"Mit mondana apám, ha itt ülne?" - ezt játszotta Őze Áron színész-rendezővel, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza frissen kinevezett igazgatójával a Nők Lapja. Lapszemle.
A kérdésre, mit gondol, édesapja mit szólna a karrierjéhez, Őze Áron úgy válaszolt: “Biztos vagyok benne, hogy rám rivallna: döntsem el végre, hogy mi akarok lenni! Színész, rendező vagy színigazgató? Én meg nem győzném magyarázni neki, hogy apu, ez egy másik kor, másfajta kihívásokkal, meg egyébként is oda a kultúra egykori nimbusza, nehéz megteremteni azokat a körülményeket, amelyekben igazán elmélyülten lehet alkotni, a túlélésért küzdünk. Valószínűleg nem értené... Talán hűségesebb típus is volt nálam. De hisz megtehette egy életen át a Nemzeti Színház társulatának megbecsült tagjaként!”
Arról, mekkora bátorság kell-e ahhoz, hogy valaki egy nagy művész nyomdokaiba lépjen, Őze Áron úgy nyilatkozott: “Én soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Erre a pályára sodort a sors, ha akartam, ha nem. Az egyetlen erőtlen tiltakozásom az volt, hogy tizennégy évesen nem a Petőfi Gimnáziumba jelentkeztem, amelynek nagyszerű irodalmi színpada volt, és ahová lelkesen invitáltak is. Gyanús volt nekem, hogy nem az Áron érdekli őket, hanem a "kis Őze", és már akkor ösztönösen ódzkodtam attól, hogy apám árnyékában éljek. Úgyhogy inkább egy remek újpesti sulit választottam, egy faipari szakközépiskolát, ahol nagyon jól éreztem magam. Rám bízták az összes iskolai ünnepély megrendezését”.
Őze Áron azt is elmondta, édesapja hihetetlenül impulzív, vehemens ember volt, állandó robbanásveszéllyel fenyegetett, ugyanakkor egyenrangúként kezelte a fiait. “De nem voltunk színházi gyerekek, édesanyám soha nem vitt be bennünket csak úgy, apám nem is tűrte volna, ha láb alatt vagyunk. Egyébként meg apámat mi nem színészként ismertük, nem volt különösebb kultusza otthon. Ha színpadon láttam, akkor is tökéletesen el tudtam választani őt a szerepétől. Amikor például a Tudós szerepében láttam a Csongor és Tünde című előadásban, egy tök volt a fején, ami az előadás során betört. Amikor lement a függöny, hátramentünk hozzá, és az öltöző fogasán ott lógott a betört tök. Hát ez hogy kerülhetett ide? - töprengtem. Legközelebb Volpóneként láttam, mondhatom, rémisztő alak volt, és már húsz perce folyt az előadás, amikor megkérdeztem édesanyámat: hol van apu? Nem ismertem fel. Később se bírtam őt soha színészlegendának látni, talán azért, mert ő maga is tiltakozott az ellen, hogy még életében szoborrá avassák” – tette hozzá Őze Áron, akit édesapja halála kamaszként ért.
Ennek kapcsán kifejtette: “A pályám elején annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle. Jó lett volna, ha néha beszélgethetünk, örököltem az érzékenységét és az ösztönösségét, valószínűleg jobban értett volna engem, mint bárki más. (…) Megkérdezném tőle, miért volt ilyen szakbarbár? Hiszen a színházon kívül is van élet! Ott voltunk például mi, a fiai. Mi nem számítottunk? Tudni kell, hogy apám egy panellakásban élt, benne egy kanapéval, és kizárólag a színészet érdekelte. Ugyanakkor irigylem is egy kicsit azért, hogy így tudott hinni abban, amit csinált. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy nem ma játszik. Nehézsúlyú lett volna ő ehhez a világhoz”.
A teljes interjút a Nők Lapjában olvashatják.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.