Téli tájkép fesztiválokkal

Impressziók három színházi fesztiválról, három városból, három országból.

Szabadka, Desiré Central Station Fesztivál

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház 2009 óta megrendezett fesztiválja öndefiníciója szerint nemzetközi, regionális és kortárs színházi. Talán még hozzátehetnék, hogy csak erős idegzetűeknek, hiszen a nemzetközi regionalitás jórészt (a magyarországi független szcéna visszajáró alkotói mellett) a felénk meglehetősen ismeretlen színházi nyelven, a szó- és tettbeli brutálban utazó balkáni meghívottakat, köztük a Kosztolányit igazgató rendező, Urbán András anyaszínházán kívüli munkáit jelenti.

 desire.JPGWhat is Europe? (fotó: Molnár Edvárd)

Idei plakátjukon fehérre festett arcú, piros bohócorros lány. Hajában piros virág, kabátja iskolaköpenynek, klasszikus munkás- vagy rabzubbonynak is megteszi. Tekintete szigorú, elszánt, messze révedő, de pontosan látó. Jobb karját feje fölé emeli, keze No pasarán! módra ökölben. Idei hívószavuk a nem privát betegségként, mint inkább a társadalomzavarként, kortünetként értelmezett borderline, ami egyúttal a földrajzi szerepükre is utal. Ha még nem néztünk előadásokat, már ezekből a gesztusokból előre tudható, szembesítő fesztiválon járunk, amelynek erősen politikus előadásai választott/kapott világrendünkkel, államberendezkedéseinkkel, illetve az ezekben játszott szerepünkkel szembesítenek. Finomkodás nélkül, nagyon direkten. Úgy, hogy mindenki megértse, a játszmák a mi bőrünkért folynak és a mi bőrünkre mennek.

A Mi Európa? kérdést két előadás teszi fel – egyik címében is –, más-más szemszögből vizsgálva a kontinens fő problémagócait. Örökségünket, tradícióinkat, szellemi-kulturális értelemben, amitől összetartozunk – mindazt, ami az Európa nevű utópiát létrehozta. Az egyik, Oliver Frjlić rendezése, A mi erőszakunk, a ti erőszakotok német-osztrák-szlovén-svájci koprodukció, Peter Weiss Az ellenállás esztétikája című művéből kiindulva az iszlám és a migráció prizmáján keresztül teszi ezt.

desire_plakat_all.jpgA másik, az Urbán András rendezte What is Europe? egy Végel László-esszére reflektálva (What Is Yugoslavia?) készült a szarajevói MESS-ben, és Jugoszlávia szétesésének, illetve a jugonosztalgiának, a centrum-periféria viszonyának, az önhibájából/mások akaratából partvonalon kívülre sodródott kis népeknek a perspektívájából. Mindkét produkció az ambivalens identitások eredményezte káoszról szól, az abban formálódó, egyik amorf alakból másikra váltó jelenről, az előrejelezhetetlen jövőről, ezért erős hatásokkal dolgozik, üvöltő zenével, kitett testekkel, kiszolgáltatottságot mutató helyzetekkel.

Velük szemben, de ugyanolyan súllyal áll egy zajtalan, agressziót kerülő, csöndes hétköznapi történetekből felépített előadás, az Ameddig a szem ellát, amelyet Schilling Árpád készített – Bíró Bence dramaturgi közreműködésével – Cetinjében, a Zetskij dom Királyi Színházban. (Schilling volt a Desiré Akadémia vendége, fontosságában, komolyságában is rendkívül szórakoztató szinte-stand upja itt nézhető meg.) Alulnézetből látjuk a világot, ismerős sorsokon keresztül. Munkanélküliség, korrupció kicsiben és nagyban, kivándorlás, gyökértelenség – egyik sem országspecifikus kérdésként merül fel, mert ugyanabban a csapdában vergődünk.

El kell gondolkodnunk. Közösen, közösségként, ugyanis a felvetett kérdésekre az előadások nem adnak ostobára egyszerűsített választ. Nem véletlen: ezek a rendezők nem populista politikusok.

Kolozsvár, Interferenciák Fesztivál

Tíz évvel ezelőtt indult a Kolozsvári Állami Magyar Színház nemzetközi biennáléja, amely Tompa Gábor műsorfüzetbeli köszöntőjéből idézve a „legfrissebb világszínházi törekvések kiemelkedő alkotásaiból” nyújt válogatást, kiegészítő programként alkotói beszélgetésekkel, koncertekkel, kiállítással, filmvetítéssel. A nagyszabással és a sokszínűséggel nem, de a fesztivál- és színházigazgató rendező által használt jelzővel lehetne vitatkozni, mert bár Oroszországtól Németországig, Magyarországtól Dél-Koreáig, az Egyesült Államoktól Olaszországig földrajzilag valóban diverz a lista, de aki ezekből az előadásokból rajzolná ki a fent említett törekvéseket, jó néhány árnyalatot kihagyna a képről. Természetesen nem ízlések mentén, mert a rendezői olvasatok – szerencsés esetben – koherensek, a nézőnek meg az a dolga, hogy próbáljon együttgondolkodni. És akkor mindjárt nem nézünk értetlenül, nem idegenkedünk az addig nem látottól, az ismeretlentől. (A gond ott jelentkezik, ha a koherencia hiányzik.)

orult_3_toldy.jpgEgy őrült naplója (fotó: Toldy Miklós / 7óra7)

Ebben az évben a kolozsváriak „az idegen odüsszeiája” vezérgondolat mentén szervezték a programot. Mitől válik valaki idegenné? Ő maga, saját választásként hagyja el a közeget, azaz idegenedik el környezetétől, vagy épp ellenkezőleg, tehetetlen a kitaszíttatással szemben? Milyen az idegen és a többségi közeg viszonya, közeledhetnek-e egymáshoz, meg akarják-e érteni egymást, egyáltalán: ez a viszony hogyan változhat? Jelenkorunk talán legégetőbb alapproblémája ez, amelyre a megoldásokat többségükben nagy klasszikus történetekben, olyanokban, mint az Egy őrült naplója, A szecsuáni jóember, a Szeget szeggel, a Medeia, az Elektra, A játszma vége, Az utolsó tekercs igyekeztek keresni a válogatók, és a kortársivá olvasott nagy klasszikus drámák közös nevezőjeként a szeretetben, a szolidaritásban találták meg.

Ebbe a sorba tartozik a kolozsváriak előadása, a szépségesen fájdalmas Mélyben. Az éjjeli menedékhely ezúttal egy padlásra kerül, a közönség pedig föl a színpadra, közel azokhoz, akik körülöttünk élnek, mai híreket hallgatnak. Nem fordíthatjuk el a fejünket, néznünk kell őket.

melyben.jpg                  (Mélyben - fotó: Molnár Edvárd)

Nincsenek cserepek, csak a gerendák, és hiába a magasság, a lakók nincsenek közelebb a fényhez. (Istenhez pedig… egyáltalán: hol van Isten ebben a világban, egészen más kérdés. Luka – Bogdán Zsolt –, hátán kőtáblák, kereszt formában. Cipeli őket.) Lebontásra ítélt, foglalt ház lehet, és nem úgy tűnik, hogy veszélytelen az ide feljutás. Akik itt húzódnak meg, gyógyíthatatlan sebeket hordoznak, érzelmeiket nehezen – nem ritkán robbanásszerű agresszióval – verbalizálják. Először Goya kísértő alakjai jutnak eszembe róluk, de mégsem jó a párhuzam. Ezek a roncsok még élni akarnak, még rendben tartják magukat, mikrotereiket, fürödnek, takarítanak, imádkoznak, olvasnak, dolgoznak, nem pedig vegetálnak, de a nyomor szélére sodródtak. Még keresik az örömöt, de alapvetően a totális agóniába süllyedés és a remény légvárainak építése közti skálán léteznek. És teszik ezt még a magányukban is létező, egymás közti véd- és dacszövetségben.

A rendező, Jurij Kordonszkij nem takargat semmit, rázúdítja a nézőre, amit rá kell. Hiperrealizmusát lírával oldja, különben kibírhatatlanná válna az egész. A színészi empátia pedig, amivel a kolozsvári társulat hatalmas energiáival és összpontosításával mutatja meg ezeket a végórás, lélektelen lelkeket, kibírhatóvá és ha meg- nem is, de átélhetővé teszi a történetet.

Budapest, Kortárs Drámafesztivál

Az idén 13. alkalommal megrendezett, a kezdetek óta Szilágyi Mária kitalálta-igazgatta Kortárs Drámafesztivál hangsúlyai a 19 évvel ezelőtt indulás óta sokat változtak. Honlapjukon a Rólunk részben olyanok szerepelnek vállalásként, hogy a fesztivál „az európai drámaírás és színház új, idehaza talán ismeretlen vagy sosem látott útjait, fejleményeit mutatja meg a magyarországi szakmának és közönségnek; másrészt kortárs színházunk mozgását, változásait követve új, progresszív alkotóműhelyeket mutat be a magyar és a külföldi vendégeknek”. Meg hogy „A Kortárs Drámafesztivál gerincét három programcsoport: a vendégország-, a nemzetközi és a magyar program adja. Immár hagyománnyá vált, hogy a fesztivál minden évben különös figyelmet fordít egy-egy ország színházi alkotásaira és életére”.

az_eset_dudas_levente_kdf.jpg                                 Az eset (fotó: Dudás Levente / KDF)

A célkitűzések közül a Visitors’ Programme továbbra is működik – amiért le a kalappal –, tehát a külföldnek szerencsére van lehetősége arra, hogy lássa a magyar színházat. A nemzetköziség és a vendégfókusz viszont szinte már csak emlék, a ködbe tűnő fajtából. Tudom, idén ott volt a Magyar Szabadka-Temesvárról és Az eset Nagyváradról, de azért nem ugyanaz, mint az egyik évben a Via Negativa-előadások, a másikban meg a frissen fordított orosz darabok garmadával felolvasó-színházi változatban. Utóbbiak lehetetlen időpontban és helyen, talán éjjel tízkor a Millenáris padlásán, főleg dramaturgokkal a közönség sorai közt, ha jól emlékszem. Az egyik ilyen ott felolvasott szöveg Ivan Viripajev Oxigénje volt, amely hosszú pauza után, jó évtizeddel később színpadra került, és tegyük gyorsan hozzá, hogy a bemutató az idei KDF-en, a SzínMűHely Alapítvány produkciójában jött létre.

A darab kiindulópontja a Biblia két nagy, iránymutató, de leginkább tiltó tanítása, a Tízparancsolat és a Hegyi beszéd, ezektől asszociál zavaros világunkra, amelyben az erőszak, a terror uralkodik, ahol a szex, a drog a központi téma. A veszélyes nihilben a kapaszkodót az a valami jelenti, amit jobb híján, konkrét és metaforikus jelentéssel felruházottan, oxigénnek hívnak. És szerencsés esetben mindenkinek megvan, meglehet a maga oxigénje.

oxigen_noval_goya.jpgOxigén (fotó: Noval Goya)

A műfaji keret nem a rock and roll, hanem új idők új dalaihoz passzolóan a gyilkos iróniával átitatott slam. Az eredeti nem hagyott különösebb nyomokat bennem, az emlékek pedig fakulnak, de a helyzetekből úgy érzem, nincs túl sok mélysége Viripajevnek, pamfletszerűségét (?) közhelyekből és későtizen-korahuszonévesek nyelvéből építheti. A szöveg ezúttal Horváth Kristóf (Színész Bob) jótékony nyelvi beavatkozása miatt az avultság elfelejthető, céléletkorilag és szellemességet tekintve megemelkedik.

Mindezekhez jön még előadóként a #felnőttbábsexy-ben utazó Nylon Group, akik a sexy mellett crazyben és coolban is otthon vannak, ezeket színpadon egyidőben, egyféle energiával, együttesen és hitelesen képviselni – és itt vállalom a szubjektivitást, az elfogultságot, bármit – nem nagyon tudok mást elképzelni, mint Eke Angélát és Márkus Sándort. Bevállalós őrültek, akik elképesztően természetes pofátlansággal és lazasággal, miközben halál komolyan, de nem okoskodva nyomják az Ankertben. (Ami egyébként teljesen alkalmas, autentikus hely az Oxigénre, még akár úgy is működhetne, hogy a hagyományos színpad-nézőtér viszonyt megbolygatják.)

Vérbeli performerek. Szilágyi Bálint rendezői, DJ Sanyi és Adam Salman segédletével showt csinálnak. Szövegelnek, mozognak, színésznek, felfújható nejlonkeresztet – az arany-kék Jézus gyönyörű rajta – meg strandon, tengerparton felbukkanó méretes játékceteket animálnak és klasszikus kesztyűs báboznak, úgy, hogy az oldschool báboknak teljesen elmebeteg karakterhangokat kölcsönöznek egy szexről szóló tanmeséhez, pofátlansági csimborasszóként pedig a kisállatok egymást hágják. Az Oxigén rétegelőadás, életkort, ízlést, témát tekintve mindenképp. De egyáltalán nem csodálkoznék, ha a rétegben kult is képződne.

Papp Tímea