Megjelent Sinkó László utolsó interjúja

Megjelent Sinkó László utolsó interjúja a Színház folyóirat októberi számában. Részletet olvashatnak.

Életének 75. évében elhunyt Sinkó László, a Nemzeti Színház Kossuth-és Jászai Mari-díjas színésze, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Művésze, akit a közönség nemcsak a többszáz színházi, filmes és tévés szerepe alapján, hanem a televízió országjáró műsorainak (Másfélmillió lépés Magyarországon, s ennek folytatásai) narrátoraként ismert és szeretett. Életútjának állomásairól Nánay Istvánnak mesélt halála előtt.

 

SZINHAZ borito 2015 oktober K

 

Részlet az "Ez remek volt, Laci, nem felejtjük el!" című írásból:

 

(...) Székely és Zsámbéki Pestre jövetelét megelőzően – kitörve a Nemzeti-beli karanténomból – Kecskeméten vállaltam szerepet. Ott tudtam meg, hogy kinevezték őket, s fantasztikusan boldog voltam. Egy szakmailag sivár és velejéig hazug világban találkoztam velük, ahol a túlélésre rendezkedtem be. A személyükkel valami felemelő szellemi és szakmai gazdagság érkezett a Nemzetibe. Általuk visszajött az, bennem ösztönösen, a Major Tamással való munkáimban meg tudatosan is megjelent: minden dolgot, mindent, ami elsőre eszedbe jut, meg kell kérdőjelezni. Feltételezni kell, hogy nem úgy van, és tovább kell keresni a variációkat. Ezt pedig csak úgy lehet, ha mindenfélét kipróbálsz. Ha visszanyeri a próba szó a valódi értelmét. Ahogy ez később a Katonában a homlokunkra volt írva: „A próbán merjél tehetségtelen lenni!” 

 

Székely Gáborral a Danton halálában dolgoztam először. Eleinte szorongtam tőle, később pedig már alig vártam, hogy kezdődjön a közös munka. Sok mindenben egy véleményen voltam vele, csak ennek még nem tudtam jelét adni, mert ahogy az addigi életemben ez lenni szokott, ilyen helyzetekben bezárkóztam, és mint a bokszoló a sarokban vártam, hogy támadás jön-e, vagy békésen döntetlenre hagyjuk a meccset, netán együtt érünk el sikert.

A Danton egyik próbáján olyan idegállapotba hozott, hogy csaknem sírógörcsöt kaptam, s kétségbeesésemben felrohantam a színpad mélyén lévő emelvényre, háttal megálltam, s megfogtam a mellvédet. Székely felüvöltött: „Ez remek, Laci, ezt ne felejts el!” A torkomban már éreztem a gombócot, előrementem, félrehívtam, és azt kértem, engedjen haza, mert egy ép mondatot sem vagyok képes kimondani, azt sem tudom, hol vagyok, s nem tudom vállalni magamat a társulat előtt. Elengedett. Délután 5 körül felhívott. „Laci, nem szabad ilyen önrombolónak lenni!” – mondta ő, aki ötezer ágyúval lőtte magát körbe, és több sebből vérzett. Ezzel a telefonnal kioldódott belőlem minden feszültség, és utána már probléma nélkül ment végig a próbafolyamat.

 

sinko laszlo

 

Több kollégám nehezen viselte el a próbamódszerét, azt, hogy a jeleneteket sokszor ismételteti. Én ezt a „rám telepedést” könnyebben fogadtam el, mert előzőleg nem hogy rám telepedtek volna, le sem szartak. Az ismétlésekkor tudatosodott bennem, hogy mit akarunk elérni. Elmondta, hogy ez meg ez jó, az nem, de még ne dobjuk el, mert lehet, hogy szükség lesz rá, inkább próbáljunk egy másik megoldást. Hányszor hiszi az ember, hogy a próbán valami nagyon jól megy, aztán a megbeszélésen kiderül: semmi sem stimmelt benne. A visszamenéseknél az is jó volt, hogy tudtuk: nem reprodukálni kell, hanem újat hozni, de nem homlok egyenesen mást. A fantáziánkat dolgoztattuk.

 

(...)

Az Új Színházban az is majdnem megadatott, hogy egyszerre játsszam Sganarellt a Don Juanban és Molière-t Az álszentek összeesküvésében. Óriási kedvvel kezdtük próbálni a Bulgakov-darabot Cserhalmival, Csomós Marival, Marozsán Erikával, s már hozták a díszletet meg a jelmezeket, amikor lefújták az előadást. A mai napig nem tudom, miért.

 

Ami ezután következett, arról nehezen tudok beszélni. Mint egy kivert kutya, jártam az utcákat. Az Új Színház elvételével hontalanok lettünk. Egyetlen színházi vezető sem mondta, gyertek hozzám. Kezdődtek a vendégjátékok évei: hol itt, hol ott, egyszer a József Attila Színházban, máskor vidéken léptem fel, mindaddig, míg le nem szerződtetett a Nemzeti Színház.

 

Ott végre megint jó szerepeket kaptam, s Alföldi Robit nagyon bírtam. (...)

 

A teljes interjút a SZÍNHÁZ folyóirat októberi számában olvashatják.