"Nem kell az új színháznak leváltania a régit" - Goda Gáborral beszélgetett az Ellenfény

A 30. születésnapját ünneplő Artus alapítójával, vezetőjével Goda Gáborral már az Ellenfény legelső száma (1996-ban) terjedelmes beszélgetést közölt és működésük 20 éve alatt többször készítettek vele hosszabb interjút.  

A korábbi beszélgetések elsősorban Goda Gábor gondolataira, világszemléletére, színházi ars poeticájára, munkamódszerére koncentráltak. Most a személyes történetéről is kérdezte Sándor L. István.

 

 ...hogyan kezdődött harminc éve az Artus története, mi vezette Goda Gábort a művészetekhez, a színházhoz, melyek voltak alkotó életének legfontosabb fordulatai, motivációi. A beszélgetésre az Artus új előadásának, a Cseppkánonnak a Művészetek Palotájában tartott bemutatója után került sor.

[...]

 

godagabor

 

Így vált ketté a világ

 

– Úgy tűnik, hogy igazán a táncos közeg fogadott be bennetek, hiszen 1997-ben Harangozó-díjban részesültél, amit koreográfusok vagy táncosok szoktak megkapni. Az év alkotója díját is a Magyar Táncművészek Szövetségétől kaptad 2006-ban. (Azt nem tudom, hogy ki javasolt Érdemes művész címre, amit 2008-ban nyertél el). De a színházi közeg kevésbé fogadott be a benneteket, nem szoktatok színházi fesztiválon szerepelni, nem vagytok benne a színházi köztudatban. Támogatást is a táncosok működési pályázatán kaptok.

 

– Engem ez nem bánt. Az a fajta műfaji nyitottság, amit mi is képviselünk, nyugaton a DV8-tel, Pina Bausch-sal indult el, tehát szintén táncos vonalon. A színház ma már tág fogalom, nem csak a drámai színház létezik. Például Robert Wilson, aki a képzőművészet felől nyitott a színház másfajta iránya felé. Itthon nemcsak azért lettünk a táncba beleszuszakolva, mert a táncosok, úgy tűnik, nyitottabbak az efféle gondolkodásra, hanem azért is, mert mi is a mozgás irányából indultunk, a pantomim, a mozgásszínház felől. Előadásainkban azóta sem beszélünk túl sokat, miközben a magyar színház még mindig alapvetően drámai, szövegmondó színházat jelent. Egyébként én döntöttem úgy – amikor kialakult a működési támogatási rendszere, és az apparátus szétválasztotta táncosokra és színházakra a függetleneket –, hogy mi a táncosokhoz fogunk pályázni, mert ott már jobban ismernek minket, több esélyünk van arra, hogy pozitívan értékeljék azt, amit csinálunk. Innentől kezdve táncos csapatként lett elkönyvelve az Artus. Erről a területről jobban figyelnek ránk. A színházi szakmai közeg meg arra figyel, akik azon a vonalon pályáznak. Így vált ketté ez a világ, és valóban kevesebb figyelmet kapunk a színházi szakemberektől. Ettől függetlenül – mint ahogy Zsámbéki Gábor vagy Ascher Tamás és más nyitottabb színházi emberek példája mutatja – vannak a színházi szakmában is olyanok, akik pontosan tudják, hogy kik vagyunk.

 

– Az elmúlt 30 évben rengeteg olyan előadásotok volt, amely arra inspirálhatta volna a színházi szakmát, hogy megpróbálja meghaladni azt az ókonzervatív színházi felfogást, amely meghatározó a magyar színpadokon (sőt még mintha haladtunk is volna vissza az időben). Akár a Noé trilógia, akár az Osiris tudósítások megkérdőjelezhette volna a mindig ugyanazokat a drámákat játszó, csakis a szövegre koncentráló színházi felfogást.

 

– Annak a fajta színházcsinálásnak, ami a drámára alapul, megvan a maga létjogosultsága. Ez is egy színházi forma, amit nagyon sokan szeretnek csinálni és nézni is. Sőt jóval többen szeretik ezt csinálni és nézni, mint azt az újfajta színházi nyelvet, amit mi csinálunk, ahol a műfajok keverednek, ahol egy kicsit absztraktabb a közlési forma. Ez nemcsak Magyarországon van így, hanem külföldön is. De az újfajta közlésmód is megtalálja a maga helyét, kialakul ennek is a közege, mint például nálunk a Trafó, vagy újabban a Müpa is megengedheti magának, hogy ne ragaszkodjon a régen kipróbált műfajokhoz, formákhoz. Magyarországon nemhogy a Noé trilógia nem változtatta meg a színházi gondolkodást, hanem Bob Wilson, a DV8 vagy Pina Bausch sem, pedig többször vendégszerepeltek nálunk a munkáik. Ha ők nem változtatták meg a színházi gondolkodást, akkor az Artus hogy változtatta volna meg? De nem is kell megváltoztatni semmit, ez nem lehet cél, mert ez majd változik magától. Azoknak a művészeknek a munkája, akik másként gondolkodnak, másfajta alkotásokat hoznak létre, egy idő után kezd beivódni a köztudatba, és ezáltal érthetővé is kezd válni. Akkor majd elkezdenek kíváncsiak lenni rájuk az emberek, így alakulhat ki egyfajta érdeklődés a komplexebb színház iránt is. Ez egy lassú folyamat. Nem kell az új színháznak leváltania a régi színházat, hanem mellette, párhuzamosan kell léteznie, és majd kialakul az, hogy mi érinti meg igazán az embereket. Mert lehet, hogy az a fajta hagyományos, valódi mondatokat, párbeszédeket, gondolatokat explicit módon használó színház a mai kor emberének még mindig sokkal inkább fogyasztható, mint az a kortárs, absztraháltabb gondolkodásmód, amit mi is képviselünk.

 

– Én ezt másképpen látom. Az optimista jövőképeddel ellentétben úgy érzékelem, hogy a 80-as években, a 90-es években sokkal nagyobb nyitottság volt ez iránt a kortárs színházi-művészeti szemléletmód iránt, mint manapság.

 

– Ez már kultúrpolitikai és politikai kérdés. Azzal függ össze, hogy kik kerülnek a színházak élére, és ők kinek adnak lehetőséget, hogy előadásokat csináljanak. Miután manapság a politika megint elég erősen bele tud szólni a művészeti életbe, ezért a mostani rendszer le tudja fékezni a kultúra mozgásait, amely így kevésbé szabadon áramlik, mint mondjuk a 2000-es években.

 

– De ez nemcsak kultúrpolitikai meg politikai döntések kérdése, hanem valahogy a korszellem, a korhangulat kérdése is. A 80-as évek zárt világában sokkal nyitottabb volt az emberek gondolkodása, mint manapság, amikor sokkal több az előítélet, és jóval kevesebb a kíváncsiság.

 

– Mindent az ellentéte hív elő. A 80-as évek szűk világa a szabad gondolkodást inspirálta. Egy fizikailag bezárt országban csak a gondolati, szellemi létnek van szabadsága, ez motiválja az embert, ez ösztönzi arra, hogy igenis átlépje annak a szűkre szabott világnak a határait. Most, amikor nincsenek sem fizikai, sem erkölcsi korlátok, amikor minden zavaros, kaotikus, és százfelé húz a megborult értékrendszer, akkor nagyon természetes, hogy az emberek megpróbálnak megkapaszkodni valamiben, ami már korábban létezett, ami egyfajta biztonságot jelenthet. Ezek a konvenciók. Amikor elvileg mindent lehet, akkor a legtöbben nem tudnak mit kezdeni ezzel. Amikor nincsenek látható határok, korlátok, szabályok, akkor azok az emberek, akik korlátokhoz vannak szokva, nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal, és meg kell hogy kapaszkodjanak valamiben, ami fogódzkodót jelent számukra. Tehát nem biztos, hogy a szabadság felé fognak elmozdulni. A dolgok létrehozzák a saját ellentétüket.

 

– Míg a 80-as években alapvető emberi igény volt a szabadság, ugyanakkor a manipulációval szembeni zsigeri irtózást lehetett érezni minden közegben, most meg őszinte áhítattal szívják magukba az emberek a hazugságokat, és nem érzékelik, hogy befolyásolva, alakítva, manipulálva vannak. Hová tűnt a szabadság igénye és a tiltakozás szándéka belőlük?

 

– Azok az emberek meghaltak, megöregedtek. Az a generáció, aki a tiltakozásban, az ellenállásban nőtt fel, már kihalt vagy pedig egyre kevésbé aktív. (Persze még mindig van nyoma a jelenlétüknek, csak egyre kevesebb.) Akik azóta születtek, azok pedig ebbe a korba nőttek bele, és még el fog tartani egy darabig, amíg rájönnek, hogy ez ellen föl kell lázadni. Azért nem lehet kultúrpolitikáról meg politikáról beszélni, mert nagyon ügyesen vannak megvezetve az emberek. De hát ez politika.

 

– Ez hatalom. Nem politika, a polisz ügyeinek közös intézése, hanem a hatalom manipulációs technikája.

 

– Így van, és ami folyik az országban, az ennek a következménye.

 

– És akkor mi a dolgunk? Mi a dolgotok?

 

– Igen, ez nagyon fontos kérdés, hogy ki-ki a saját helyén hogyan tud cselekedni. Mi azt tudjuk tenni ez ellen, hogy olyan előadásokat, olyan színházat, olyan művészetet csinálunk, amelynek alapja a szabadság, a szabad gondolkodás, legfőbb formája az, hogy kommunikálunk és együttműködünk egymással. Mi ezt képviseljük, ebben dolgozunk, mindent ennek szellemében csinálunk, ezzel tesszük a dolgunkat. Így próbálunk meg helyesen cselekedni.

[...]

 

Folytatást az ELLENFÉNYBEN talál.

 

Az Ellenfény aktuális száma a kiemelt hírlapboltokban kapható:

Budapesten a közlekedési csomópontoknál található Relay hírlapüzletekben:

az aluljárókban (Árpád híd, Blaha Lujza tér, Deák tér, Ferenc körút, Kálvin tér, Nagyvárad tér, Nyugati tér stb.),

a metróállomásoknál (Ecseri út, Kossuth tér, Nagyvárad téri peron, Mexikói út),

a HÉV állomásoknál (Batthyány tér, Boráros tér, Szentlélek tér, stb.),

a vasútállomásokon (Déli pályaudvar metró, Keleti pu. VI. vágány, Kelenföldi pu. váró),

a buszpályaudvarokon (Népliget, Stefánia út).

Továbbá a budapesti bevásárlóközpontokban (például az Árkádban, az Alléban, a Camponában, a Flórián téren, a MOM Parkban, az Örs vezér téri Sugárban) lévő Inmedio hírlapüzletekben,

és számos vidéki város több Inmedio hírlapüzletében.

 

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

süti beállítások módosítása