"Kihúztam a fejem a homokból" - Interjú Majzik Edittel

Filmet forgatott, kicsit pihent, s számot vetett önmagával. A Shirley Valentine címszerepével tért vissza a Csokonai Színházba, a most induló évadban is izgalmas alakítások várják. Majzik Edit színésznővel Vajland Judit beszélgetett.

 

− Milyen volt a nyarad? Sokat játszottál az évadban, volt lehetőséged egy kis pihenésre?

− Nem volt lehetőségem nyaralásra. Több projektben is dolgoztam a budapesti munkahelyemen, egy művelődési házban szervezek kulturális programokat, a hatodik éve nyaranta megrendezett Zuglói Nyári Színház programsorozat előkészítését végeztem, pályázatokat írtam − és hála Istennek − nyertem, de jól vagyok, annyit pihentem azért, ami ahhoz feltétlenül szükséges, hogy el tudjak kezdeni egy újabb napot vagy egy újabb évadot.

 

065 shirley valentine 14 03 07

Majzik Edit a Shirley Valentine-ban (Fotók: Máthé András)

 

− Beválogattak Vékes Csaba elsőfilmes rendező Csokonai Színházban forgatott filmjébe. A te forgatási időszakod már befejeződött. Milyen élmény volt?

− Nagyon kicsi szerepet játszottam, egy porszem vagyok a gépezetben. Eleinte még neve sem volt a karakteremnek, ő volt a büfésnő, aztán később avanzsáltam Erzsivé, a büfésnővé. Nem is tudom, mikor forgattam utoljára, úgyhogy nagyon jó volt ismét beleszagolni kicsit ebbe a világba. Annyit elmondhatok, hogy a szokásos gondok ellenére − nevezetesen, hogy picike a költségvetés, nagyon feszített a tempó − egy nagyon-nagyon helyes színházi történet készül, egy jópofa film.

 

− Kapunk valamit a színház egyedi hangulatából, világából? Abból, amit csak azok látnak, akik a hátsó traktusokban vannak és nem a nézőtéren?

− Abszolút, de ezt is nagyon önironikusan és finoman, nem úgy, hogy íme, megmutatunk nektek egy belső világot, ahogy mi élünk. Arról mesél, hogy egy színház hogy próbál túlélni, milyen váratlan szituációk adódhatnak a mindennapokban. Erős karakterek jelennek meg, nem mondom, hogy teljesen reálisak, de nem is akar az lenni. Erről nyilván Csaba tudna beszélni. Mindenesetre az egésznek van egy összekacsintó, idézőjeles világa. Imádtam a forgatókönyvet.

 

028 shirley valentine 14 03 07

 

− Hogyan érintett, amikor visszahívtak a Shirley Valentine címszerepére Debrecenbe? A városban jól ismertek, hisz korábban vezető színésznő voltál, aztán lett egy nagy pauza 2006 és ’15 között. Milyen érzésekkel gondoltál arra, hogy jössz, jöhetsz?

− Soha nem gondoltam, hogy el akarom játszani a Shirley Valentine-t. Az én ízlésemnek az eredeti darab meglehetősen melodramatikus, de Árkosi Árpád rendezővel tökéletesen tudtunk együtt dolgozni. Mindketten azt gondoltuk, hogy az egésznek akkor van értelme, ha beágyazódik egy stand up kereteibe. Nyilván vannak pillanatok, amik engem és a nézőket is eltalálnak. Gondolom, hogy a negyvenes éveikben járó nők szembesülnek ezekkel a problémákkal, és van, amikor röhögünk rajta, és van, amikor üvölthetnékünk és sírhatnékunk támad. A darab elszámolósdi – de semmiképpen nem leszámolósdi − az élettel, sok-sok humorral, ami létszükséglet. Pontosan tudtam, hogy milyen hatása van annak, hogy kilenc év után teljesen egyedül felállok a színpadra. Nem akartam, hogy ez egy eposz legyen, egy szentimentális valami, hogy ó, a mi színésznőnk visszajön. Hála Istennek, nagyon sokan emlékeznek rám, de nagyon sokan még csak gyerekek voltak, akik eljöttek a Shirley-re. Ők nem tudták a múltamat, és ez így nagyon egészséges arány volt. Számomra egyértelmű volt, hogy csupán ennek a nőnek a történetét akarom elmondani, nem a magamét, s nem a múltamat.

 

− Milyen nézői reakciókat kaptál? Voltak, akik odamentek hozzád? Ismerősök, ismeretlenek?

− Volt mindkettőre példa. Egyébként vadidegenektől sokkal több visszajelzést kaptam, mint a barátaimtól, akik egyszerűen csak örültek, hogy újra köztük vagyok. Akadtak gimnazisták, akik megvártak és fontosnak tartották, hogy váltsanak velem három mondatot, és elmondják, hogy kicsit az anyukájukat látták. Ami számomra a legérdekesebb, hogy voltak férfiak, akik rám írtak a Facebookon, hogy jó volt látni a darabot. Eleve azt gondolom, hogy az urak nehezebben veszik rá magukat, hogy megfogalmazzák az érzéseiket, de úgy hiszem, mindannyian érezték: a darab arról szól, hogy ez a nő mennyire szeretné a saját férjét visszaszerezni.

 

061 shirley valentine 14 03 07

 

Aztán szerződést kínáltak neked és jöttél Debrecenbe. Következett az Istent a falra festeni, ahová a szülési szabadságra távozó kolléganőd helyett ugrottál be, majd egyéb szerepek sora: a Tűzrőlpattant Tündérország, A magyar Faust, a Chioggiai csetepaté, a Nyolc nő, de az igazi nagy főszerepek egyelőre elkerültek.

− Én ezzel kapcsolatban nagyon speciális gondolkodásmódú színésznő vagyok. Megtiszteltetésnek veszem, ha színpadon állok, bármilyen szerepben. Megtisztel, hogy bíznak bennem annyira, hogy leszerződtessenek. Nem gondolom, hogy akár a Tűzrőlpattant Tündérország, akár a beugrásom az Istent a falra festeniben, akár Augustine a Nyolc nőben ne lett volna egy olyan szerep, amelyet egy fél vagy akár egy teljes évig ne lehetett volna játszani. Hozzáteszem, én kértem Ráckevei Annáéktól, hogy úgy gondolkodjanak bennem, hogy egy évadban kettő, maximum három bemutatóm legyen. A jövő évadom viszont egészen olyan, amilyet egy ilyen korú színésznő − jövőre leszek ötven éves − remélhet. A Molière-darabban, a Dandin Györgyben Lükeházynét játszom, ami egy nagyon-nagyon jó szerep, de az évad második fele abszolút ziccer. A Hogyan nevezzelek? vígjátékban alakítom majd a női főszerepet, amiért a filmben a francia színésznő (Valérie Benguigui) az égvilágon minden díjat megkapott. Ha az évadban csak ez a feladatom lenne, ráadásul egy orosz rendezővel, akkor én máris toporgok az ajtóban, annyira várom. És megy mellette a Shirley és a Nyolc nő, amiket nagyon szeretek csinálni. Azt ne felejtsük el, hogy ebben a színházban most kezd formálódni egy csapat. Az, hogy Nyolc nőben mi így tudjunk együtt próbálni és együtt játszani, ahogy játszottunk, azt nagy adománynak tartom. Igazi régi színházi hangulatom van. Olyan, amilyet a régi Csokonaiban tapasztaltam utoljára.

 

− Miben rejlik ez az igazi színházi hangulat?

−Nehezen tudok receptet mondani, de azt tudom, hogy nagyon sok múlik a színészi és az emberi intelligencián. Azon, hogy ne folyamatos küzdőhelyzetben legyünk, hanem elfogadásban. Hogy ne kelljen azzal megküzdeni, hogy te Jóisten, mit gondol rólam a másik, lehessen rossz napom, mondhassam, hogy bocs, én másképp vagy akár később tanulok szöveget, máshogy próbálok. Egy nagy játék ez mindenkinek, és mindenki másképp dolgozza fel. Nagyon toleránsnak kell lenni és tényleg intelligensnek, s ezek a jelzők valóban jellemzik ezt a társulatot.

 

057 shirley valentine 14 03 07

 

− Sok múlik az emberi hozzáálláson?

− Hát persze. Nem is kell feltétlenül minden ponton a legjobb színészeknek, képességeknek együtt lenniük. Ha nincs alkalmazkodókészség, akkor nem működik semmi. Itt egy vidéki színházban, a város közepén az a dolgunk, hogy a nézők a lehető legszélesebb repertoárból a legizgalmasabb, legjobb, legélvezhetőbb vagy éppen leginkább megindító előadást kapják meg. Ennyi dolgunk van. Elvben nem számít, hogy vagyunk egymással, de ha jól, akkor az olyan kegy, amit hülye, aki nem ismer fel. Ezt a helyzetet óvni, védeni, ápolni, értékelni, őrizni, fejleszteni a legfőbb feladatunk!

 

− Említetted, hogy milyen különleges miliő övezte a Nyolc nő próbafolyamatát. Ritka alkalom, hogy nyolc színésznő együtt játszhat, de úgy éreztem a szavaidból, hogy egyéb okai is voltak a „megemelt állapotnak”.

− Keszég László rendező is egy fantasztikus fickó, de az, hogy nyolc rettentő különböző nő így tud együtt próbálni, az fantasztikus. Én mindig úgy megyek be erre az előadásra, hogy itt annyi minden nem történhet, mert tizennégy tenyér tart. Valljuk be, ez a nyolc nő – a szerepekre, karakterekre gondolok − hihetetlenül aljas, és azt gondolom – mi, színésznők − nem is vagyunk kellőképpen gonoszak, mert civilben annyira szeretjük egymást (nevet). De a Nyolc nő nemcsak az önzőség darabja, szól a női görcseinkről, önbizalmunk elvesztéséről is, hogy egyáltalán mi adódik egy olyan szituációban, amikor egy férfi tartja a kezében nyolc nő életét. Ez önmagában tragikus, és még nem beszéltünk a kiszolgáltatottságról és arról, mennyire hamis világban élünk, ha csak a kapcsolatrendszereinket nézzük. A fene tudja, miért csúszunk bele ezekbe. Mitől egyszerűbb egy álvilágot építeni, mint leülni és őszintén beszélni. Ez csak ezért izgalmas, mert én most nyáron egy nagyon komoly önanalízisen mentem át. Kihúztam a fejem a homokból, és remélem, hogy már kinn is marad.

 

007 shirley valentine 14 03 07

 

−Tudsz erről bővebben beszélni?

− A saját problémáim magam előtt görgetéséről van szó. Olyan szinten torlódtak fel, ami veszélyeztette a családom biztonságát. Például bevillan, hogy három hónapja nem fizettem be egy csekket. És nem azért, mert elfelejtettem… Ez a mindennapjaink küzdelme, ami elől én úgy menekülök, hogy várom, hogy megoldódjon magától.

 

− Hajlamos vagy a struccpolitikára?

− Azt hittem, hogy nem, de közben mégis. Azt gondoltam, őszinte vagyok magammal, és egyáltalán nem voltam az. Aztán ehhez társul némi szégyenérzet és a kérdés, hogy itt állok közel ötven évesen, és ennyit tudok felmutatni, ez vagyok én? És nem is csak rólam szól ez a történet, hanem a gyermekeimről, az édesanyámról, hogy az ő életüket ne veszélyeztessem a saját gyávaságommal. Aztán jön a másik oldal, amelyben felmentem magam, hogy a fene vigye el, végigdolgoztam egy fél életet, ha nem volt színház, mást csináltam, nem ültem a fenekemen.

 

− Nem lehet, hogy amin átestél, az szimplán az önreflexív emberek sajátja, nevezetesen, hogy időnként számot vetnek magukkal? A nézők közül nem sokan tudják, és remélem nem haragszol, hogy mondom, de egyedül nevelsz két nagyfiút, hisz a férjed, aki szintén művészember volt, egy balesetet követően elment közületek. A helyzeted nem egyszerű.

− De rengeteg anyuka van ugyanígy. Nehéz, persze, de ami a legjobb: oda jutottam, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok. Van munkahelyem, van energiám, kapacitásom, tudok dolgozni. Persze vágynék egy tervezhetőbb létezésre ilyen idősen. Vannak csodálatos barátaim, akik lelki, szellemi támogatást adnak, sokszor erejükön felül, s van egy csodálatos barátnőm, aki egzisztenciálisan is segít, s ezért nagyon hálás vagyok. Mindkét munkahelyemen toleráns, szeretetteli légkör vesz körül, s vár rám egy igazán izgalmas évad. Szóval, az az igazság, hogy jól vagyok!

 

Az interjút készítette: Vajland Judit

Csokonai Nemzeti Színház