„A korlátaim egy idő után eltűnnek a színpadon" – Fekete Ádám válaszolt

2015-ben az Év Titánja, két évvel korábban Junior Prima díjas, most Till Attila Tiszta szívvel című filmjében játssza az egyik főszerepet. Ezentúl dramatizál, rendez, a TÁP Színház tagja. Fekete Ádámot kérdezte a Nők Lapja.

A felvetésre, miszerint magabiztosnak tűnik, Fekete Ádám úgy reagált: „Mások is mondják, pedig csak arról van szó, hogy soha nem engedem, hogy a környezetemen úrrá legyen a zavar velem kapcsolatban, inkább én nyitok. Pontosan tudom, rajtam múlik, képesek lesznek-e pár perc után elfelejteni, hogy más vagyok, mint ők. Mert tulajdonképpen nem is vagyok más. Csak kevéssé tudom kontrollálni a mozdulataimat, de az eszem ugyanúgy vág, mint az övék. Amikor ezt észreveszik, fellélegeznek”. 

fekete adam

 Titán-díjas darabjáról is szót ejtett: „Egy Richard Brautigan-versciklus hangulatát megragadva írtam, nézőpróbáló előadás, nagyon hosszú és lassú. Nagy csendek vannak benne, apró érzelmi rezdülésekre kell figyelni. De többek szerint megéri a szellemi erőfeszítést... Eleinte féltem tőle, vajon hallgatnak-e majd rám a színészek. Hallgattak, nagy megkönnyebbülésemre. A magányról szól ez a darab, arról, hogy egyedül vagyunk. Akkoriban éppen ilyen időszakomat éltem. Nehéz megmondani, mi okozza ezt a melankolikus állapotot, mindenesetre nem függ össze azzal, hogy vannak-e körülötted emberek. Én egy kocsmában a haverokkal is tudtam végtelenül magányosnak érezni magam. De már jól vagyok. Rájöttem, van valami sármja annak, ha valaki derűsen képes hordozni a keresztjét. Bármilyen terhet lehet elfogadóan cipelni, még az ilyen látványosakat is, mint az enyém” – nyilatkozta a dramaturg-rendező. 

Ádám már a Madách Imre Gimnáziumban színházat csinált, két barátjával meg is alapították a HUF Társulatot. Kiugrást Shakespeare A vihar című darabja jelentette - Ádám húsz percre meghúzta a klasszikust, a főszerepet magára osztva néhány társával elő is adta a Madách Napon. Ekkor odament hozzá Mácsai Pál és Bíró Kriszta, a zsűri tagjai, akik arra biztatták, feltétlenül maradjon a színház közelében. 

Jót tesz, ha felmegyek a színpadra, mert ott megélhetem a pillanatot, és nagyon fontos nekem, hogy ne csak írjam az életet. Korábban afféle bónusznak tekintettem a színészkedést, úgy éreztem, a valóság egy olyan szeletét csempészem oda, ami nem a színjátszás része. De mostanában egyre többet gondolkozom azon, hátha ez is pluszjelentést nyerhetne a színpadon. Azt vettem észre ugyanis, hogy a korlátaim egy idő után eltűnnek. Egész egyszerűen nem ez a lényeg.

Emlékszem, amikor egyszer elmentem a TÁP Színház Minden rossz varieté című előadására, ami arról szól, hogy a színésznek bűn rosszul kell valamit eljátszania. Az előadás elején a rendező, Vajdai Vilmos megkérdezte, ki akarja a nézők közül égetni magát, és én jelentkeztem. A közönség feszengett: ki ez? Én meg lazán eljátszottam a felkészületlen előadót, hebegtemhabogtam, és mit tesz isten, az emberek egyszer csak hahotázni kezdtek. A végén Vili szólt, hogy legközelebb már előadóként jöjjek. Nem elhatározás kérdése volt tehát a színpad, egyszerűen magával sodort. Ha egy mondatban össze kellene foglalnom, milyen színházat szeretek, azt mondanám: az olyat, amiben hirtelen ráismerek magamra” – fejtette ki Fekete Ádám

A teljes interjút a NŐK LAPJÁBAN olvashatják.