Most nem színésznő, zarándok - Interjú Peremartoni Krisztinával

Peremartoni Krisztina 2000-ben Amerikába költözött, de azóta sincs év, hogy ne jönne haza. 

 

Déry Tibor Képzelt riportjával kezdett a Vígszínházban, de Fejes Endre és Örkény István több darabjában is játszott. Aztán vidékre szerződött, majd vissza Budapestre, a Nemzeti Színházba. Hazai pályáját ott be is fejezte. Peremartoni Krisztinával olvashatnak interjút. 

 

 

Az Új Szó internetes kiadásának interjúját másodközlésben olvashatják.

 

 

Egész évadra szóló színpadi szereplést egyelőre félne elvállalni. Attól tart, hogy egy ilyen munka hónapokra leállítaná, visszatartaná. Fékezné az útján. Nézőként azonban nem tud elszakadni tőle. A színház örök csoda marad számára. De az élete már másról szól. Zarándok lett. Különböző segélyszervezetek munkatársa. Állandó lakhelye Berkeley-ben van, nem messze San Franciscótól, az év nagy részét azonban a világ különböző, egymástól távol eső pontjain tölti. Peruban, Guatemalában, Indiában, Mexikóban. De amint a szíve hazahúzza, Budapesten.

 

Déry Tibor, Presser Gábor és Adamis Anna musicalje, a Popfesztivál után olyan darabokban kapott szerepet a Vígszínházban, mint a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, vagy Gombrowicz Operettje, amelyben hosszú hajzuhatagra „vetkőzve” Albertinát játszotta. Ez utóbbi volt a legemlékezetesebb színpadi alakítása?

 

Öt évig játszottam a Vígszínházban. Albertina nagyon jó szerep volt, mégis inkább szenvedést okozott. Meztelennek kellett lennem. A hosszú paróka ugyan takart, de más volt ez kívülről nézve, és más nekem, levetkőzve, majd felmenni a színpad feletti hídra, és magas sarkú cipőben egy koporsó fedelén táncolni. Semmi nem volt előttem, csak a mélység. Minden este, amikor ez a darab szerepelt a műsoron, halálfélelemben léptem színpadra. Pilótákat faggattam, hogyan kell ezt túlélni. Mindig attól tartottam, hogy lezuhanok. Ez volt a kényszerképzetem. Ma már meg sem engednének ilyet. Életveszélyes. Ott álltam fent, a magasban, és ömlött rólam a víz a rettegéstől. Ezt leszámítva nagyon fontos volt számomra az ott töltött időszak. Valló Péter rendezett az In memoriam Ö. I.-ben. Éjjel tizenegykor kezdődött az előadás a nagyszínpadon. Ez nagyon új volt akkor, és komoly hatással volt rám. Aztán a Pisti a vérzivatarban a Pesti Színházban, ugyancsak Örkény Istvántól. Várkonyi Zoltán kezdte el rendezni, meghalt, és Marton László fejezte be. Aztán Örkény is meghalt. Nagyon dramatikus helyzet volt az. Örkény nagyon szeretett, jókat beszélgettünk. Szelídség, kedvesség, alázat, bölcsesség. Így maradt meg bennem. Szerény ember volt, és mindenért hálás. Gobbi Hildát is a Pisti a vérzivatarnak köszönhetem. Háklis volt sok mindenre, senkivel nem szeretett öltözni, velem igen. Jobb keze lehettem a Bajor Gizi Színészmúzeum megalapításakor. Az oldalán dolgoztam, segédkeztem. Boldog vagyok, hogy a kisinasa lehettem. Egy ilyen nagy formátumú színésznő, ember mellett lenni, aki nagy ívekben, nagy ecsetvonásokkal dolgozik, hatalmas élmény volt. És Garas Dezső! Az egész színházi ízlésemet, a világnézetemet, a gondolkodásmódomat befolyásolta. A vele való hosszas beszélgetésekből is rengeteget merítettem. Páger Antal, Bilicsi Tivadar! Őket is a Vígszínháztól kaptam. Bilicsi elvitt maga mellé a cirkuszba. Engem választott bohócpartnerének. Micsoda kitüntetés volt az is!

 

peremartoni

Peremartoni Krisztina, fotó: Új Szó

Színpadi szerepei sorából melyik az a három, amelyet mindenképpen kiemelne?

 

A három nővér Natasája Nyíregyházán. Vagy Csehov Ivanovjának Anna Petrovnája ugyanott. A Nemzetiben Varja, a Victor Frunza rendezte Cseresznyéskertben. Ez már három. De ugyanilyen fontos volt Wyszpianski Menyegzője is, amelyet Andrzej Wajda, a finom lelkű lengyel filmrendező állított színpadra. Abban a zsidó költőnőt játszottam.

 

Az Őfelsége pincére voltamot Prágába, a legendás Činoherní klubba is meghívták.

 

Szerelmetes előadásom volt az. Ivo Krobot rendezte. Meghívtak bennünket, aztán mégsem játszottuk el a darabot. 1989-ben volt. Politikailag elkövetett valamit a magyar állam, megharagudott ránk a csehszlovák miniszter, és mi ittuk meg a levét. Nem engedett minket színpadra. Megérkeztünk vonattal, és ott álltunk letaglózva a Činoherní klubban. Azon az éjszakán rettenetes mennyiségű vodka fogyott a színház büféjében. Ott maradtunk egész éjszakára, ott keseregtünk, és sírva ittuk le magunkat a sárga földig. Nagyon szomorú este volt. Ezt a darabot aztán elvittük Avignonba is, és nagyon nagy sikert arattunk vele.

 

Amerikai férje oldalán milyen vágyakkal költözött ki Berkeley-be?

 

Nekem csak itthon van nagyon erős identitásom. Amerikában senki akartam lenni. Ez volt a legnagyobb vágyam. Tudatosan senkinek lenni. A színészi lét erős öntudatot ad. Azt itthon hagytam. Berkeley-ben névtelenül akartam élni. Évekig egy könyvesboltban dolgoztam, de voltam pincér is, bolti eladó, takarító, kávéfőző, fordító, sok minden. Alkalmi munkákból éltem. Nem akartam örökké megfelelni, mint itthon. A színházi pálya tele van elvárással, meg kell tartanod a pozíciódat. Ez egy idő után iszonyúan fárasztó. Levetni, ledobni magadról mindezt isteni. Csak aztán elkezd jelezni a másik énem. A színésznő. Azt mondja, itt vagyok, ne akarj elnyomni engem! Mert azon dolgoztam, hogy eszembe se jusson, hogy én itthon milyen hivatást űztem. Ki akartam lépni belőle. Teljesen kitöröltem az agyamból. Mint rejtett lehetőség sem foglalkoztatott.

 

Sejtem, hogy mégis közbeszólt valami.

 

Hét évig dolgoztam egy spirituális könyveket árusító boltban. Esténként rendezvényeink voltak, koncertek, tanítók, guruk jöttek, workshopokat tartottunk. Nagyon élt a hely. Megtudták, hogy színésznő voltam Magyarországon, a visszajáró vendégek kérdezték is, hogy Amerikában miért nem játszom? Nem akarok, mondtam. Egy idősebb vásárló nem tudott belenyugodni. Anyagot kért rólam, és leadta egy San Franciscó-i művészeti igazgatónak. Ez januárban volt, akkor semmi sem történt. Hazajöttem, kint voltam Solymáron Kováts Adél barátnőmnél, egyszer csak megszólal a telefon, és a művészeti igazgató hívott. Mondta, hogy nagyon sokan nyomulnak nála, nem is győzi megnézni a sok anyagot, a legtöbbet bedobja a sarokba. De az enyémet megnézte, látta a dobozon, hogy Hungarian actress, magyar színésznő. Unatkozott, és kíváncsi lett rám. És hogy tátva maradt a szája, annyira megtetszettem neki. Elmondta, hogy az Énekek énekét fogja rendezni, és szeretné, ha elmennék egy meghallgatásra. Így kaptam meg a szerepet San Francisco harmadik leghíresebb színházában. Hirtelen ott találtam magam annak a közepében, ami elől menekültem. Olyan válogatáson vettem részt, amilyet egy évben csak egyszer szerveznek. Bejelentkeznek, és kisorsolják, kiket néznek meg. Minden évben talán ezer embert. Ha szerencséd van, bekerülsz közéjük, de az még semmit nem jelent. Kapsz egy számot, ott ül egy csomó színházigazgató, és két perc alatt megmutathatod, mit tudsz. Mindenki sztorizott, vidám jelenetet hozott, poént poénra nyomott. Én az Ivanovból adtam elő egy monológot, angolul. A következő héten nyolc színházból kaptam ajánlatot. Láttam, hogy az is lehetne az utam, ha akarnám. De én csak azt akartam leszűrni a helyzetből, hogy ha akarnám, folytathatnám, amit abbahagytam. Ennyi azonban elég is volt. Már mentem is vissza a pusztaságba, ahol azt csinálok, amit akarok. Minden évben hívnak játszani azóta is, de csak rendezni szoktam, és azt sem túl gyakran.

 

Mi volt a legextrémebb munkája?

 

Dolgoztam favágóként a hegyekben, Kaliforniában. Orangutánok rehabilitációs központjában, Szumátrán. Hidat építettem Indiában.

 

Mindig tudja, hol van dolga?

 

Nem. Hétfőn jön egy hívás, vagy én bukkanok rá egy nekem való munkára, és már nyomtatom is a repülőjegyet.

 

Ez a fából faragott, apró gyöngyszemekkel díszített szarvas honnan került önhöz?

 

Indián őslakosok alkotása. Mexikóból hoztam. Ők úgy tartják, általa kerültek a földre. Megjelent a szarvas az égbolton, aztán lejött közénk, és minden lépése nyomán kukorica termett. Tíz éve járok a mexikói indiánokhoz. Befogadtak, sokat tanulok tőlük. A szarvas erőt áraszt szét a lakásban, az indiánok általa tartják a kapcsolatot a lélekvilággal. Berkeley-ben nagyon sok ilyen misztikus tárgy van a kis fészkemben. Nagyon szeretem a faliképeiket is. Naiv művészet ez, de lelke van. A perui shipibo indiánoknak egészen más a kultúrájuk, de abból is sokat merítek. Ékszereim vannak tőlük. Gyűrűk, fülbevalók, karkötők. Minden darabnak más és más jelentősége van.

 

Kellemetlen élmény, de olyan, ami még ma is megborzongatja?

 

Tibetben hirtelen jutottunk fel egészen magasra. Azt hittem, meghalok. Nem volt időnk akklimatizálódni. Már 5 500 méter magasan voltunk. Mozdulni sem tudtam. Úgy éreztem, mintha valaki a tüdőmre ült volna. Mindenki a teherautó platóján feküdt. Szörnyű érzés volt.

 

Egy zarándoknak mi kell a jó közérzetéhez?

 

Nagyon kevés. És nem a kényelmet keresi.

 

Most például mihez kezd, miután visszautazik Amerikába?

 

Mindig vár rám valamilyen munka. Ha kell, bébiszitter vagyok, máskor füvet nyírok, vagy házat őrzök. Ez utóbbi most nagy divat Amerikában. Ha a tulaj elutazik, felbérel egy megbízható személyt, aki vigyáz a házára. Amíg haza nem jön, ott vagyok, ott alszom nála. Közben végezhetek egy másik munkát is. Fordíthatok. Rengeteg internetes munkalehetőség van. De dolgozhatok különböző alapítványoknak is.

 

Ha az elmúlt egy évet vesszük, merre járt a világban?

 

Sorolom. Peru, Guatemala, Hawaii, Mexikó.

 

Éveket is el tudna tölteni valamelyik országban?

 

Bármelyikben.

 

Ha két-három hónapig itthon van, Budapesten, mivel köti le magát?

 

Asszisztens vagyok egy casting director mellett. Színészeket ajánlok be különböző külföldi produkciókba.

 

Mikor súgja azt a szíve, hogy haza kell jönnie?

 

Édesanyám fiatalon meghalt, az édesapám Zircen él. Amikor már nagyon hiányzik, és az itthoni barátaimat sem tudja pótolni senki, repülőre ülök, és jövök. De a színházat is itthon szeretem a legjobban. Magyarország a teljes feltöltődést jelenti számomra ma is.

 

Szerző: Szabó G. László

 

Köszönet az interjúért az Új Szó-nak!