Nehéz nem a szakadékba ugrani, ha ki akarunk szállni a mókuskerékből

Vecsei Miklós beszél a III. Richárd színpadra állításának miértjéről: mit jelent számunkra az, hogy a fiatal generáció törvényszerűen Richárdot választja.

Az ifj.  Vidnyánszky Attila-Vecsei Miklós - Kovács Adrián fiatal alkotóhármas immár második éve friss színpadi nyelvezettel és sodró lendülettel beszél fontos dolgokról. Következetesen tesznek állításokat és vetnek fel kérdéseket mindarról, ami érdekli, és közvetlenül érinti őket. Mindezt úgy, hogy minket, nézőket is érintetté tudnak tenni. A Karnyóné szárnypróbálgatása és az Athéni Timón vegyes fogadtatása után a budaörsi Liliomfiban a színházcsinálás igényét és nehézségeit tematizálják szellemesen szórakoztató módon, az Iván, a rettenet előadásában, amit a Radnóti Színházban lehet látni, azt mutatják meg, hogyan érzékelik az őket körülvevő világot - vagyis a mi közös világunkat.

vecsei_miklos_eorifoto-1290757.jpgVecsei Miklós (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Shakespeare III. Richárdját nyáron mutatták be Gyulán, majd januártól talált új otthonára az előadás a Nemzeti Színházban. Január 10-én és 11-én már játszották, legközelebb február 5-én látható a Gobbi Hilda Színpadon. Vecsei Miklós, a darab színpadra fordítója a Nemzeti Színház Magazinjában elmondja, mi az, ami ebben az előadásban foglalkoztatja őket. Hogy miért a III. Richárd.

Vecsei Miklós írását teljes terjedelemben közöljük:  

Miért a III. Richárd? Mi, a rendszerváltás utáni generáció tagjaiként, gyerekkorunk óta hallgatjuk, hogy milyen jó, hogy mi „békében” élünk. Mi ebből a békéből nem sokat érzékelünk. Egyáltalán nem tűnik emberinek, sem őszintének, sem nyugodtnak a környezet.
Shakespeare figurája egy hasonló életérzésből táplálkozik. Hősként harcolta végig a franciák elleni háborút, mert hitt az országában. Majd amikor beállt a „béke”, lekerült a címlapokról. Nem azok az értékek lengték át a társadalmat, amiért évtizedekig küzdött. Harcolt, nyert, de mindent elveszített. Erre a szituációra úgy reagál, hogy nincs értelme az életének. Mert úgy tűnik, mindaz, amiért ő egész életében harcolt, nem is létezik.

Richárd figuráját szokás machiavellista, amolyan modernkori diktátor-előképként értelmezni. Szerintünk ennél összetettebb ez a shakespeare-i figura, már csak azért is, mert a Vas István fordításában híressé vált „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, az eredetiben úgy hangzik, hogy „I am determined to prove a villain”, azaz determinálva vagyok arra, hogy gonosz legyek. 

rich_kiss_zoltan_ok.jpgEszenyi Enikő, Trill Zsolt és Hegedűs D. Géza a III. Richárd gyulai előadásában (fotó: Kiss Zoltán)

Tehát cselekedeteinek mozgatója nem egy szabad, unalomból fakadó elhatározás, hanem egy olyan világ, amelyben „nem lehet más, csak a gonosz”.
Ez a mi valódi kérdésünk.
Nem az, hogy miért lesz ilyen gonosz az ember, hanem hogy milyen világ az, amelyben ilyen gonosszá válik.

Meggyőződésem, hogy a mai világban nagyon vigyáznia kell az embernek az állításokkal és a tanítói szándékkal. Olyan mennyiségű információ és tudásfoszlány kavarog az agyunkban, hogy egyrészt kevés dolgot tudunk igazán meghallgatni és befogadni, másrészt kevés dologról gondoljuk azt, hogy nem tudjuk annak igazságát. Ezért gondolom célszerűnek azt a munkamódszert, amelyben nem állítani szeretnénk, hanem pontos kérdéseket feltenni. Így nem kész válaszokkal kell szembemennünk, hanem mindenkit egy saját válasz megfogalmazására késztetünk. A szövegkönyv nyelvezetét, valamint a darab eredeti dramaturgiáját is alávetettük annak, hogy ezek a kérdések minél pontosabban tudjanak megszólalni.

A munkamódszerhez tartozott az az alkotó tábori légkör is, amelyet a komoly múltra visszatekintő gyulai Shakespeare Fesztiválon teremetett számunkra, ahol 2016 nyarán előadásunk premierje volt. Mestereink, általunk nagyra tartott színészek – Eszenyi Enikő, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, Hegedűs D. Géza és a címszereplő Trill Zsolt –, valamint színinövendék barátaink tudtak együtt gondolkozni azokon a kérdéseken, amelyeket mi, a III. Richárdon keresztül szerettünk volna feltenni.

Azok az alkotók, akik az életüket feláldoznák azért, hogy közelebb kerüljenek a láthatatlan dolgok megértéséhez (magunkat is idesorolom), újra és újra megdöbbennek azon a megmagyarázhatatlan, szinte transzcendens rétegen, ami Shakespeare darabjait megfogalmazhatatlanul, de mégis érzékelhetően átjárja. Az ő írásain keresztül mi is könnyebben megsejthetjük ezt a minket körülvevőt, ezt a köztünk feszülő valamit, amelyről ma már egyre kevesebbet beszélünk.

3richard_eorifoto-3334.jpgIII. Richárd a Nemzeti Színházban (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ezeknek a megsejtéseknek az erősítésére emeltünk be az előadás szövegébe részleteket a Bibliából, Hamvas Bélától, valamint Allen Ginsbergtől. Ginsberggel kapcsolatban muszáj megemlíteni, hogy a mi generációnk feltűnően hasonlít a hatvan évvel ezelőtti amerikai vagy éppen magyar „beat-nemzedékhez”. Bár a játszó színészek közti korkülönbség sejtetné, hogy a nemzedéki ellentétekkel is szeretnénk foglalkozni, de minket sokkal inkább foglalkoztat, hogy hogyan vált korosztályunk korszellemévé a cinizmus és az „önkiégetés”.

Ez az állapot véleményünk szerint nem feltétlenül a felgyorsult, személytelenedő világ következménye, hanem sokkal inkább elhatárolódás az előző generációktól. És úgy tűnik, nagyon nehéz nem a szakadékba ugrást választani, ha valaki ki akar szállni a mókuskerékből.

Miért van ez így? – számunkra most ez a legfontosabb kérdés. A darabban játszó tizennégy fiatal közül szerepük szerint még tízen semlegesek a darab elején. Látjuk, hogy kik lehetnek a példaképeik, látjuk, hogy választaniuk kell. Richárdot választják. Ő az egyetlen, aki frappáns, intelligens, váratlan, izgalmas, humoros. Mindent hordoz, ami kell egy útját kereső fiatalnak. Szinte törvényszerű, hogy Richárdot követjük, és így előbb-utóbb Richárddá válunk.

Az írás eredetije itt olvasható.