„Luxusdilettánsként működtem mindvégig” – Spiró György 70 éves

Április 4-én ünnepelte 70. születésnapját Spiró György Kossuth-díjas író. Összeállításunkkal köszöntjük.

spio

 Spiró György pályájáról: 

Zeneszerzőnek készült

1946. április 4-én született Budapesten, édesanyja vidéki társulatokban volt színésznő, édesapja mérnök-közgazdászként dolgozott. Egy ideig zeneszerzőnek készült, tehetségesen hegedült, majd a fizikusi pálya vonzotta, végül tizenhat éves korában elhatározta, hogy drámaíró lesz. Apját 1964-ben Belgrádba helyezték, ahol Spiró nagyon hamar megtanulta a nyelvet. Egy év múlva visszatért Budapestre, és az ELTE magyar-filozófia szakára jelentkezett, de átirányították magyar-orosz szakra. Oroszul nem igazán tudott, de két hónap alatt számottevő előrehaladást ért el, később igen gyorsan megtanult lengyelül, angolul, csehül, szlovákul, németül, franciául, olaszul, bolgárul és románul is, mindezen nyelvekből fordított is.

Diplomáját 1970-ben szerezte meg, majd dolgozott a Magyar Rádió külpolitikai rovatánál, a Corvina Kiadó szerkesztőjeként, 1976-78-ban a Magyar Tudományos Akadémia Kelet-Európai Kutató Intézetének munkatársa volt. 1978-tól 2008-as nyugdíjazásáig az ELTE tanára volt, előbb a Világirodalmi, majd 1991-től az Esztétika Tanszéken. 1981-ben lett az irodalomtudományok kandidátusa, 1997 óta habilitált egyetemi docens.

 

Színigazgatóként is dolgozott

A kutatói-tanári munka mellett a színházi életben is tevékeny: 1975-77-ben és 1978-79-ben a budapesti Nemzeti Színház, 1981-92-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja, 1992 és 1995 között a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, 1990-től 1997-ig tanított a Színházművészeti Főiskolán is. 1997 és 2000 között Széchenyi professzori ösztöndíjas volt. 2016-tól a Szegedi Nemzeti Színház művészeti főtanácsadója.

 

Gobbi Hildának írta a Csirkefejet

Nevére 1974-ben, Kerengő című regényének megjelenésekor figyelt fel a kritika, ezt követően verseskötete látott napvilágot História címmel. A nagy kiugrást és a sikert, vele a József Attila-díjat, az 1981-ben megjelent Az Ikszek című regénye hozta el számára. A 19. század elején, a környező nagyhatalmak által feldarabolt Lengyelországban játszódó regény főhőse a kiöregedett színész- és rendezőzseni, Wojciech Boguslawski, aki valóban élt, és a lengyel színjátszás egyik legnagyobb alakja volt. A mű, amelyben művészet és politika keveredik, aktuálpolitikai értelmezése miatt nálunk nagy sikert aratott, a lengyelek azonban a szerintük Boguslawskihoz méltatlan ábrázolás miatt megharagudtak Spiróra, és csak 2013-ban adták ki lengyelül a regényt.

Az Ikszek sikere után a közönség figyelme egyre inkább a szerzőre irányult, aki hamarosan drámagyűjteménnyel (A békecsászár), novelláskötettel (Álmodtam neked), s több esszékötettel is jelentkezett. 1983-ban Székely Gábor, a frissen létrejött Katona József Színház igazgatója megkérte, hogy írjon darabot Gobbi Hilda számára. Így készült el 1985-re a Csirkefej, a késő Kádár-kor reménytelenségének, szegénységének, lumpenesedésének látlelete, amely 1987. évi bemutatásakor a közönség és a kritika körében egyértelmű sikert aratott, a hatalom viszont - érthető módon - fanyalogva fogadta.

 

Drámáival is folyamatosan jelen van

Az író a kilencvenes évek elején ismét nagyprózával jelentkezett, ám A Jövevény című regény visszhangtalan maradt, ahogy a 2001-es A jégmadár is, jóllehet utóbbi elnyerte a Szépírók Társaságának díját. A 2005-ben megjelent, az 1. században játszódó Fogság című nagyregénye viszont óriási sikert aratott, több kiadása is megjelent. 2007-ben publikálta a Messiások című regényt, A Jövevény átdolgozását, 2009-ben a Feleségverseny című antiutópiáját. A szatíra Magyarország képzeletbeli közeljövőjébe kalauzolja el az olvasót. 2010-es Tavaszi Tárlat című műve az 1956-os forradalom idején és azt követő időszakban játszódik, legutóbbi regénye, a 2015-ös Diavolina Makszim Gorkij életének utolsó szakaszát mutatja be utolsó szerelmének, cselédből lett ápolónőjének elbeszélésében.

Drámáival is folyamatosan jelen van a színpadokon, a közönség és a kritika is elismeréssel fogadja darabjait, közülük a legismertebbek Az imposztor, Honderű, Kvartett, Elsötétítés, Ahogy tesszük, Koccanás, Prah, valamint a 2015-ben bemutatott Helló, doktor Mengele!, amelyért Az évad legjobb magyar drámája címet is elnyerte. Novelláit az Álmodtam neked, T-boy és a Kémjelentés című kötetekben adta közre.

 

Rangos elismerések birtokosa

A 2006-ban "sokoldalú irodalmi munkásságáért, különösen regényírói és a színháztörténetben új fejezetet nyitó drámaírói tevékenységéért" Kossuth-díjjal kitüntetett Spiró György számos más rangos elismerést is kapott. 1993-ban Déry Tibor-, 1994-ben Madách Imre-, 2004-ben Szép Ernő-díjat, 1998-ban babérkoszorús író lett, 2005-ben átvehette a Magyar Művészetért-, a Füst Milán- és a Magyar Zsidó Kultúráért-díjat, valamint a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét. 2006-ban AEGON, valamint Gundel művészeti díjat kapott, 2009-ben Budapest XIII. kerületének díszpolgára lett, 2012-ben Artisjus irodalmi nagydíjjal jutalmazták. 2009-ben magyar irodalom érettségi tétel is volt.

 

spiro

 

Spiró Györgyről saját szavaival:

 

Író, drámaíró: Tizenhat évesen döntöttem, elég gyermeteg módon. Egyrészt úgy gondoltam, hogy a drámairodalom Magyarországon nem olyan erős, mint a próza, másrészt azt reméltem, hogy egy drámát meg lehet írni belátható időn belül, nem kell annyit dolgozni vele, mint egy regénnyel. A drámát irodalmi műfajnak képzeltem el, teljesen színházidegenként. Később bekerültem ilyen-olyan színházakba, de nem azért, mintha azt hittem volna, hogy az ember akkor lesz jó drámaíró, ha színházba kerül. Fordítva áll a dolog: a létező színházi formák inkább megkötik az író fantáziáját, semmint segítenek neki.

 

Egyedül: A megírandó művel állok szemben teljesen egyedül, azzal van dolgom. Ha bármi mással törődtem volna, soha egyetlen kötetem sem készül el. Az, hogy valaki író, magánügy, kívülről nem lehet beleszólni. Bármi történt is, sose vették el a kedvem tőle.

 

Spiró: Én a nyelvvel dolgozom, más nyelven, mint magyarul, szépirodalmat írni nem tudok, következésképpen egész kultúrám, habitusom, beállítottságom magyar, attól függetlenül, hogy mások mit gondolnak rólam. Attól függetlenül is, hogy nem voltam hajlandó a vezetéknevemet megváltoztatni. Ez a vezetéknév a németországi Speyer város nevéből származik. A 12. századtól a 14. századig éltek ott zsidók, akkor nagy részüket kiűzték, és Lengyelország nagylelkűen befogadta őket. A Speyer városából elmenekült zsidók valamennyien Speyer város lengyel nevét kapták vezetéknévként, ez Spira, ebből van a Spiro és a Shapiro változat. Többször felszólítottak, hogy változtassam meg a nevemet, mert ilyen zsidó névvel nem lehet valaki magyar író, én pedig úgy gondoltam, hogy igenis lehet. Ez azonban semmit nem mond az identitásomról. Nincs okom, hogy az őseim nevét megtagadjam, ennyi.

 

Radnóti: Semmi közöm a zsidósághoz, attól függetlenül, hogy a náci fajtörvények értelmében százszázalékos zsidónak minősülök, apai ágon is, anyain is. Apai ágon távoli unokabátyám a híres munkácsi csodarabbi, anyai ágon távoli rokonom egy katolikus szent, Edith Stein, de semmi közöm hozzájuk, nem ismertem őket, az én kultúrám nem az ő kultúrájuk. Én nem asszimiláns vagyok, hogy egy másik förtelmes szót használjak, hanem magyar. Időnként az embert lezsidózzák és kizárják a magyar irodalom köréből, de ez nem az én identitásom kérdése, ez a nácik identitásának a kérdése, ez az ő problémájuk. Meg is ölhetnek, és akkor mi van? Egyetértek Radnótival, aki nemcsak azt mondta, hogy ő magyar költő, azt is mondta, hogy ő magyar katolikus költő. Én vallástalan vagyok, annyira, hogy még ateista sem vagyok.

 

Vacakolás: Életkori sajátosság, hogy előbb kezdünk írni, mintsem lenne miről. Egy-két évtizedig úgy kell tekinteni az írást, hogy a létrehozott alkotásaink ujjgyakorlatok, nem pedig művek. Később, amikor megjön a tapasztalat, megtérül az az energia, amit az ujjgyakorlatokba fektettünk, mert közben megtanultunk a formával dolgozni, már tudunk szerkeszteni. De hosszú időt vesz igénybe, amíg az embernek olyan saját tapasztalata lesz, amit érdemes megírni. És akinek fiatalon megadatott a nagy élmény, többnyire az is évtizedekig vacakol azzal, mit is tapasztalt meg valaha.

 

Munkamódszer: Munkamódszerem nemigen van, maga a mű dönti el, hogyan is kell eljárnom. Az azonban prózában és drámában azonos, hogy addig nem írok le egy jelenetet, amíg nem látom a képet világosan, és nem látom a szereplőket magam előtt. Vizuális vagyok, és az egész anyagot vizuálisan memorizálom. Arra az időre a teljes anyagot kívülről kell tudnom, amíg írom. Olyan ez, mint a vizsgaidőszak. Az ember mindent bevág, jól vizsgázik, utána meg az egészet elfelejtheti. Nekem utólag is a képek maradnak csak meg, a szöveget elfelejtem.

 

Van Gogh: Az Ikszek-kel nincs baj. A Messiások-at jobban szeretem, mint általában szokták, a darabok közül pedig A békecsászár a kedvencem. Ezek talán megközelítik azt a képet, amely bennem a műalkotások hivatásáról él. A művel a létezés felfoghatatlan tébolyát kell valamilyen módon közvetítenünk. A követhetetlen, felmérhetetlen, formátlan őrülethez keresünk tartalmat és formát. Mindegy, hogy napraforgók vagy búzamező Arles környékén, Van Gogh képeiben benne van a teljesség intenzitása, vagyis nemcsak az emberi létezésé, hanem az egész kozmoszé. Ilyet művel persze ritkán találkozni. Nem biztos, hogy célként ki kell tűznünk magunk elé az elérhetetlen elérését, és az ilyen művet nem feltétlenül a szokványos tehetség hozza létre. Van Gogh nem volt különösebben tehetséges, rajzolni sosem tanult meg; gyönge festőként kezdte, de aztán megrázta magát, és attól kezdve képes volt közvetíteni azt a bizonyos valamit. A legnagyobb művek a témájuktól függetlenül egyszerűen gyomorszájon vágják az embert.

 

spp

 

Tudás és küzdelem: Sok éven keresztül a tehetség leghalványabb jelét sem mutattam a próbálkozásaimban, ezért óvatos vagyok, ha szembejön egy tehetségtelen ember, mert az voltam én is, és tudom, hogy váratlanul felnyílhat a lelkében valami. 1968-ban már hat éve írtam, és nem sikerült semmi.

Akkor egy év határidőt adtam magamnak: ha az alatt nem sikerül írnom valami érvényeset, otthagyom a bölcsészkart, elmegyek közgazdásznak. 69 tavaszán, 23 éves koromban végre született egy jó jelenetem, valami olyasmi, amit nem tudtam volna kitalálni, noha én írtam. Ez volt az első jel. Az a tehetséges ember, aki olyat tud, amit nem élt meg, vagyis tapasztalat előtti tudása van. Az ilyen tudásért azonban többnyire nagyon meg kell küzdeni.

 

Darabok: Amikor elkezdtem darabokat írni, mert azzal kezdtem, akkor mai tárgyú műveket írtam. De aztán be kellett látnom, hogy nem tudok eleget a mai társadalomról. Ezért ifjú koromban történelmi darabokat irkáltam, és csak nagyon lassan, a nyolcvanas évek elején kezdtem el mai tárgyúakkal próbálkozni. Amikor ki kellett egyeznem a létező színházi formákkal, azzal, hogy könnyen előadhatóak legyenek a darabok, kényszerűségből is aránylag kevés szereplős dolgok jutottak az eszembe. Nálam a történelmi drámában maradt meg a sokszereplős struktúra. Az első ilyen darabom elég nagy bukás volt. A Nemzeti Színház adta elő 1982-ben, Esti műsor volt a címe, ötszereplős, a színészeknek az aktuális napi Tv híradóra kellett reagálniuk. A színpadon elhelyezett tévében ment a valódi napi híradó adása, arra improvizáltak. Azt gondoltam akkor, hogy ez izgalmas lehet, de kiderült, hogy túl nagy terhet raktam a színészekre. Egyébként nagyon jól csinálták, Moór Marianna különösen szellemes és gyors volt. Mindenesetre ekkor kezdtem olyan témákkal foglalkozni, amelyeket a mindennapi életből ismertem, amire érzékenyek lehetnek a nézők.

 

Belebújni: Különböző típusú formák vannak, egy klasszicizáló darabban másként beszélnek, mint egy látszólag naturalistában. Egy verses drámában másként szólalnak meg, mint egy nem versesben. Bár nekem az a tapasztalatom, hogy a jó dráma mindig verses akkor is, ha látszólag próza, és tele van mindenféle mai, úgynevezett csúnya kifejezésekkel. Ha van füle a szerzőnek, és igazán színésznek ír, akkor minimum szabadversben fogalmaz. Emelt szinten, amilyen a színpad, stilizáltan lehet csak megszólalni. Ez Shakespeare-nél is így van, és mindenkinél így van, akiben van egy kicsike kis színészi véna, ami nélkül drámát írni nem nagyon érdemes. Nem muszáj a szerzőnek színpadra lépnie, nem muszáj magamutogató alkatnak lennie, de képesnek kell lennie arra, hogy a karakterei lelkébe belebújjon.

 

Kortársak: Olvasom a kortársaimat, érdekel, mi van a fejükben. A magyar dráma szociológiai érdeklődése folyamatos és erős. Más kérdés, hogy a színigazgatók megint nem mernek élesebb darabokat műsorra tűzni. Egyébként nem kötelező korképet adni. Shakespeare, akinek egyik szereplője, Hamlet azt mondja a darabbéli színészeknek, hogy tartsanak tükröt a koruknak, egyetlen korabeli témával foglalkozó darabot sem írt, esze ágában sem volt ujjat húzni a cenzúrával, mégis elég jó darabokat farigcsált.

 

Világos és egyszerű: Nem rajongok a próbákért. Türelmetlen vagyok, és nem értem, miért nincs kész rögtön az első próbán az előadás, holott annyira világos és egyszerű a dolog. Kínos nézni, hogyan vergődnek a színészek, és milyen lassan jutnak el odáig, hogy már elkezd valami működni. Persze pont olyan lassan, mint ahogy én írok, sőt én még náluk is lassúbb vagyok általában. Ifjan még jártam próbákra, de aztán leszoktam róla. Az írónak nem az a dolga, hogy a színházi előadáson bábáskodjon, hanem hogy otthon dolgozzon egyedül az íróasztalánál. Ráadásul a színészt is zavarja, ha ott a szerző, kevésbé felszabadultan próbál.

 

Aki nem tud írni: Rendeztem már saját darabomat is, meg másokét is, de nem nekem való a rendezés. Írni jobban szeretek. Ha próbára hívnak, persze bemegyek, és ha van valamilyen kívánságuk, meg szoktam fontolni. Nem tartozom azok közé a szerzők közé, akik minden vesszőhöz ragaszkodnak. Megértem, ha húznak a szövegből, megértem, ha valamit át akarnak fogalmazni. Csak szóljanak időben. Szenvedek, ha ők írják át, rosszul. Az írás szakma. Aki nem tud írni – és a rendezők általában nem tudnak –, az ne írjon.

 

spirok

 

Kaposvár: A kocsmában hülyéskedni, inni, sakkozni, dumálni, az kollektív, azt nagyon lehet élvezni, pláne, hogy ha olyan a közeg, mint Kaposvárott volt. Szerencsém volt, hogy a társulat második aranykorának részese lehettem.

 

Emberismeret: Nem számít, hová sorolják, vagy nem sorolják be az embert ideiglenesen, az életében. Minden alkotó magányosan áll szemben a létezéssel, és amint megszületett a mű, azonnal abba a szellemi térbe kerül, amelyben az összes többi mű van, tekintet nélkül arra, kik, mikor, milyen körülmények között hozták létre.Abban a közegben méretik meg a mű igazán, amelyben nincsenek élők vagy holtak,nincs irodalomtörténet, ideológiák, korszakok, klikkek, csak az emberismeret.

 

Szolgálat: Fogalmam sincs, mit nevezünk boldogságnak. Kardos G. György idézett egy anekdotát: amikor Ferenc József valamelyik csata után kitüntetett egy tábornokot, és dicsérte, mennyire lobog benne a lelkesedés, a tábornok azt felelte: nem a lelkesedés lobog, hanem a szolgálat. Talán bennem is a szolgálat dolgozik. Nem vagyok hívő, de a szolgálat szenvedélye belém került valamikor. Örökléssel vagy neveléssel, nem tudom.Az élet fontos dolgait mindig szolgálatnak tekintettem.

 

Rendben: Nem én diktálom magamnak, hogy mi jusson az eszembe, és más sem diktált nekem soha. Nem a megélhetésért írtam. Luxusdilettánsként működtem mindvégig, más foglalatossággal keresvén a kenyeremet. Sok-sok tucat ágazati miniszteremet és pártközponti illetékesemet elfogyasztottam már, kevésnek emlékszem  a nevére, még kevesebbnek az arcára, és túl sok ilyen egyén nekem már nincs hátra. Semelyik rendszerben sem tartoztam a támogatottak körébe, ez így volt rendben.

 

 

Forrás: MTVA, Színház.hu, www.konyv7.hubeszelgetesek.haver.hu

origo.hu/kulturahvg.hu/kulturakonyves.blog.huwww.litera.hu, stb.