogy én ezt a magam módján megoldom. Megmondtam, hogy elmegyek. Zsámbéki először kiabált, hogy maga egy szélsőséges alkat…

 

Marai2 eorifoto-4319

Családi kérdés (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

És igaza volt?
– Igen. És hát a döntéseimmel másokból is szélsőséges indulatokat váltok ki… Voltam három évig vegetáriánus, amikor teherbe estem, elkezdtem húst zabálni. Szóval tényleg. Még Pestről is elköltöztem, felégetni mindent, el innen… Pilisszentlászlón vettem egy parasztházat. De Zsámbékival megmaradt a jó viszonyunk. A felmondó beszélgetés végére Ascher is bejött, aki ezután leszervezett Kaposvárra. Talán volt benne némi bűntudat, mert pont nála telt be a pohár. Valami rémes angol kortárs valamit próbáltunk, és minden rossz volt, a darab, a szerep, a próbák…Kaposváron Adélt játszottam Az üvegcipőben. Jól sikerült, Babarczy László le is szerződtetett volna. De ott volt a házam abban a gyönyörű kis völgyben, ami olyan, mint egy fészek, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy akkor mostantól a kaposvári színészház valamelyik lyukában fogok tengődni, és nincs más csak örökké próba-színészbüfé-próba-előadás-színészbüfé… Úgy döntöttem, szabadúszó leszek. Játszottam Szolnokon, a Radnótiban szülni menők szerepeibe ugrottam be… Egy év után pedig terhes lettem. Az volt a tervem, hogy nekem a gyerek a legfontosabb, s ha majd eljön az ideje, évi egyet vállalok…Akkor is azt képzeltem, hogy a tudatosan hozott döntéseimmel én alakítom az életem. Aztán persze mindig minden tök másként alakul. Ez sem jött be. Szép lassan kiírtam magam a szakmából, elfeledkeztek rólam…

 

Előtte még Az ember tragédiája Évájaként azt olvashatta magáról az újságban az útját kereső Söptei Andrea, hogy fürdőruhában szaladgál a színpadon.
– Hogy csak ennyit vegyen észre a kritikus egy színészből?! Vagy hogy engem is eszköznek használjon, ha másokon akarja elverni a port?! Az előadás sajnos nem lett jó, na de akkor is! Rájöttem, hogy nemcsak Molnár Gál Peter csinálja ezt, hanem ez egy bevett módszer. Mivel nem tehetek ellene semmit, el se olvasom, mit írnak. Nem olvasok kritikát. Minek?

 

Ha a színészről elfeledkeznek, mit lehet tenni?
– Ja, én ezt nem vettem észre. Mindig csak utólag látok ennyire tisztán. A Presszó is például nagy közönségsiker volt, díjat kapott, de a díjátadásra már nagy pocakkal mentem, mindenki látta, hogy ez a nő most kiszáll… Egyre többször azt vettem észre, hogy történik valami jó, de nincs folytatás. Amikor Valló Péter Sopronba került, vezető színésznőnek hívott. Évente két főszerep volt kilátásban, ami azért már valami… Ám nem sokkal később Sopronnak hirtelen vége lett. Valló beajánlott Jordán Tamásnak, aki akkor kezdett a Nemzetiben… Jordán előtt, még Schwajda idejében volt egy nagy terv: Anatolij Vasziljev készült megrendezni a Lear királyt kizárólag nőkkel, ezért rengeteg nő volt a Nemzetibe szerződtetve. Jordán azt mondta, leszerződtet, de… és kaptam pár kis valamint. Megint a másodvonalban találtam magam, mint a Katonában, az elsők megint Udvaros, Básti, mások voltak a kedvencek is. Megint megvolt a leosztás, bolondok, szolgálók, egyéb karakterek maradtak nekem.

 

Soptei eoszfoto-6950

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

És már nem volt meg a szélsőséges döntések Söpteije?
– Valahogy beleszürkültem ebbe. Bekerültem abba a fiókba, akiről tudják: ő az, akinek a szereposztások idején el lehet magyarázni, hogy vannak bizonyos körülmények, amire tekintettel kell lenni – mások javára. Azt is éreztem, hogy az életszagom elveszett, a tehetségem megkopott. És akkor jött Alföldi, akivel dolgoztam a főiskolán, és amikor évekkel korábban az Újszínházat megpályázta, megkeresett… szóval neki ott vagyok a fejében, gondoltam. Szerződtetési tárgyalásra rettenetes gyomorgörccsel mentem. Utána kicsit megint minden mindegy volt, csak annak örültem, hogy nem rúgott ki! De nemigen változott semmi, jöttek az ő emberei… Voltam Iluska az Alföldi-féle János vitézben, de az első három évben alig kaptam valami igazán komolyat. Aztán Básti Juli a főpróba héten kilépett a Hamletből, és én ugrottam be a Királyné szerepébe. Valahogy akkor derült ki, hogy terhelhető vagyok, és beindultam, és jött a Hazafit keresünk és az Angyalok Amerikában.


Nem sokára megint jött egy váltás.
– Az első gondolatom megint az volt, kellek-e. Tudott volt, hogy Vidnyánszky Attila is hozza az embereit, ami természetes is. Akkor eldöntöttem, hogy a sarkamra állok. Hogy keményen tárgyalni fogok, kiállok magamért.

 

Mosolyogva meséli…
– Mert egy katasztrófa voltam! Teljes félreértés lett az eredménye, és az első év rá is ment erre. De az idén nagyon jól ment A fehér felhő, az Ingyenélők Kamillája főszerep, most Márai Sándor Családi kérdés című egyfelvonásosát próbálom, jól érzem magam, megy a munka. Sok idő kellett nekem, hogy rájöjjek, mi hogyan működik. Mostanában érzem, hogy kezdem utolérni magamat. Amikor erre rájössz, az nem jó érzés, mert tudod hány év ment közben el. Láttam, sokan szinte egyből leveszik, hogy mik a szabályok, mihez és hogyan kell idomulni, hogyan lehet boldogulni, vannak, akik gyorsan rájöttek, hogy mi a világhoz a kulcs. Én meg nem találtam. Nem állítom, hogy a kulcs most a kezemben van, de tudom magamról, hogy miben szereztem önbizalmat, mit tudok, és mi az, amin már nem tudok változtatni. Bármilyen rendezővel el tudok kezdeni dolgozni, és nem ijedek meg attól, hogy kinek milyen a módszere. Neki is van, meg nekem is, gyerünk. Azt gondolom, mostanra érett be, amiért annak idején elmentem szabadúszónak. Szeretek dolgozni. Jó érezni, hogy számítanak rám…

 

 

Söptei Andreáról röviden:
Jászai Mari-díjas színművész. A budapesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán érettségizett. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1990-ban végzett, de már 1989-től a budapesti Katona József Színház tagja. 1996-tól szabadúszó, majd a 2002/2003-as évadban a soproni Petőfi Színház társulatában játszott. 2003 óta a Nemzeti Színház tagja. A 2014/2015-ös évadban az Ahogy tetszik, A fehér felhő, az Ingyenélők és a Családi kérdés című előadásokban látható a Nemzetiben.

 

 

Az interjút készítette: Kornya István

Forrás: Nemzeti Magazin (2015. március-április)