Készül a Soha, senkinek – Villáminterjú Simkó Katalinnal

A Nézőművészeti Kft. idei első bemutatójának fókuszában a családon belüli, gyermekkori szexuális bántalmazás áll. A Soha, senkinek egy kortárs német regényből, Beate Teresa Hanika művéből készült, a bántalmazott lányt és a családját is Simkó Katalin játssza. 

Simkó Katalin: Nem csináltam még ilyen jellegű dolgot. Izgalmas feladat. Végigvinni ennek a lánynak a történetét, tulajdonképpen újraélni az életéből két hetet, amikor minden megváltozik. Izgalmas közben átlépni egyik-másik szereplő bőrébe, vagy éppen két-három pillanatra visszaugrani az időben éveket. Kicsit olyan, mint amikor az ember azáltal dolgoz föl valamit, hogy újra és újra végiggondolja, elmondja. Az egyetlen valóságosan megjelenő szereplő a lengyel szomszéd néni, akit Moldvai Kiss Andi játszik.  

TorjakOrsi6

Fotó: Torják Orsi

 A szerepre készülve, olvastad molesztált emberek anonim visszaemlékezéseit. 

Mindegyik történet megdöbbentő. Önző vagyok, hogy ezt mondom, de nekem nagyon hasznos volt ezeket olvasni. Nem azt figyeltem, hogy rám miként hatnak, hanem a szerep felől közelítettem hozzájuk, és sok segítséget adtak. Pontosan, dokumentumszerűen írják le, hogyan zajlott a egy-egy eset.

Van pár mondat, amit nagyon szeretek, ami mindig a fejemben jár az egyik beszámolóból: „Egy film néhány sora jut eszembe: Végy mély lélegzetet drágám, most kell megharcolnod a jövődért. Szóval megteszem. A harmincadik szülinapomon”. Rengeteg részletet találtam a szövegekben, ami gyakorlatilag azonos azzal, ami a könyvben van. A „te vagy a kedvenc” valakim kifejezés vagy az a momentum, ahogy az áldozat egyszerűen lefagy, cselekvőképtelen, miközben megesik vele a dolog, az, hogy a családtagok bedugják a fejüket a homokba, asszisztálnak hozzá, a pénzzel való megvesztegetés, vagy az öngyilkosság gondolata, gyakran szerepelnek az írásokban. Sokszor lehet olyasmiről olvasni bennük, hogy valaki csak később érti meg és rakja össze, min ment keresztül és akkor kezdődnek a legnagyobb viharok. Vagy arról, hogy egyszerűen törli az agy az egészet, de valaminek a hatására mégis feljönnek az emlékek és akkor omlik össze a bántalmazott személy. Ezeket mind-mind megfogalmazta Hanika is.

Az egyik visszaemlékezésben azt írja egy nő, hogy közben a Niels Holgerson zenéje szólt. Sok ilyen apró, lényegtelennek tűnő részlet marad meg nagyon erősen a fejekben. Például az, hogy szombati nap volt vagy a tavaszi szünet első napja. Főleg ez a borzasztó, hogy az események beleolvadnak a hétköznapi létezésbe, gyakran nincs kimondva, hogy egy rendkívüli dolog történt. Pedig csak akkor változhat a helyzet, ha ki tudjuk mondani, hogy baj van. Magunknak és másoknak. És szinte mindegyik történetben megemlítik, hogy a molesztálás a későbbiekben hatással bír a férfiakkal való viszonyra. Akad, akinek lesz egy mindent megértő és segítő párja, de akad, aki folyamatos nehézségekkel küzd vagyi teljes mértékben képtelen párkapcsolatra. Egy ilyen trauma sok mindent meghatároz egy egész életre. Rengeteg fájdalommal jár, és csak segítséggel lehet valamelyest kiheverni az emlékét.

Engem nagyon érdekel, hogy mik azok a tüneteket, amiket produkál egy lány, akit ilyen természetű sérülés ért, hogyan viszonyul egy fiúhoz, akihez elkezd vonzódni, milyen a külvilággal való viszonya, hogyan lehet erről úgy beszélgetni vele, hogy ne tagadja le önmaga előtt, hogy gond van. Hozzáteszem, elsősorban lányokról beszélünk, de fiúkkal is előfordulhat hasonló eset. 

TorjakOrsi3

 Nagyon nehéz erről beszélni. 

Tabu téma. Valószínűleg sokkal több embert érint, mint amennyiről tudunk, amennyi kiderül. A darab is arra hívja fel a figyelmet, hogy beszélni kell a molesztálásról. Az egyik leglényegesebb aspektusa a problémának az, hogy az elszenvedő elkezdi úgy érezni, az ő akaratából történik vele a dolog és ő is hibás. Bűntudata van, mert azt gondolja, cinkos. Hatalmas kavarodást okoz az ilyesmi az ember fejében, rengeteg szégyenérzetet kelt. Amit pedig szégyellünk, arról nem beszélünk. 

A darab főszereplője, a te karaktered a legjobb barátnőjével sem tud beszélni, mivel nincs a városban. Ha Lizzy ott lenne, vajon neki meg tudna nyílni? 

A Soha, senkinek bizonyos értelemben meseszerűen építkezik. Ezért van az, hogy a lány barátnője nincs jelen, amikor a legfontosabb döntéseket meg kell hoznia. Nincs kapaszkodó, egyedül kell végigjárnia az utat. És lényeges, mert hiába mondaná el a barátnőjének, helyette senki nem határozhat arról, hogy segítséget kér. A végkifejlet is kicsit mesebeli: amint a lány magában tisztáz mindent és elszánja magát, a konkrét probléma is eltűnik, a szomszéd néni különös közbenjárására a nagypapa már nem molesztálja. Az életben ez általában nem így zajlik. Nem feltétlenül akad egy okos, bátor szomszéd, vagy egy fiú, aki véletlenül épp jókor, jó helyen megjelenik és zsigerből megérez mindent. Itt a darabban van ilyen. És ez jó. Jó, hogy a színházban történhet úgy, ahogy az életben nem feltétlenül történik. Bármilyen furcsa is ez a lány, a fiú kitartó és egyszer csak megtanítja az érintés gyönyörűségére.

A zen íjász jut eszembe erről, aki hosszan feszíti, állítja a nyílvesszőt, figyel a légzésre, kitisztítja a gondolatait, míg végül eléri azt a pontot, ahonnét a vessző a céltábla közepébe fúródhatna. Ahogy eléri ezt a pontot, rögtön leteszi az íjat és nyilat, mert a lényeg az volt, hogy belül elérje ezt az állapotot. A darabbéli lány is eljut arra a pontra, amikor ki tudna állni magáért, de akkor már nincs veszélyben. 

TorjakOrsi SimkoKati1

A premier november 25-én lesz, utána mit fogsz próbálni? 

Szikszai Rémusz rendez egy darabot Emberszag címmel a Szkéné Színházban, abban fogok játszani. Utána bizonytalan, mi vár rám, egyelőre csak kérdőjelek vannak. A Soha, senkinek még keresi az állandó játszóhelyét. Szeretnénk, ha osztálytermek mellett színházban is tudnánk rendszeresen játszani.  

Mesélnél egy kicsit a próbafolyamatról? Hogyan alakult ki az előadás szövege a regény szövegéből? 

Évekkel ezelőtt került szóba először, hogy Beate Teresa  Hanika regényéből előadást kellene csinálni. Scherer Péter és Gyulay Eszter megkerestek és nagyon örültem, mert láttam tőlük a Gyávát és a Vakságot – zseniálisak voltak. De csak mostanra jutottunk el oda, hogy meg tudjuk csinálni az előadást. Egyeztetési problémák miatt nem volt egybefüggő a próbaidőszak. Tavasszal kezdtük, Moldvai-Kiss Andival, Eszterrel és Pepével, amikor közösen kialakítottuk a regényből a szövegkönyvet.

A vezérfonal Eszter verziója volt, de bekerültek olyan szövegrészek, amelyekhez én ragaszkodtam, mások kikerültek. Egy jelenetnek még most sem biztos a sorsa, remélem, megmarad. Utána példánnyal a kézben pár napot próbáltunk is, aztán a miskolci bemutatóm miatt el kellett kicsit tenni a darabot. A Boldogtalanok premierje után újra elővettük és egy még dolgoztunk rajta. A valódi, belemenős próbafolyamat most zajlik. Novemberben megint pár hétre eltesszük és 25-ei premier előtt vesszük elő újra. Érdekes így próbálni, a szünetekben ülepszik az anyag, tisztul. 

TorjakOrsi SimkoKati2

 Nem ijesztő, hogy egy osztályterem kicsi és közel vannak a nézők? 

Nagyon szeretem a kicsi tereket! Van is egy félelmem, hogy nem vagyok nagyszínpadra való. (Nevet.) Néhány kivétellel leginkább kis terekben játszottam. Én bírom, hogy közel vannak a nézők: pici gesztusokat kell csinálni, mégis erősen tudnak hatni. Arra kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a találkozás a középiskolásokkal. Biztosan más lesz gimiseknek játszani egy napsütötte délelőttön és este, egy színházi térben, felnőtteknek. 

Aki látott téged korábbi szerepekben, azt gondolhatja, közel állhat hozzád ez a lány, a nagypapa pedig épp ellenkezőleg. 

Az biztos, hogy már most nagyon a szívemhez nőtt ez a szerep. A nagypapát persze én is utálom, de ő is szenved. Talán ő a legszánalmasabb és legsérültebb a történetben. Az egyik dokumentum részletben azt írja egy nő, hogy amikor megakadályozták a nagyapját, hogy továbbra is molesztálja őt, a nagyapja egyszerűen beleőrült. A halálos ágyán egyedül őt ismerte föl. Ez a nagypapa tényleg szerelmes ebbe a kislányba. Csak beteg a lelke és önző. És nem lát rá a saját devianciájára. Egy összekavarodott, sebzett, segítségre szoruló ember.

Az interjút Hodászi Ádám készítette.