"Azonosak a mozgatórugóink" -Villáminterjú Anger Zsolttal

Júniusban hat estén is játsszák az Átrium Film-Színházban a Closer című előadást. Új beálló is lesz, Osváth Judit helyett Bata Évát, a Vígszínház művészét láthatjuk az előadásban.

 A párkapcsolati viszonyokat boncolgató Patrick Marber darab, két férfi és két nő - Dobó Kata, Anger Zsolt, Bata Éva, Kovács Ádám – szenvedélyes szerelmi négyszögét meséli el. A – 011 – Alkotócsoport és az Átrium közös produkcióját Radnai Márk állította színpadra. Az előadásról a Closer markáns férfi főszereplőjével - Anger Zsolttal beszélgetett Hegedűs Claudia. 

 

Ez a négyszereplős kamaradarab számomra olyan, mintha egy kortárs Ibsen vagy Csehov színművet néznék, ahol nagyító alatt vizsgálhatjuk az örök esendő embert. Milyen érzés megélni ezt a minden ízében életszagú előadást?

 

Anger Zsolt: Érdekes a sztorim a Closerrel, mert annak idején, amikor láttam a filmet (Mike Nichols 2004-ben készítette el a darab filmváltozatát - a szerk.) egyből arra gondoltam, hogy ezt szívesen megcsinálnám színházban. Nekem van is némi tapasztalatom abban, hogyan lehet filmeket színpadra adaptálni. A Radnóti Színházban a mai napig megy a Főfőnök, Lars von Trier furcsa vígjátéka. Aztán volt dolgom a Fahrenheit 451-el, ami ugye eredetileg egy regény, s aztán készült belőle film, sőt van egy színházi adaptációja is. Tulajdonképpen mindhármat felhasználva állítottam színpadra a saját verziómat a Bárka Színházban. Megcsináltuk az Esőembert is, ami Orlai Produkció, és volt még a Dogville, ami szintén Lars von Trier, azt is a Bárkában játszottuk. Szóval, nagyon izgalmas szellemi játék, filmet színpadra adaptálni, de a Closernél nem ez történt. Ez eredetileg egy színdarab, amit 1997-ben mutattak be nagy sikerrel Londonban. Amikor Márkkal (Radnai Márk a Closer rendezője – a szerk.) belevágtunk ebbe a munkába, Patrick Marber darabját vettük elő, és kezdtük el boncolgatni. Abszolút igaz, amit mondasz, hogy a Closer olyan, mint egy Csehov vagy Ibsen-mű, mert mindaz a szenvedély, meg életsűrűség, ami benne van, az nem újdonság, hiszen csak a történeteink változnak, de az ember maga nem. Tehát ugyanolyan elesettek, meg nagyravágyók, önzők, meg szerelmesek tudunk lenni, mint amilyenek voltak száz, kétszáz éve az emberek, vagy lesznek ezer év múlva. Ez a színmű különben egy végtelenül egyszerű alaphelyzetre: egy szerelmi négyszögre épül. S azáltal, hogy ezek a teljesen különböző karakterek, nem tudják kordában tartani az érzelmeiket meg a vágyaikat, így láncreakciószerű, apró élettragédiákat okoznak saját maguknak, meg egymásnak. Ugye Csehov mindig a szöveg alatti meg mögötti tartalommal játszott. Tehát, ha nála valaki azt mondja, hogy milyen vészjóslóan duruzsol a kémény, nyilván tudjuk, hogy a szerelmi viharokra utal. Bár a Closer meglehetősen szókimondó, és nagyon éles dolgokat vágnak egymáshoz a szereplők, de közben meg éppúgy az ember eredendő magánya és szeretetéhsége a mozgatója. Ilyen szempontból nagyon izgalmas, mert minden karakternek megvan az igazsága, vagyis az első pillantásra negatív viselkedések mind, mind abból fakadnak, hogy az ember alapvetően borzasztóan vágyik egy társra. Amikor viszont elárul a szerelmed, az kitörölhetetlen nyomot hagy. Valójában bármi történik velünk az életben, akármilyen mélyre eláshatjuk, mindig velünk marad.

 

 

closer

 

 

Fogalmazhatunk úgy, hogy az előadás ideje alatt, nemcsak ti négyen szereplők, de mi nézők is egyfajta lelki boncasztalon foglalunk helyet?

 

Anger Zsolt: Mondhatjuk persze, merthogy mindannyiunkra igaz, hogy egy elhibázott lépés, az egész életünkre ki tud hatni. Tehát minden egyes esemény - legyen az jó vagy rossz, - ami történik velünk, örökre az emlékeikben marad. Mintha egy nagy főzőüst lenne a lelkünk, ahol ezek az összetevők, amiket a bölcsőtől az adott pillanatig kaptunk, folyton forrnának benne. S a halálunk órájában abban reménykedünk, hogy, amit főztünk, az finom, és akkor a mennyországba jutunk, ha pedig keserű, akkor meg a pokolba. Vagyis én úgy gondolom, hogy ez a kettő – mennyország és pokol - olyan módon létezik, hogy mi az az utolsó gondolat, ami átvillan az agyunkon. Ha pedig arról beszélünk, hogy mit szeretnénk megfogalmazni ezzel a darabbal, akkor azt mondom neked, hogy valószínűleg az lenne a legjobb „üzenet”, ha a néző, amikor feláll az előadás végén, megfogná a kezét a párjának, és örülne annak, hogy ők ketten együtt vannak. Szóval menjenek szépen haza, foglalkozzanak egymással, és ne csapják be, és ne árulják el egymást, vagyis ne pillanatnyi vágyak, és meggondolatlanságok vezéreljék az életüket. Tudod, nem sok értelmét látom ennek a földi életnek, mint azt, hogy az ember találjon magának egy társat, akiben csukott szemmel megbízhat. Tehát azt gondolom, hogy egy gombóc lélekemelő fagyit csak kapnak a végén a nézők.

 

Bulvárosan intimnek tűnhet a kérdés, de ha már szóba hoztad az élet értelmét… Szóval, mennyire tudjátok különválasztani Dobó Katával a színpadi héjanászt és az otthoni idillt, vagy vacsora közben azért szóba jön a Closer?

 

Anger Zsolt: Figyelj, a színészet ugyanolyan foglalkozás, mint mondjuk a villamosvezetés, csak nálunk más kockázatokat kell vállalni. Egy villamosvezető sok száz ember életéért felel, mi pedig a saját lelkünket visszük vásárra minden este, de nem cipeljük haza a munkát. Lelkileg szétmarcangoljuk egymást a színpadon, de amikor vége van, akkor újra mosolygunk. Ez olyan, mint a wrestling. Láttál már pankrációt?

 

Ki nem?

 

Anger Zsolt: Nos, akkor tudod, hogy a szorítóban ezek a marha nagy pasasok ütik-verik egymást, majd bemennek az öltözőbe, megpaskolják egymás arcát, és boldogan megállapítják, hogy jól nyomták a show-t. Mi Katával (a két színész fél éve alkot egy párt – a szerk.) pontosan ilyen pankrátorok vagyunk, akik ha kell, a színpadon (lelkileg) agyonverjük egymást, a végén meg összepacsizunk. Régi kedvenc mondásom, hogy azért is jó színésznek lenni, mert egy fillért sem kell költeni pszichiáterre, ugyanis héttől tízig mindent szépen kiköpünk magunkból. És hogyha ez rendesen összejön, akkor egyrészt mi is felszabadulunk, másfelől a néző is jól érzi magát. Arra vágyom, hogy legalább száz előadást érjen meg ez a darab, ezáltal sok ember el tudjon gondolkodni azokon a tévutakon, amiket mi bejárunk esténként a színpadon.

 

Nézőként úgy tűnik, tökéletes szinkronban vagy ezzel a karakterrel. Jelentős megálló számodra ez a szerep?

 

Anger Zsolt: Hogy mondjam? Engem az motivál, hogy mindig a legtöbbet tudjam elmesélni, valójában magamról. Tudom, hogy ez így borzasztó egoistán hangzott, tehát pontosítanám. Szerintem akkor jó egy színészi alakítás, ha az ember nem valaki másnak a bőrébe akar bújni, hanem olyasvalamit tud megfogalmazni saját magáról, ami mindenki számára ismerős, hiszen a lelkünk mélyén valamennyien ugyanolyanok vagyunk: biztonságra és szeretetre vágyunk. Éppen ezért tök mindegy, hogy Hamlet, vagy Platonov, vagy a Closerben a Larry, mert igazából azonosak a mozgatórugóink.

Például nem is tudom, hogy ennek a darabnak mi lehetne a műfaja, mert nem színmű, nem tragédia vagy komédia. Talán azt mondhatnám, hogy a Closer szeretetéhes egók csetlése-botlása két felvonásban, ami arról mesél, hogy mindnyájan egy ölelő társra vágyunk, és hát ebből lesz a rettenetes kavarodás. Ismerős, nem?

 

Az interjút Hegedűs Claudia készítette.

 

Fotók: Gordon Eszter