"A görög drámai mélységű színházban hiszek" - Interjú Mohácsi Jánossal

Június 24-én új bemutatót tart az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban. A Hair című musical eredeti, Broadway-változatát Mohácsi János állítja színpadra. Interjú.

 

– Az előzetes híradásokból tudjuk, hogy ez a Hair nem az a Hair, amit Milos Forman filmjéből ismerünk. Az eredeti Broadway-librettót fordította le a testvéred, István. Első olvasásra milyennek találtad a darabot? 

 

– Mindent elárul róla, hogy amikor az öcsém fordította, és elküldte az első részt, ami négy oldal volt, azt fűzte hozzá: „annyit mondok, hogy ezzel túl vagyok az első felvonás felén”. Tényleg nagyon harmatos a darab szövegkönyve, ráadásul az érthetetlenségig amerikai, nem európai, pláne nem közép-európai közönségnek szól. Lehetséges, hogy az Egyesült Államokbeli értelmiségnek ma is jelent valamit, de nagyjából semmit nem mond nekünk. Ez elég nagy problémát okozott, de most már túlhaladtunk rajta.  Az a történet, hogy egy társaság eljátszik egy színdarabot, megidézve sok-sok mindent Amerika történelméből. Amit közérthetővé tudunk tenni, azt megtartjuk, a többit elhagyjuk, mert hiába hivatkoznánk rá, senki nem értené, hacsak nem történelem vagy amerikanisztika szakos tanár valaki. De van más probléma is a darabbal: az egész hippi magatartás alól kiszaladt a történelem, eltűnt ez a fajta közösségi érzés, létezés. Erről majdnem első kézből tudok, mert az öcsém kanadai feleségének apja San Franciscóban élt 1968-ban. Amikor sztorizik róla, többen extázisba esnek, hogy mekkora dolog lehetett akkor amerikai hippinek lenni, de az a világ már ott is rég a múlté. Az is probléma, hogy a Hair kora erőteljesen a drogoké, és a mindent átható droghasználatban nem tudok partner lenni. 

Az sem erénye a darabnak, hogy úgy tűnik, mintha lenne tizenöt főszereplő, de jó, ha öt van, és róluk is borzalmasan keveset tudunk meg a szövegkönyvből. Sheiláról annyit, hogy békeharcos. Ennél azért általában kicsit több tulajdonsága van egy nőnek. A darab nem törődik azzal sem, hogy társadalmilag hová van beágyazva, pedig a vietnami háborúhoz kötődő téma komolysága indokolná. 

 

– A zenén kívül van egyáltalán valami jó a darabban?

 

– Nem szoktam ezzel törődni, mert nem a darabnak, hanem az előadásnak kell jónak lennie. Zeneileg mindenképpen, generációkon átívelően jó a Hair. Régóta nem hallgattam már a dalokat, mert kinőttem belőlük, de most azt kell mondanom, hogy a legtöbb szám ma is nagyon hat, és van köztük néhány kifejezetten szenzációs. A legtöbb zenés darabból legfeljebb egy számra emlékszik az ember, de a Hair-ből legalább hét-nyolc a fülében marad, ami egészen elképesztő teljesítmény. Operetti, Kálmán Imre-i, lehári magasságokba emeli a darabot, és ezt nem ironikusan mondom, hanem elismeréssel.

 

Orlai Hair Mohacsi Janos Foto Takacs Attila k 

 

– Na de mit mond nekünk ma ez a közel ötvenéves amerikai történet? 

 

– Azt, amiről elgondolkodunk a történet kapcsán. Az, hogy az állam egyre mélyebben és erőszakosabban beleugat az életedbe, ma is létező probléma, nálunk meg különösen az. A hajdani húsbavágó amerikai élethelyzetnek, hogy besorozhatnak Vietnamba, ahol meghalhatsz, megvannak a máig ható általános tanulságai. Bár egy amerikai katonának sokkal nagyobb esélye volt a túlélésre, mint egy vietnaminak, nem elhanyagolható esélye volt arra, hogy súlyos sérüléssel vagy dobozban érkezzen haza. Nem mellesleg csúnyán megosztották a társadalmat a szerint, hogy ki az, akit elvisznek katonának, és kit nem. Az egyetemistákat nem sorozták be, viszont aki kiesett az egyetemről, – ami a darab egyik problematikája –, azt igen. A szegregáció miatt, ami akkor javában tombolt, hozzáteszem, sokkal kevésbé, mint ma nálunk, lényegesen több feketét vittek el, mert ők kisebb számban jutottak be az egyetemekre. Ép ésszel alighanem azt is lehetett tudni, hogy geopolitikailag sem nagy fogás a vietnami háború. Ez rengeteg társadalmi feszültséget szült. 

Annak kapcsán, hogy az ország, ahol laksz, egyszer csak azt mondja, hogy el kell menned egy eleve vesztes háborúba agyonlövetni magad, az állam visszataszító magatartásáról szólunk. Arról, hogy erőszakosan mindenkinél okosabbnak tartja magát. Ezzel bármilyen formában érdemes foglalkozni, akár a Hair formájában is. 

 

– Meg szoktad hallgatni a színészek véleményét. A fiatalok átérzik azokat a problémákat, amelyeket felvetsz a darabban? Van, amit a próbák alatt már ők tettek hozzá?

 

– Átélik, mert a politika döntései számukra is létező problémák, és van véleményük róla. A bőrükön érzik az áldásos tevékenységet, amit a magyarországi kormányzat folytat. Persze generációs feszültség van köztünk.

 

– Nem csak generációs különbség? Feszültség is?

 

– Ez elkerülhetetlen, de rendezőként nagyon jó pozícióban vagyok, mert enyém az utolsó szó, én döntök. Bár nem szoktam rájátszani, a tekintélyemhez a korom is ad bizonyos támogatást. Ugyanakkor rengeteget tanulok a fiataloktól. Például nagyon sok olyan szót ismernek, amit én nem, sokkal jobban tudják, hogy a korosztályukban hogyan kommunikálnak egymással, ki mikor szólal meg egy-egy szituációban. Együtt formáljuk az előadást.

 

– A Hair nem örömóda, de egyébként sem számíthat a néző boldog végre, ha Mohácsi-előadást néz. Nálad még a ,,happy end” is szomorú.

 

– Egyáltalán nem értek egyet a sokat hangoztatott ,,remény színháza” eszménnyel. A konfliktusos, nehéz, görög drámai mélységű színházban hiszek. Akkor is, ha bohózatról van szó. Ha a szereplőket ellenkező érdekek vezérlik, és mindkét félnek igaza van, az azonnal drámai szituációt teremt. Ez a színház lényege. Annak örülök a legjobban, ha a néző egy Antigone-előadás végén nem tudja eldönteni, hogy Antigonéra vagy Kreónra voksoljon-e, mert ez azt jelenti, hogy gondolkodik. Az a jó, ha nem okosságokat vágok a fejéhez, hanem szituációkat értelmezek több nézőpontból, kérdéseket vetek fel, amikre én sem tudom a választ, és a nézőnek el kell mélyednie abban, hogy mi is történt a színpadon. Szeretem, amit Dürrenmatt a Fizikusok színházról szóló huszonegy pontjának egyikében mond: egy darab akkor jó, ha a lehetséges végkifejletek közül a legrosszabb következik be. Ez nagyon-nagyon fontos. Egész egyszerűen azért, hogy ne ahogy esik, úgy puffan módon csináljuk a dolgainkat, hanem úgy, hogy azok összes következményével számolunk. Ez vezet el a katarzishoz.

A remény színháza kizárja a konfliktust az előadásokból, és ezzel hamis képet sugall. Aki arrafelé tapogatózik, átáll az unalomhoz vezető útra. A közönség ideig-óráig rajonghat érte, de végül kikopik a színházból, mert a katartikusan izgalmas színházra vevő, nem arra, hogy ellelkendezzék, milyen jó élni és reménykedni. Valaha a Revizor Online-nak egyoldalas cikkben felvázoltam, mi fog történni az Új Színházzal: nem lesz közönsége, és előbb-utóbb azon fogja törni a fejét a fenntartó, hogy hogyan zárja be. Hajszál pontosan ez történik. Lehet majd csembaló- és futóversenyt vagy bármi mást rendezni, de többet nem lesz színház abban az épületben. Ez az eredménye a Teátrumi Társaság erőszakos területfoglalásának.

 

– Apropó, mi a véleményed a POSzT-tal kapcsolatban történtekről? Személyesen hogyan érintenek?

 

– Voltak, akik úgy döntöttek, hogy a nézők miatt ugyan elmennek, de nem vesznek részt a versenyprogramban. Szerintem a színháznak nem jó az a végső eszköz, hogy egyáltalán nem megy el a találkozóra, mert az a dolgunk, hogy játsszunk. Csáki Judit kiemelése a POSzT-ról vérlázító, de erre olyan választ kell adni, ami egyenrangú vele. Pont elég, amit az Örkény tett, hogy kilépett a Színházi Társaságból, mert nem képviselik az érdekeit, az értékeket, és nem hajlandó a versenyben részt venni. Ahelyett, hogy tényleg szakmai ünnep lenne a POSzT, most egy méltatlan szkanderozásnak vagyunk tanúi, amit Vidnyánszkyék kezdtek. Nem arról van szó, hogy kitiltották Csákit. Bárkit ki lehet tiltani. Olyan erőfitogtatás folyik, amitől önmagukat teszik nevetségessé. A Teátrumi Társaság először azt találta ki, hogy ha beledöglenek is, lezsűriznek mindenkit, mert olyan nincs, hogy csak úgy ott vannak, de nem versenyeznek. Aztán az új ,,büntetés” az lett, hogy a magukat a versenyből kivonó színházakat nem zsűrizik le. Vicces. Ezt nem észrevenni belülről azt jelenti, hogy teljesen elvesztették mércét. 

Elvileg szeretnem kéne a POSzT-ot, mert sok rendezésem volt ott sikeres, de amikor Jordán Tamás évekkel ezelőtt boldogan felhívott, hogy megy a Szentivánéji előadásom Pécsre, azt mondtam: egyrészt nagyon örülök, másrészt az a helyzet, hogy az ember már nem tudja, melyik a rosszabb érzés, ha kimarad, vagy ha meghívják. Azóta még inkább így van. A Teárumi Társaság szeret arról könnyezni, hogy a másik oldal ássa az árkot, de ezt a szituációt ők teremtették, amikor úgy döntöttek, hogy a Színházi Társaság mellett létrehoznak egy másikat, a Teátrumit. Ők ástak árkot akkor és most ők mélyítik. Az, hogy a pozícióját vesztett Színházi Társaság úgy viselkedik, ahogy, legyen az ő erkölcsi problémája, de a hangsúly a ,,pozícióját veszetetten” van. Ők nincsenek abban a helyzetben, hogy kardoskodhassanak, igaz, azért gerinceskedhettek volna például Csáki ügyében. 

Ha kitiltanak, nem megyek le, ha le kell menni, lemegyek. Hazsűriznek, az Arany János-i vers marad bennem: ,,egy úri lócsiszárral találkoztam s bevert sárral, nem pöröltem, félreálltam, letöröltem”.  Lehet jókedvűen is nézni, ahogy a Teátrumi Társaság nekifeszül egy nem létező dolognak. Van benne valami abszurd.

 

– Láthatóan bölcs derűvel szemléled, de gondolom, azért csak megvisel.

 

– Nem. Amióta kiakolbólítottak a Kaposvári Egyetemről, nem nagyon tudok meghatódni olyasmin, ami a POSzT-on történik.  

 

– Konkrétan Vidnyánszky Attila nyekkentett ki Kaposvárról. Egyáltalán szóba tudsz még állni vele?

 

– Azóta nem találkozunk, de az sem okozna gondot, ha találkoznánk. Derűsen elbeszélgetnék vele, noha tudnám, hogy ő az az ember, aki kirúgatott a Kaposvári Egyetemről, és ő az, aki megölte a Nemzeti Színházban futó előadásaimat, amik nem voltak rosszak. Sőt az egyik olyan volt, ami – nem szégyellem – nekem is, aki jó rendezőnek számítok, nyolc-tíz évente egyszer, ha kicsúszik a kezem közül. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadások előbb-utóbb meghalnak, mégis nehezen viseltem, hogy levette a műsorról. De nem fogok az előadással halni. Emiatt fájjon az ő feje, töltse meg ő jó előadásokkal a színházát. Egyelőre csak jó statisztikákkal sikerül. 

 

– Azt mondják, amikor fokozódnak a társadalmi feszültségek, nő a nyomorúság, többen, többet járnak színházba. Így van?

 

–  Magyarországon a nézőszám általában véve nem rossz, de azt is tudjuk, milyen hatalmas mennyiségű szennyet kell végignézniük ahhoz, hogy egy jó előadást is lássanak. Egyszer azt mondta Babarczy, és teljesen egyetértek vele, hogy amikor Hollywood nagy nehezen kiböffent egy jó filmet, az egy mérhetetlen szartengerből mosolyog rá az emberre. Persze senki sem szándékosan gyártja a rossz minőséget, csak küszködik azzal, hogy hogyan tud olyat csinálni, ami sírós is, nevetős is, imádják a nézők, tolonganak rá, ugyanakkor nem semmitmondó. Szóval, nem kárhoztatom sem filmes, sem a színházi alkotókat.

 

–  Ha már Hollywoodot említetted, a Saul fia sikeréről eszembe jutott a több éve futó A dohány utcai seriff című előadásod, amelyet július 31-én Szentendrén és nyár végén a Zsidó Nyári Fesztiválon is láthat a közönség. Hogyan született?

 

– Amikor még Kaposváron tanítottam, Rusznyák Gábor megkért, hogy az egyik osztály vizsgaelőadására csináljak egy rádiójátékot. Az nem inspirált, hogy egy mikrofon előtt hogyan játsszák el, amit kell, viszont ennek kapcsán továbbgondoltam, amit az A helytartóban csináltunk: ott civilben olvastak fel lágeremlékeket. Ettől az ötlettől jutottam addig, hogy a néző a betonsötétben azt sem tudná, kinek a hangja szólal meg, ki énekel, ki beszél hozzá. Ezt a Jurányiban nem sikerült teljesen megvalósítani, mert technikailag nem tudtuk megoldani, hogy fény nélkül hagyják el a nézőteret, de majd kitalálunk rá valamit. 

Ezzel az osztállyal holokauszt-túlélők vallomásaiból születtek meg a szövegek. Az egyik srác utánament egy történetnek, és akkor derült ki, hogy a családja zsidó származású, amit annyira titkoltak, hogy a saját nagyapja tőle tudta meg. Az, hogy valaki a szüleitől csak sokára értesül a zsidóságáról, tipikus, ebben a csapatban is van olyan, aki nemrég tudta meg, de olyat még nem hallottam, hogy egy unoka világosítsa fel róla a nagyapát. Döbbenetes. A túlélőktől vett idézetek mellé a szereplők személyes vallomásait is beépítettük az előadásba.

 

– Keresett rendező vagy, és nagyon sokat dolgozol.  Van olyan munka, amit csak azért vállalsz el, mert négy gyereket kell eltartanod?

 

–  Van. A világ boldogabbik felén egy jó rendező évi egy nagy munkából meg tud élni, de nálunk messze nem. Bőven többet kell vállalnom annál, mint ami ideális lenne, és ennek megvan az a veszélye, hogy patentek jutnak eszembe. De majd a kedves kritikusok rajtakapnak, és felszólítanak, hogy soha többet ne csináljak ilyet.

 

–  Tanulsz az elmarasztaló kritikákból? 

 

–  Nem veszem félvállról sem a dicsérő, sem a rosszalló kritikát, de azért nem használom őket építőkövekként az előadásaimban. Egyébként is kevés kritika születik, és általában a kultúráról kevés szó esik. Ez baj. A magyarországnyi lakosú New Yorkban a NY Times vaskos várnapi száma egy legalább Száz év magány-kötetnyi részt szentel a kultúrának. Mégpedig azért, mert a helyén kezelik a kultúrát, amit a nemzedékek áthagyományoznak egymásra, mint a géneket. Ugyanis az teszi elviselhetővé az életet. A mi kormányzatunk, amely a magyarság féltéglájával veri a mellét, tulajdonképpen belerúg a magyarságba, mert lyukat üt a hagyomány folytonosságán. Kiesik rajta egy nemzedék. Tudható, hogy olyan, nyelvében kis nemzet kultúrája, mint a magyar, nem él meg állami támogatás nélkül, most mégis éppen a kultúra felszámolása felé haladunk. Holott ez nem pénz kérdése. A színház relatíve kis összeget emészt fel, főleg azokhoz az elmebeteg beruházásokhoz képest, amikre most számolatlanul elfolyik a pénz. Ez súlyosan vissza fog ütni. Bármit meg lehet szüntetni egy tollvonással, akár a rendőrséget is, csak bele kell gondolni, milyen következményekkel járna. Ha a kultúra megszűnik, az végzetes lesz. 

 

Szerző: L. Horváth Katalin