"Csak a győztes mutathat nagyvonalúságot" - Interjú Gerő Andrással és Horkay Hörcher Ferenccel

Gerő András történész és Horkay Hörcher Ferenc esztéta hónapról hónapra véleményt mondott a Nemzeti Színház előadásairól a Nemzeti Magazin hasábjain. A két szerzővel egy évad tapasztalatairól beszélgetett Kornya István.


Kötelességszerűen színházba járni munka, kevésbé szórakozás. Miért vállalták mégis, hogy rendszeresen írnak a Nemzeti előadásairól?

 

Horkay Hörcher Ferenc: Foglalkozásomat tekintve esztéta volnék, és bár az irodalom a fő érdeklődési területem, a színház nem esik ettől olyan messze. Ráadásul hajdan filmrendező szerettem volna lenni… Ennél természetesen fontosabb: kíváncsi voltam, hogyan építkezik a Nemzeti.

 

Gerő András: Nem vagyok színházrajongó, de szeretem a színházat. Másfelől érdekelt, hogy a Nemzeti új vezetése a mai magyar kultúrában milyen reprezentációt valósít meg. Volt egy politikai, pontosabban mentális okom is: a magyar kultúra sok vonatkozásban törzsi alapon működik, és érdekelt, hogy az ebből fakadó tömény ellenszenvnek, ami a Nemzetivel szemben is megnyilvánul, van-e alapja. Gondoltam, a legjobb módszer, ha megnézem az előadásokat. Megelőlegezem, a Nemzetiben látottak alapján ennek a törzsi ellenszenvnek nincs alapja.

 

horkay gero evad cl

Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu

 

A Nemzeti Magazinnal kapcsolatban több helyen is olvasható volt: már a kritikákat is maguk íratják magukról. Önök milyen reakciókkal találkoztak saját közegükben, hogy a Nemzeti lapjában írnak a Nemzeti előadásairól?

 

G. A.: Volt, aki beszólt. Egyesek azt vetették a szememre, hogy nyilván olyan sokat fizetnek, hogy a korrumpálódás esete forog fenn – szögezzük le, jelképes honoráriumért dolgoztunk. Mások azt kifogásolták: ezzel legitimálom az Orbán-kormány kultúrpolitikáját.

 

H. H. F.: (Mosolyogva:) Miért, te ezt tetted?

 

G. A.: Természetesen nem. Azt írtam, amit gondoltam. Egy csomó ember, akikben rögzültek ezek a törzsi kulturális attitűdök, így reagált. Szabad individuumként azonban nem kell a mainstreamekhez idomulni, azokkal szembe lehet menni. Ezt hívják autonóm viselkedésnek. Ez ma természetesen lehetséges Magyarországon.

 

H. H. F.: Az én közegem megértőbb volt. Általánosságban azonban elmondható: ha elfogadod az előítéleteket, újra is termeled azokat. Én azzal vállaltam el ezt a munkát, hogy próbáljunk meg úgy tenni, mintha ez egy normális világ lenne. Amíg azt írhatom, amit gondolok, addig ez rendben van. Természetesen felmerült bennem is a kérdés: ha a „kritizált” intézmény lapjába írok, vajon nem pusztán promóciós anyagokat készítek-e? Számomra morális kihívás volt, hogy bár vendé¬ge vagyok a színháznak, hogyan mondhatom meg, hogy ez vagy az az előadás csapnivaló volt.

 

G. A.: Én is megírtam, hogy volt bizony jó és rossz előadás is. Ezzel együtt, senki nem szólt bele, hogy mit írok.


Hét előadást láttak, az új bemutatók javát. Milyen benyomásokkal zárják az évadot?

 

G. A.: A sokszínűség jut szembe elsőként. Orosz, lengyel, több magyar rendező munkáját láttam – következésképpen nem egyféle felfogással szembesültem, hanem sokfélével. Semmilyen egységes politikai üzenetet sem láttam.

 

H. H. F.: Nyitottság volt a jellemző. Rendkívül erős színházteremtő egyéniség Vidnyánszky, aki karakteresen meghatározza az általa vezetett teátrum arculatát, ehhez képest mégis sokféle az, amit kínál. Még úgy is, hogy sok darabot rendez ő maga. Ugyanakkor az is érezhető, hogy épülő társulatról van szó, és ez a „második évadság”, a keresés tapintható az előadások során is. Volt katartikus, jó és kevésbé színvonalas mű is. A vezetőváltás nyomán, az Alföldi-korszak helyén épülő új repertoárnak egy új közönséget is meg kell szólítania, nevezetesen az úgynevezett „jobbos” közegnek is kínálni kell valamit. Ebben a tekintetben volt egyfajta csalódottság, hiszen ez a közeg sem kapott mást, mint Alföldi idején: egy olyan színházi nyelvet, amely nem mindenki számára könnyen emészthető.

 

G. A.: Rendkívül problematikusnak tartom azonban, hogy Vidnyánszky minden előadást levett a repertoárból, ami az előző érában született. Számomra a kultúra ugyanis egyfajta felhalmozási folyamat, amiben egymásra épülnek különféle teljesítmények, és én egy ilyen radikális újrakezdés esetén is bűnnek tartom az előzmények eltörlését.

 

kritikusok eorifoto 0248

Horkay Hörcher Ferenc (fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu)


Sokszínűség és nyitottság – két fontos jelző, de talán nem tévedek, ha azt mondom: a köztudatban nem ez ment át az elmúlt két évad során.

 

G. A.: Például a korábbi előadások levétele ez ellen hatott.

 

H. H. F.: Nehezíti a helyzetet, hogy Vidnyánszky a tevékenységét részben közszereplőként határozza meg, nem pusztán művészként. Évekkel ezelőtt beleállt a kultúrkampfba, politikai elkötelezettsége egyértelmű, véleményt nyilvánít, érdekeket sért, sebeket oszt és szerez.

 

G. A.: Engem állampolgárként sem a rendező, sem az igazgató lelkivilága nem érdekel. Az érdekel, hogy a közpénzzel működő intézmény olyan tevékenységet folytat-e, amely értéket teremt vagy sem, felelősen működik vagy sem. A Nemzeti – szerintem – e téren rendben van.


Érték alatt persze sokan sokfélét gondolhatunk. A fenntartó nem fogalmaz meg elvárásokat, feladatokat a Nemzetivel kapcsolatban.

 

G. A. és H. H. F.: Még szerencse!

 

Akkor másként fogalmazok. Az öt vidéki nemzeti színház esetében pontosan meghatározza a törvény, hogy játszania kell kortárs és klasszikus magyar szerzőket, operát, klasszikus operettet, balettet, de sok egyéb kritérium mellett még azt is megmondja, hogy a társulaton belül milyen legyen a diplomás színészek aránya. A Nemzeti esetében efféle kritériumok nincsenek. Akkor mi is a Nemzeti feladata? Ezeket minden vezető maga definiálja, és Vidnyánszky a nemzet színházának tekinti az intézményt, olyan feladatokat tűzött ki maga elé ennek jegyében, amelyeket elődei nem. Kísérletet tesz arra, hogy a retorikain túl elsősorban gyakorlati szempontok szerint tartalmat adjon a nemzeti jelzőnek.

 

H. H. F.: Szerintem is van egyfajta morális kötelezettsége a Nemzetinek az egész magyar nyelvű közösséggel szemben, és ezt most teljesíti is, hiszen nagy számban befogad vidéki és határon túli előadásokat, nemzetközi fesztivált szervez, sok külföldi rendezőt alkalmaz, változatos a műsorpolitikája. Amit képvisel, az abban a tekintetben nemzeti, hogy ugyanakkor egyetemes is.


Politikai térben működik a színház – ettől nem lehet eltekinteni?

 

H. H. F.: A Nemzeti már abban működött 1837-es alapítás óta. Nem is baj ez, hiszen ez a színházra irányítja a figyelmet, fontos vitákra ad lehetőséget. A színház mindig politikai üzenetek közvetítője is volt.


És megáll a vád, hogy elvtelenül a jelenlegi politikát szolgálja?

 

G. A.: Függetlenül attól, hogy az Orbán-kormány mit tesz, és ezt vagy azt a lépését vagy az egész működést miként minősítem, amit a Nemzetiben láttam, semmiféleképpen nem ennek a politikai kurzusnak valamiféle művészeti legitimációja.

 

H. H. F.: Fontosnak gondolom, hogy Vidnyánszky közönsége szavát hallva képes volt a műsorpolitikában korrekciókra anélkül, hogy ez az eredeti célkitűzések kárára ment volna. Azt is gondolom, hogy az a mód, ahogyan a Nemzetit vezeti, bizonyos értelemben tartalmaz ironikus vonást is azzal a világgal szemben, amelynek ő egyébként fontos alakítója. Vagyis az ő színháza képes a nemzeti önkritika hangján is szólni.

 

kritikusok eorifoto 0266

Gerő András (fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu)

 

Vidnyánszky nem csupán művészként, hanem politikai szereplőként is jelen van a kulturális életben, hiszen a Magyar Teátrumi Társaság elnöke. Külföldi és hazai szakemberek, újságírók is a szemére vetik: miért nem csak rendez, miért nem csak művész, miért politizál?

 

G. A.: A nemrég elhunyt Günter Grass-szal szemben elvárás volt, hogy politikai állásfoglalásokat tegyen. Ő baloldali, szociáldemokrata volt. Egyrészt az úgynevezett „haladó értelmiség” szerepfelfogásához tartozik a politikai állásfoglalások kinyilvánítása. Másrészt azonban meglepődik és elutasítóan reagál, ha mások is ezt teszik. Így akaratlanul is egyfajta kulturális és politikai kánon kizárólagosságát kívánja megteremteni.


H. H. F.: A „haladó”-hoz azt is hozzátenném, hogy a baloldali és liberális értelmiség képmutatóan viselkedik, mert miközben számon kéri mások politikai aktivitását, mondván, jobb volna, ha ezzel nem foglalkoznának, ő maga minden színtéren politizál, vagyis fenntartja magának azt a jogot, amelyet másoktól elvitat. A legjobb példa erre a Burgtheater színészeinek az esete a MITEM-en, akik egy előadás tapsrendjében politikai manifesztumot olvastak fel, vagyis egyértelműen és direkt módon politizáltak – s nem művészként jártak el. Mást mondanak, és másként cselekednek. Azt tapasztalom, hogy a nyugati „haladó értelmiség” igazából még mindig nem tud mit kezdeni ezzel a régióval, nem érti a cseh, a szlovák, a lengyel és a magyar történéseket, folyamatokat, az eltérő történelmi tapasztalatokat.

 

G. A.: A felvilágosodás óta kimutatható, hogy a Nyugat akarja megmondani, mi volna errefelé a helyes és kívánatos.

 

H. H. F.: Ezt nevezi a nyugati társadalomtudomány posztkolonializmusnak.


A Nemzetit számos gyűlölködő vád éri. Az egyik legaktívabb Koltai Tamás, aki egy cikkében arról értekezett, hogy korábban jóarcú volt itt a közönség…

 

G. A.: Rémes. Ő képes volt arra a modortalanságra is – és akkor még finoman fogalmaztam –, hogy egy nagyszerű és rendkívüli életpályát befutó színésznő nevét direkt rosszul írta le a kritikájában, mert az – szerinte – egy rádióreklámban rosszul ejtette ki Gombrowicz nevét. Engedtessék meg nekem annyi arisztokratizmus, hogy ezzel a színvonallal ne foglalkozzak. 

 

Béres Ilonáról van szó, aki azért került célkeresztbe, mert a Nemzetiben vendégszereplést vállalt, és a rádióban a Nemzeti Gombrowicz-előadását reklámozta. Általánosságában: a gyűlölködő és előítéletes megnyilvánulásokon egyszerűen csak túl kell lépni?

 

H. H. F.: Az álláspontot az üléspont nagyban befolyásolja, ezt tudjuk, és várható is volt, hogy támadások özöne fogja érni a Nemzetit és Vidnyánszkyt. Nehéz, méltatlan, kilátástalan helyzetbe hozza magát, aki ezekkel a támadásokkal foglalkozik, ezekre válaszol. Túl kell ezeken lépni – ami emberileg nem könnyű. Az efféle háborúskodás sehová sem vezet, sőt éppen újratermeli magát. Én fontosabbnak tartom a meghirdetett program következetes végigvitelét.

 

G. A.: Tegyük hozzá: csak a győztes mutathat nagyvonalúságot, a vesztesek sértettsége természetes. A gyűlölködést valóban nem könnyű kezelni, mert az mindig személyre irányul – ez a dolog lélektanának a lényege. A gyűlölködés ugyanakkor leginkább magáról a gyűlölködőről szól, aki fontosnak képzeli magát.


A következő évad két Nézőpont-írójának melyik két előadást ajánlanák afféle „alapozásként”?

 

G. A.: Az Isten ostorát és a Brandot. Szerintem az évad két erős előadása volt, a Brandot én a magam mércéjével tökéletesnek gondolom.

 

H. H. F.: Én tanulságosnak tartom, hogy Gombrowicz Operettjének előadása rendkívül problematikus volt történelemfelfogásának avíttsága miatt. Ha a rossz irányra is kíváncsi a kolléga, érdemes megnézni a zavaróan „művészkedő” Éjjeli menedékhelyet. Másik ajánlatom pedig a számomra katartikus élményt adó Körhinta.

 

Az interjút készítette: Kornya István