"Valóban ügynök voltam" - Magács Lászlót önként tett vallomást

Magács László, az Átrium Film-Színház igazgatója Facebook-posztban hozta nyilvánosságra, hogy szervezték be ügynöknek és milyen jelentéseket kellett írnia a 80-as évek elején.

 Magacs Laszlo

Fotó: Fűrjes Viktória, valasz.hu

 

"Elkeserítő volt 21-22 évesen egyedül maradni ezzel a teherrel"

 

Magács 1981-ben vonult be a katonasághoz, majd több áthelyezés és fenyegetőzés után civilruhások szervezték be.

 

"Viszonylag gyorsan az írnokiban találtam magam, mert azon kevesek közé tartoztam, akik gépelni tudnak. A kiképzés után a századparancsnok berontott az irodába, és üvöltve rugdalt ki, mert hogy én a rendszer ellensége vagyok, és az ilyeneket mind egy szálig golyófogónak kellene használni, ha háború lenne. (Nem volt.) Új századba kerültem. Napközben kubikoltam, este a könyvtárszobában ültem.


Eltelt pár hónap, és hívattak. A katonai titkosszolgálat tisztjei, és néhány civil ruhás várt egy szobában. Megint elhangzott a „rendszer ellensége” minősítés, a „könnyen beleeshet a 10 %-os elhullási keretbe” megjegyzés (most megtudtam, hogy ilyen nem volt, de akkor nagyon is valóságosnak tűnt). Felhívták a figyelmemet arra is, hogy a „futkosón” – ez a katonai börtön – eltöltött idő nem tartozik bele a szolgálati időbe, tehát akár életem végéig sorkatona lehetek, ha nem vigyázok magamra. 'Gondolkodjak el ezen.'

 

Eltelt újabb pár hónap. Hívattak. A szobában most civil ruhások vártak. Kicsit szabadkoztak, amiért ilyen nyers volt az előző beszélgetés, de segíthetnek. Itt kell aláírni. Aláírtam" - írja Facebook-bejegyzésében az Átrium igazgatója.

 

"Nonszensznek tartom, hogy 2016-ban még mindig elő lehet venni ezt az ügynökkártyát, és kijátszani emberek ellen. Elkeserítőnek tartom, hogy ez a dolog még mindig nincs a helyére rakva. Bármennyire is azt gondolom, 'kényszer alatt cselekedtem', igyekeztem nem ártani senkinek, és az első adandó alkalommal, amikor már nem éreztem a közvetlen életveszélyt, ki is ugrottam, mégis az életemnek egy olyan titkától akartam megszabadulni, ami terhelt. Szörnyű volt. A halálfélelem, a kiszolgáltatottság, az elveszettség, a manipuláltság. Elkeserítő volt 21-22 évesen egyedül maradni ezzel a teherrel. Viseljék ezt a terhet azok, akik megteremtették ezt a rendszert' - zárja írását Magács László, aki bejegyzéséhez levéltári dokumentumot is mellékelt.

 

magacs 2

 

Magács László története - Az „ügynökkártya”:

 

Jó tíz évvel ezelőtt egy volt jó ismerősöm igen durva levélben esett nekem, hogy egy szemét, aljas ügynök voltam, aki minden előmenetelét annak köszönhette, hogy jelentett az „átkosban”.
Akkor rögtön felhívtam egy ismerősömet, aki akkor kutatta az ügynökaktákat, és megkértem, nézze meg, mi van rólam. Nem talált semmit.
Akkor éppen egy civil egyesület elnöke voltam. A soron következő találkozásunkkor elmeséltem a történetemet az egyesület alapítóinak, és felajánlottam, hogy lemondok. A történet megismerése után nem fogadták el a lemondásomat. Akkor elmeséltem néhány társaságban is, és sokat beszélgettünk arról, milyen mozgástere volt abban az időben egy huszonévesnek.

Pár hete egy vitában ismét előhúzta valaki az „ügynökkártyát”. 
Most felhívtam egy másik ismerőst, és megkértem, nézzen utána, talál-e valamit rólam.

Ő talált. Hiszen valóban ügynök voltam.

1981. januárjában, 21 évesen behívtak katonának. Építő műszaki alakulathoz. Az ilyen típusú alakulatokról azt kell tudni, hogy itt a kiképzés után nem foghattak fegyvert a katonák. Építkezésen dolgoznak. Itt voltak a „problémás” elemek. 
Viszonylag gyorsan az írnokiban találtam magam, mert azon kevesek közé tartoztam, akik gépelni tudnak.
A kiképzés után a századparancsnok berontott az irodába, és üvöltve rugdalt ki, mert hogy én a rendszer ellensége vagyok, és az ilyeneket mind egy szálig golyófogónak kellene használni, ha háború lenne. (Nem volt.)
Új századba kerültem. Napközben kubikoltam, este a könyvtárszobában ültem.
Eltelt pár hónap, és hívattak.
A katonai titkosszolgálat tisztjei, és néhány civil ruhás várt egy szobában. Megint elhangzott a „rendszer ellensége” minősítés, a „könnyen beleeshet a 10 %-os elhullási keretbe” megjegyzés (most megtudtam, hogy ilyen nem volt, de akkor nagyon is valóságosnak tűnt). Felhívták a figyelmemet arra is, hogy a „futkosón” – ez a katonai börtön – eltöltött idő nem tartozik bele a szolgálati időbe, tehát akár életem végéig sorkatona lehetek, ha nem vigyázok magamra. „Gondolkodjak el ezen.”
Eltelt újabb pár hónap. Hívattak.
A szobában most civil ruhások vártak. Kicsit szabadkoztak, amiért ilyen nyers volt az előző beszélgetés, de segíthetnek. Itt kell aláírni. Aláírtam.
Feladatokat kaptam. Írjak a:
- színházi elképzeléseimről (1981. július 20.),
- kultúra terjesztésének lehetőségeiről a katonaságnál (1981. július 28.),
- szeptember 1-jén magnóra kellett mondanom, hol voltam augusztus 20-án.
Áthelyeztek.
Ismét hívattak. Most egy szürke Zsiguli várt négy katonatiszttel. Beültettek, és valami világvégi épületbe vittek. Utasítottak, írjam meg, mit gondolok az egyik katonatársamról. Kém-e vajon? 
- Jelentést írtam róla 1981. október 6-án.
- És még egyet október 15-én. Szerintem nem volt kém. Ezt is írtam.
- Közben a civil ruhások is előkerültek, és el kellett mesélnem, kivel találkoztam az eltávon. – október 27.
- És még egy alkalommal, december 22-én.
1982. februárjában leszereltem. (Mázlim volt, mert 24 hónapra kaptam a behívót, de már csak 18-ra vonultam be, és mivel éppen az én időszakomra esett a bevonulások átstrukturálása, mindenkit, aki 1981. januárjában vonult be, 13 hónap után kiszórtak.)

A következő találkozó, immár civilben, 1982. március 2-án volt, amikor elküldtek egy társaságba. Elmentem.
- 1982. március 4-én újabb találkozó keretében kellett beszámolnom, mi történt ott. Rövid lett a beszélgetés. Elmondtam, hogy ugyan elmentem a találkozóra, de ezt én a továbbiakban nem csinálom.

Ez az utolsó írásos anyag, amit találtunk. Arra, hogy utána hányszor próbáltak meggyőzni az együttműködésről, nem emlékszem, mindenesetre egyszer még megjelent a lakásomon két civil ruhás, és lekísértek a ház bejáratához, ahol ismét egy járó motoros szürke Zsiguli állt, de a „vigyázzon magára, mert lehet, hogy még visszajövünk” – szerű mondat után hazaküldtek. (Sokan voltunk nálunk, mert éppen a barátainkkal kártyáztunk – talán ez volt a mázlim.)

Soha többet nem láttam őket azután.

Miért nem írtam le eddig?
- Nem volt a kezemben semmiféle írásos anyag, és nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy valamire rosszul emlékszem, és nem is tartottam valójában érdekesnek a történetet.
Miért írom le most?
- Nonszensznek tartom, hogy 2016-ban még mindig elő lehet venni ezt az ügynökkártyát, és kijátszani emberek ellen. Elkeserítőnek tartom, hogy ez a dolog még mindig nincs a helyére rakva.
- Bármennyire is azt gondolom, „kényszer alatt cselekedtem”, igyekeztem nem ártani senkinek, és az első adandó alkalommal, amikor már nem éreztem a közvetlen életveszélyt, ki is ugrottam, mégis az életemnek egy olyan titkától akartam megszabadulni, ami terhelt. 
- Szörnyű volt. A halálfélelem, a kiszolgáltatottság, az elveszettség, a manipuláltság. Elkeserítő volt 21-22 évesen egyedül maradni ezzel a teherrel. Viseljék ezt a terhet azok, akik megteremtették ezt a rendszert.

Budapest, 2016. május 26.

Magács László

És a mellékletben az a bizonyos 6-os karton. A „kérte a kapcsolat megszakítását” megjegyzéssel.

Minden fellelt anyag nálam van, és amennyiben bármilyen történeti kutatáshoz szükség lenne rá, természetesen megtekinthető.

 

Színház.hu, Facebook