"A közös jelenlét élménye hiányzik a virtuális világból"

Darabjai lerombolják a néző és a táncos közötti határokat, összemossák a különböző érzékszervek felől érkező ingereket, mozgásnyelve áthágja a szabályokat, ráadásul Európa szinte minden országában bemutatták már a koreográfiáit.

Magyarországra először While We Strive című darabjával érkezik május 5-6-án, ennek kapcsán beszélgettünk vele saját munkáira való reflektálásról, a virtuális valóság térnyeréséről, a holland politikai berendezkedésről és a következő darabjáról.

 

art

Martijn-Kappers fotója

 

A TRAFÓ BLOG interjúja:

 

A delfti műszaki egyetem mesterszakán végeztél, mégis kortárs tánccal foglalkozol.

A fordulópont talán az volt, amikor az egyetemi éveim alatt – pusztán a véletlenek összjátékaként – láttam egy kortárs tánc előadást. Előtte nem láttam egyet sem, de akkor és ott azonnal beleszerettem. De még így is eltelt két év, mire pályát váltottam. Miután lediplomáztam, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is szeretnék valójában csinálni, és rájöttem, hogy a tánc tesz igazán boldoggá. Szóval ismét beiratkoztam az egyetemre, de akkor már kortárs táncot tanultam.

 

A darabjaid egyik központi témája a közönség és a táncosok közötti kapcsolat, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, és hogyan lehet eltörölni az őket elválasztó határokat.

Koreográfusként hamar rájöttem, hogy az előadások egyik legfontosabb eleme számomra az, hogy mindenki – a táncosok és a nézők is – ugyanakkor vannak ugyanabban a térben. Szóval valamit kezdeni akartam ezzel a lehetőséggel. Más művészeti ágazatokban nincs meg az, hogy ugyanakkor és ugyanabban a térben él meg mindenki mindent. Amikor ezt felismertem, elkezdtem beépíteni a darabjaimba: a táncosok nem csak táncolnak, tudatában vannak ennek, és annak is, hogy a közönség nézi őket közben, és a néző is úgy érzi, hogy valóban jelen van, nem csak szimpla megfigyelő. Számomra ez az egyik legfontosabb eleme a darabjaimnak.

 

art2

 

Az I Is An Other című darabodban te is táncolsz, ráadásul magadat alakítod, egy koreográfust. Hogy jött ez az ötlet?

Elég nehéz volt, alapvetően nem is vállalnám be újra, de úgy éreztem annál a darabnál, hogy ahhoz, hogy egy új perspektívát tudjak mutatni a közönségnek a tekintetben, hogy hogyan nézzenek egy táncosra, vagy csak simán egy mozgó testre, nekem is táncolnom kell, mint koreográfus. Szimplán azért, mert e pozíciómban félúton vagyok a közönség és a fellépők között. Lényegében a közönség fókuszát a koreográfus lencséjén át a táncosokra tudom irányítani. Nem csak érdekes élmény volt, de szükségesnek is gondoltam ahhoz, hogy kialakuljon egy másfajta kapcsolat a közönség és a táncosok között.

 

Később visszatértél ehhez a darabhoz a Together_till the enddel, illetve az egyik leghíresebb darabodnak, a The Fifteenth Project-nek is van egy tizenöt perces duett-verziója. Gyakran térsz vissza a saját munkáidhoz ihletért?

Szeretek visszatérni a korábbi munkáimhoz; nem mindegyikhez, de pár korábbihoz igen, mert így folyamatosan csiszolódik a saját darabjaimhoz való hozzáállásom, valamint izgalmas kihívás, hogy hogyan tudom másképp megközelíteni ugyanazt a témát. A Together_till the enden különösen szerettem dolgozni – érdekes volt „kilépni” a darabból és egy duettet koreografálni belőle. Ráadásul így lehetőségem nyílt olyan dolgokra, amikre táncos-koreográfusként nem. A komponistámat és a fénytervezőket megkértem, hogy gondolják újra a hangot és a világítást – szóval az egész csapat egyfajta kollektívaként dolgozta fel az I Is An Other-t. Ez pedig nem csak élvezetes és kihívásokkal teli, de erősíti a darabhoz való kapcsolatomat is, amelyből a következő majd profitál.

 

 

Vannak kifejezetten egy adott helyhez kötött munkáid is, mint például a Zone, a Couple vagy aTide. Ilyenkor a hely hívja életre a darabot, vagy épp fordítva, a darab jelöl ki egy konkrét helyszínt?

Vegyül például a Tide-ot (a holland IJ folyó partján lévő hajógyárban eltáncolt darab központi témája az ember és annak határai – a szerk.), ami egy pár évvel korábbi munkám. Tudtam, hogy hova akarom vinni, és azt akartam, hogy a csapatnak legyen kapcsolata a helyszínnel. Szóval minden próbát ott tartottunk, ott ebédeltünk, lógtunk, alig mozdultunk ki onnan. Tehát a bemutató napjára már nagyon mélyen kötődtünk a helyszínhez – ez pedig segít abban, hogy a közönség is kapcsolódni tudjon hozzá. Megérzik azt, hogy a táncosok kötődnek a helyhez, és ez segíti őket abban, hogy ők is ki tudjanak építeni valami hasonlót. Szóval, amikor adott egy specifikus hely, szeretem ott tölteni az összes időmet, definiálni, hogy mit is jelent a számomra, és azt, hogy hogyan oszthatom meg a közönséggel.

 

Egy másik darabod, az EXIT azt az igényt járja körül, hogy kiszakadjunk a mindennapi valóságból és rutinból. Ehhez kapcsolódva, mit gondolsz a különböző virtuális valóságok térnyeréséről?

Itt szeretnék visszautalni arra, amit az előbb mondtam neked, hogy szeretem, hogy ha a darabjaimnál a közönség és a táncosok is azt érzik, hogy jelen vannak. Itt és most. Ennek az érzésnek olyan energiái vannak, ami a virtuális valóságokból teljesen hiányzik, ez az egyik része a dolognak. A másik, hogy a koreográfiáimnak van egy nagyon erős fizikai, testi vetülete és folyamatosan azt keresem, hogy azt az élményt, amit a táncosaim átélnek, hogyan tudom átadni a közönségnek – hogy fizikailag is bevonva érezzék magukat. Néha sikerül, néha nem, de ezt mindig észreveszem. Általában a közönség mögött szoktam állni az előadások alatt, így hátulról látom őket, és néha együtt mozognak a táncosokkal. Ez a fajta fizikai kapcsolat pedig – akár tudatában vagy ennek, akár nem – nagyon erőssé teszi azt a fajta kommunikációt, amit csinálok. Az online világoktól ezt nem kapod meg. Azt hiszem ezért is akarok a virtuálistól eltérő világokat létrehozni a munkáimmal.

 

art1

 

Nemrég Hollandiában jártam egy fesztiválon, ahol a szervező többek közt arról panaszkodott, hogy a jobboldali kormány nem sokra tartja a különböző művészeti ágakat, és emiatt csökkentek a felvehető támogatások is. Valóban ilyen rossz a helyzet?

Szerintem a legrosszabb részén már túl vagyunk. Három éve, amikor a támogatásokat megnyirbálták – helyenként kilencven százalékot csökkent az összegük, ami elég sok pénz –, nos, akkor sokkal rosszabb volt. Az elvonások következményei még mindig érezhetőek, de jó volt látni, hogy a legtöbb művész folytatta a munkát, nem törődve azzal, hogy a politikusok támogatják-e, amit csinál vagy nem. Ennek ellenére, ha az egész területet nézed, nem csak a művészeket, hanem az összes művészeteket támogató intézményt és az ott dolgozó embereket, a technikusokat, marketingeseket, sajtósokat, azt látod, hogy rengetegen elvesztették a munkájukat az elmúlt három évben. Szóval nem mondanám egyértelműen, hogy most már jobb, inkább csak kezd az lenni. Az biztos, hogy a dolgok megváltoztak, és a jelenlegi politikai berendezkedés nem támogatja annyira a művészeteket, mint Észak-Európában vagy a skandináv országokban.

 

Május 5-én és 6-án a While We Strive című darabod lesz látható a Trafóban, de tudod már, hogy merre tovább?

Igen! Az igazat megvallva már javában dolgozom a következő darabomon, amit szeptemberben mutatnak majd be. Nem kifejezetten a While We Strive újragondolása, hanem inkább az azt követő lépés. A While We Strive-ban a hang kap nagyon fontos szerepet, az egész darabon egy komponistával együtt kezdtem el dolgozni. A hangok több helyről szólnak majd, mint egy átlagdarabban: a táncosok kezében lesznek Bluetooth-hangszórók, amik a mozgás hatására különböző hangokat adnak ki. Ráadásul nem csak a közönséggel szemben lesznek hangszórók, hanem mögöttük is, mintha tényleg körbevennék őket a hangok. Érdekes volt egy komponistával elkezdeni dolgozni, mert normál esetben a táncosokkal kezdjük el a munkát, és ő csak később csatlakozik be. Szóval mondhatni megfordítottam a keletkezési sorrendet, és a következő darabommal ugyanezt szeretném, csak most a fénytervezőkkel kezdeném. Sőt, igazából nem is kell a feltételes mód, mert két hete már együtt dolgozunk. A darab alapját a mozgás vizuális érzékelése adja majd, és remélem, sikerül egy ehhez passzoló, különleges vizuális világot megalkotnunk.

 

Kérdezett: Kollár Bálint