„Gogol műve a mindenkori emberről szól” – Interjú Keresztes Tamással

A Jurányiban szeptember 24-én mutatják be a Katona József Színház, a FÜGE, az Orlai Produkciós Iroda és a Maszk Egyesület (Szeged) közös produkcióját, az Egy őrült naplóját.

A klasszikus gogoli alakot, Popriscsint Keresztes Tamás formálja meg, és az ő személyében tisztelhetjük az előadás díszlettervezőjét is. 

Hogyan talált magára Popriscsin szerepe? 

Orlai Tibor egy előadás szünetében mellém ült, és azt mondta: arra gondolt, hogy meg kéne csinálni az Egy őrült naplóját, és nekem kellene alakítanom benne Popriscsint. Ez közel két éve történt. Természetesen korábban már hallottam hírét ennek a darabnak, de nem ismertem eléggé. Akkor elolvastam, és azt éreztem, hogy csodálatos írás. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, kellőképpen izgalomba hozott. Később véletlenül összefutottam Bodó Viktorral, és óvatosságból csak annyit mondtam neki: úgy néz ki, hogy csinálni fogom az Egy őrült naplóját. Mire ő rögtön azt kérdezte: és nem rendezhetném én? Kiderült, hogy ez már nagyon régi vágya. Többet akkor nem is beszéltük róla. Szép lassan kezdtünk közösen gondolkodni az előadásról, amikor eljött az ideje.

orult_2_toldy_miklos.jpgKeresztes Tamás az Egy őrült naplójában (fotók: Toldy Miklós) 

Díszlettervezőként is jegyzi az előadást. Ennyire magával ragadta a mű? 

Attól, hogy ilyen hosszú időnk volt kitalálni az előadást, volt alkalmam sokat járatni rajta az agyamat, és nagyon élveztem is a belemerülést. Egy bizonyos színpadkép ötlete rendre elő-előjött bennem, egyre kevésbé hagyott békét nekem, és egyszer csak megcsináltam otthon egy nagyon kezdetleges kis papírmakett formájában. Amikor már a kezemben volt, még jobban meglódult a fantáziám, egyre többet gondolkodtam azon, hogy ennek a díszletnek még mi mindent lehetne tudnia. Elvittem, megmutattam Viktornak, neki nagyon tetszett – bár eredetileg azt beszéltük meg Tiborral hármasban, hogy szinte egy bőröndben utaztatható előadást csinálunk, és ehhez képest a díszletötletemhez egy kisebb teherautó kellett. Viktor azt mondta, hogy ez valószínűleg átszabja a költségeket, de mindenképpen mutassuk meg Tibornak.

Másnap megmutattuk neki, és ő is nagy fantáziát látott benne. Rögtön azt mondta, megéri újragondolnunk az eredeti elképzelésünket. Az egész próbafolyamatot ez a feltétlen bizalom, segítőkészség és lelkesedés jellemezte, minden irányból. Több nagyszerű segítőnk volt. Szakács Zsuzsival tanultam a szöveget, az egésznek ő volt az asszisztense, a mindenféle egyeztetés szervezője, az előadás alatt pedig ő az a láthatatlan szereplő, aki megbújik a színfalak mögött, és bizonyos tárgyak előkészítésében segít.

Amikor megkértem Kákonyi Árpád nagy tehetségű zeneszerzőt, hogy zeneileg segítsen nekem, rögtön igent mondott. Attól kezdve minden egyes próbán bent ült, a lelki társam lett, és egy idő után a zenei edzőmmé vált. Juhász Nóra a 3D-s látványok létrehozásában segített, így a díszletgyártóknak leadott tervrajzköteg már olyan volt, mintha az eredeti, az elkészült díszletet fotóztuk volna le. A hangosító, világosító szakemberek, Szirtes Attila, Lohár Antal és Belényesi Zoltán is végtelen lelkesedéssel és odaadással dolgoztak, nem hangzott el egyszer sem, hogy ,,hát, ezt nem lehet megoldani”. 

Mit mond nekünk itt és most ez az előadás? 

Szeretném, ha azt mondaná, hogy érdemes színházba járni. 

orult_3_toldy_miklos.jpg

Az egyetemes érvényű gogoli műnek van-e olyan eleme, amely a mai Magyarországon különösen eltalál bennünket? 

Nem akartunk úgy aktualizálni, hogy a néző azt érezze: most ez nagyon az arcába van lökve, nagyon megmondja, hogy mi a helyzet akár a mai magyar, akár a globális világgal. Annál, hogy a néző cinkosan bólogasson, ,,igen, értem, hogy ez most napjaink hangja”, sokkal fontosabb volt számunkra, hogy azt a gazdagságot próbáljuk megmutatni, amit Gogol a műben megírt. Az bőven több, mintha szájbarágósan maivá aktualizálnánk. Nincs rá szükség. Minden remekmű, akár kétezer éve, akár kétszáz éve írták, mindahányszor a mának szól, anélkül, hogy az alkotók akaratosan erre hangolnák. Van egy olyan polca a drámairodalomnak, amelyen számos remekmű van. Ezeket érdemes olykor leemelni, kinyitni, és felolvasni a nézőknek. A Gogol-mű is a mindenkori emberről szól. 

Darvas Iván tizenkét szezonon át játszotta ezt a szerepet, filmfelvétel is készült róla. Látta? 

Még nem. Rémlik egy olyan tévéfelvétel, amit nem színházban csináltak, hanem egy műteremben, nézők nélkül, de akkor még nagyon kicsi voltam, és nem is néztem végig. Most, amikor próbáltuk a darabot, szándékosan nem akartam megnézni. Minden porcikájában olyan gazdag ez a Gogol-írás, hogy azt éreztem, jó lenne, ha mi magunk bonthatnánk ki, minden befolyás nélkül. Megvárom a szeptember 24-ei bemutatót, játszom négy előadást, aztán megnézem Darvas Ivánét. 

Mennyire kell mélyre ásnia magában ahhoz, megmutassa Popriscsin érzelmeit? Milyen élményekből építi fel a szerepet? 

Nagyjából a saját élményeimből kaparászom elő ezeket az érzelmeket, illetve amiről nincs közvetlen élményem, azt megpróbálom a fantáziám által létrehívni. A Gogol-mű tényleg annyira gazdag, hogy nagyon sok mindent rá, illetve a nézők fantáziájára lehet bízni. Ha nem akarunk túl nagy erőszakot tenni rajta, akkor maga az írott anyag is létre tudja hozni az érzelmeket. Persze igyekszem minél átéltebb lenni, ami hol így sikerül, hol úgy. Egy életen keresztül tanuljuk a módját, hogy hogyan lehetünk a színpadon minél hitelesebbek. 

Lelkileg, fizikailag sokat kivesz magából ez az előadás? 

Nem spóroltunk azzal, hogy nehéz feladatok elé állítsuk magunkat: másfél órás intenzív, technikailag is meglehetősen komplex jelenlét. Az eddigi két előadás alapján az a tapasztalatom, hogy a végére bizony elfáradok. 

orult_1_toldy_miklos.jpg

Könnyen vagy nehezen oldja meg, hogy amikor vége az előadásnak, vége legyen a felfokozott állapotának is? Sokan azt mondják, nem tudják letenni a szerepüket, tovább dolgozik bennük. 

Azt érzem, hogy minél inkább megteremtődik valami a színpadon, annál könnyebb utána otthagyni. Szerintem a színpadon kell kiélnie magát az embernek, és ha utána mondjuk megiszik egy sört, az kellemesen feloldja. Amúgy saját magammal kapcsolatban az a tapasztalásom, hogy felvenni sokkal nehezebb a szerepet, mint letenni. Szerintem az csak hangzatos színészi allűr, hogy ,,nehezen tudok kiszállni a szerepből”. Voltak és vannak nagyon nagy tehetségű emberek, akik esetleg tényleg beleroppantak, beleroppannak, de nem ez a jellemző. A színésztársadalomban elenyészően kevesen vannak, akiknek valahogy úgy van összerakva az agyuk, hogy a színpadon pillanatok alatt eljutnak oda, ahol lenniük kell. Nekik elhiszem, hogy nehéz visszajönniük a szerepükből. Ezek az emberek valóban nehezen tudják kezelni azt az élményt, ami a színpadon történt velük, illetve azt az élményt is nehezen kezelik, ami az életben történik velük. Néhányuk idő előtt el is megy közülünk, sajnos, de azt gondolom, a többségnél nem valós problémáról, hanem pózról van szó.  

Eddigi pályáját tekintve az Egy őrült naplója hol foglal helyet? 

Számomra ez fontos előadás. Nagy munka volt létrehozni, sokféle élmény köt hozzá. Nagyon örülök, hogy ismét együtt dolgoztunk Viktorral, és most van egy közös lenyomatunk. Nekiugrottunk, úgy érzem, tisztességgel eljutottunk valameddig, és erről – mint egy kéktúranaplóban – van egy kis pecsétünk. De még bőven lesz munka az előadással. Szeretném, ha sokat játszhatnám. Tizenkettedik éve vagyok a Katona József Színházban, az egyetem előtt négy évig a debreceni színházban voltam, diákként is játszottam ott, tehát valami tapasztalatom van már ezzel a szakmával kapcsolatban. Azt figyeltem meg, hogy nekem úgy a tizenötödik alkalom tájékán szokott megérkezni az az érzés, hogy már jobban rá tudom engedni magam az előadásra. Nyilván itt is lesznek fázisok, és ezt a kalandot nagyon várom. Még a legeslegelején vagyok az egésznek. 

Tíz év múlva hol szeretne tartani? 

Nagyjából ugyanott, ahol most. Szeretném, ha ugyanúgy művelhetném a szakmámat, ahogy most. Mi többet kívánhatnék ennél?!

 

L. Horváth Katalin 

Forrás: Orlai Produkciós Iroda