"Erkölcsi mértéket jelentett" - Eltemették Koltai Tamást

Szerdán szűk családi körben eltemették Koltai Tamás színikritikust.

Barátai, kollegái, pályatársai, olvasói augusztus 4-én, 18 órakor vehetnek búcsút a Jászai Mari-díjasszínházi szakembertől, a Színház című folyóirat főszerkesztőjétől, az Élet és irodalom és a 168 órakolumnistájától.

 

A nyilvános megemlékezésre a Bajor Gizi Színészmúzeum-OSZMI (XII.kerület Stromfeld Aurél út 16.) kertjében kerül sor.

 

koltaitamas

 

Sándor L. István pályatárs, kritikus így emlékezett az Ellenfényben:

 

(...) Miközben színházi kritikusként folyamatosan a legnagyobb és legmélyebb drámákat nézzük újra – így, ha írni akarunk róluk, akkor az élet teljességéről kell gondolkodnunk –, mégis a saját életünkből valahogy megpróbáljuk kirekeszteni a halált mint végzetet. Mint kényszerű véget, amely számon kéri rajtunk, hogy mit is végeztünk. Megpróbálunk elfeledkezni esendőségünkről. Arról, hogy botcsinálta, suta Akárkikként ott egyensúlyozunk a 20. és a 21. század omló partvidékein, feltartóztathatatlanul haladva a pillanat felé, amely számadásra kötelez. Azzal szembesít, hogy saját szakmánkba, világunkba belefeledkezve közelebb jutottunk-e valami fontoshoz, megkerülhetetlenhez. Hogy a napi feladatokat teljesítve megragadtunk-e valamit abból, ami az élet lényege volt (lehetett volna) egy korban, amelybe beleszülettünk, amellyel összecsiszolódtunk vagy megküzdöttünk, hogy végül is a sajátunknak mondhassuk.

 

Koltai Tamás váratlanul halt meg – még számos munkával teli év állhatott volna előtte –, mégsem érezzük tragikusnak a halálát. Elsősorban azért nem, mert egy teljes, gazdag életművet hagyott maga mögött, amely a magyar színházművészet megkérdőjelezhetetlen része. Nemcsak egy művészeti ág ötven évének értékeit teszi hozzáférhetővé, megőrizhetővé, továbbgondolhatóvá, hanem fél évszázad emberi, társadalmi történéseit is. Ennek az életműnek az összegzését maga Koltai Tamás végezte el, amikor 70. születésnapjára elkészítette a Zsöllyerablét című kötetét. Így itt áll előttünk a szinte teljes életét a színháznak szentelő kritikus számadása – maga kínálva kulcsokat művészeti, közéleti szerepéhez.

 

„Ez boldog rabság, amelytől sosem akartam szabadulni" – írja Koltai Tamás a Zsöllyerablételőszavában, mintegy magyarázatot adva a könyv címére. A szocializmus hazug viszonyai között felnőtt kritikus a színházban találta meg az igaz élet lehetőségét. Mert „kizárólag az a kis hely – a színház – a világ, az igazi világ, az egyedül létező világ. Ami a színházon kívül van, az hamisság, hazugság, látszat. A színház a valóság, amelyben élni lehet, minden más csak álság, utánzat, pszeudo." Ugyanitt – afféle szelíd, szomorú kritikusi ars poeticaként – azt is megfogalmazza, hogy „minél több hazugsággal találkozom az úgynevezett való világban, és minél inkább el kell tűrnöm az összest, annál kevésbé vagyok hajlandó elviselni ugyanezt a színházban. Megírom." (...) 

 

Folytatást itt olvashat.

 

Csáki Judit szavaival Koltai Tamásról:

 

(...)  Ő volt az utolsó színházi kolumnista, mert nálunk, Magyarországon vele hal ez a műfaj is. 
Kíváncsiság. Szenvedély. Állhatatosság. Konzervativizmus. Nyitottság. Ahol két (színházi) fedőt összecsaptak, ott felbukkant. Bölcsész volt, de a színház belvilága felől érkezett a kritikusi pályára - a fordítottja sokkal gyakoribb -, és autodidakta módon tanulta a szakmát, mármint a színikritikusit, mert másképp egyelőre nem is lehetséges; épp ezen dolgoztunk mostanában, hogy lehetséges legyen másképp is.
Tanult és tudott, sokat és sokat. Mindent olvasott - évekig úgy találkoztunk a szokásos hétvégi bemutatókon, hogy neki a Narancs, nekem az ÉS volt a kezemben -, és ami teljesen ki tudott borítani: mindent meg is jegyzett. Neveket és dátumokat, előadásokat és helyszíneket, és ezeket össze is tudta rakni: komplett, állandóan változó-bővülő rendszer volt a fejében. Minden áldott este, minden egyes színházi előadás után otthon följegyzett a füzetébe néhány mondatot; nem amióta színikritikus, hanem amióta színházba jár. Rendszerezni tudta a tudását, rendes, rendszerető, akkurátus ember volt. 
Ugyanazt gondoljuk (gondoltuk) a színházról mint művészetről. Hogy nem holmi dísz az emberiség, a társadalom életén, hanem - klasszikusokon nevelkedtünk - "tükröt tart", meg "színház az egész...", ráadásul eo ipso kritikus. (...)

 

Folytatást a Magyar Narancsban talál. Csáki Judit írásának címe: Az utolsó kolumnista.

 

Molnár Piroska, a Nemzet Színésze így emlékezett a 168 óra lapjain:


"Július 19-én hajnalban felébredtem. Akkor olvastam el Koltai Tamás remek cikkét, amelyet az ÉS-be írt az idei Armel Operafesztiválról. Aztán reggel megnéztem a híreket a Facebookon, az első Tamás haláláról szólt. Nem akartam elhinni. Megdöbbentett. Még Kaposvárról ismertem őt: kezdő színésznő voltam, ő fiatal kritikus. Egyszer felhívtak a tévéből, hogy portrét készítenének rólam a Mestersége: színész-sorozatban. Megválaszthattam, ki legyen a beszélgetőpartnerem. A legtöbb adást Molnár Gál Péter vezette, én Koltai Tamást választottam. Meglepődve kérdezte: miért? "Azért, mert te a pályámat az elejétől ismered, szinte minden előadásomra eljöttél, s hiszek annak, amit írsz" - feleltem. Elvileg nem szabad színésznek és kritikusnak barátkoznia, mert zavart okozhat az objektív elemzésben. Mi mégis barátok lettünk, és ez soha nem okozott zavart. Sőt: többször szigorún kritizált engem is. Hála istennek. Utálom, ha körülhízelegnek. Abszolút elfogadtam a bírálatait. Tamásnak tökéletes színpadi látása volt. Ő erkölcsi mértéket jelentett sokunknak".

 

Mészáros Tamás így emlékezett a 168 óra oldalán:

 

(...) Sem akkoriban, sem később nem csak azért írhatott bátran és őszintén, mert műveltsége, tájékozottsága és rendkívüli íráskészsége volt. Hiszen mindez csupán előfeltétele a kritikusi hivatásnak; önmagában keveset ér. Mint ahogy az sem elég, ha valaki nagy szorgalmában évadonként százával nézi az előadásokat, és lankadatlanul publikál – tehetség nélkül legfeljebb középszerű recenzens marad. Koltai Tamást vitathatatlan színházi tálentuma tette párját ritkító, csakugyan mértékadó színibírálóvá. Tudta-érezte-átélte a színházat, és noha elméleti megalapozottsággal írt, mégsem esztétizált, hanem látott és látni tanított: aki vette a fáradságot (az ő szövege ugyanis fokozott figyelmet kívánt), hogy kövesse heti rendszerességgel megjelenő cikkeit, előbb-utóbb észrevette magán a szerző színpad- és világlátásának hatását. De legalábbis nem kerülhette el, hogy hozzámérje a sajátjához, hogy elfogadja vagy vitába szálljon vele. És ez a legtöbb, amit kritikus elérhet. (...)

 

Folytatást itt olvashat.