Darvasi Ilona: „Egy fokkal igényesebbet adok a nézőnek, mint azt ő szeretné”

A Turay Ida Színház alapító igazgatóját kérdeztük, milyen egy klasszikus polgári színház a „nyóckerben” és milyen is az a bizonyos „minőségi szórakoztatás”.

A Turay Ida Színház tizennégy év vándorszínházi lét után, 2014-ben talált állandó játszóhelyre a józsefvárosi Kálvária téren, az egykori Déryné Színház, későbbi Budapesti Kamaraszínház épületében. A teátrum alapító igazgatóját, Darvasi Ilonát kérdeztük többek között arról, hogyan működik egy klasszikus, szórakoztató polgári színház a nyolcadik kerületben és mit ért a sokat használt és gyakran elhasznált „minőségi szórakoztatás” kifejezés alatt.

tur_eloadas.jpgA férfiak a fejükre estek (fotók: Turay Ida Színház)

Alapító igazgatóként miért adta át az igazgatói posztot és jelenleg hogyan vesz részt a Turay Ida Színház életében?  

 2007-ben adtam át az ügyvezetést Darvasi Cecíliának, aki akkor már négy éve dolgozott mellettem a színházban, előtte pedig négy évig New Yorkban élt. Az ő munkáját művészeti tanácsadóként Mikó István segítette, akinek a tudásához (tíz évig volt színházigazgató) kétség nem férhet. Minderre azért volt szükség, mert én 2007. február 1-től a Soproni Petőfi Színház igazgatójaként kezdtem el dolgozni, így csak távolból tudtam figyelni a szakmai és művészeti működést. 

Amikor 2012. áprilisában úgy döntöttem, hogy visszajövök Budapestre (az egész társulat velem együtt állt fel és jött velem, olyanok is akik már előttem is, évek óta ott dolgoztak), úgy éreztem, nem kell felforgatnom a már jól bevált munkafolyamatokat. Produkciós igazgatóként segítem és irányítom a színház munkájának egyes területeit. 

Végre több időm van foglalkozni azzal, amit szeretek: díszlet- és jelmeztervezéssel. E mellett is fő célom, hogy kineveljem a fiatal korosztályból azokat, akik át tudják venni a színház irányítását, továbbgondolását. Megbecsülik az idősebb színészek, szakemberek tudását, munkáját és nem derogál nekik tanulni a nagy elődöktől. Ezért dolgozunk olyan rendezőkkel és tanárokkal, akik a legjobbat, legtöbbet hozzák ki a művészekből, és akik nem csak a szakmára, de emberségre is tanítanak. Pl.: Huszti Péter, Piros Ildikó, Árkosi Árpád, Mikó István, Bodrogi Gyula, Szurdi Miklós, Koltay Gábor, Sztárek Andrea, Csiszár Imre, Verebes István, Quintus Konrád, Bencze Ilona, Hűvösvölgyi Ildikó.

Elsőre nem tűnik biztatónak egy klasszikus polgári színház számára a nyócker. Mik az eddigi tapasztalatai ezzel kapcsolatban? 

A Kálvária tér 6. szám alatt 104 éve működik színház. Többek között volt itt Varieté, Állami Déryné Színház, Budapesti Kamaraszínház. Legfeljebb a stílus volt más. Én nagyra becsülöm Szűcs Miklós munkáját (a Budapesti Kamaraszínház igazgatója – a szerk.), aki igazán színvonalas előadásokat hozott itt létre, nagyszerű színészekkel. Az ő idejében voltam én is itt először. 

tur_bejarat.JPG

 

Most pedig amikor az egész Józsefváros egyre szépül, az összes parkot felújították, az épületek megújulnak, a közbiztonság kiváló, az előadások alkalmával polgárőrség vigyáz a rendre a színház körül, száznyolcvan biztonsági kamera van felszerelve a környéken, azt gondolom semmi panaszunk nem lehet. Az emberek is változtak! A negyedik évadot kezdjük itt, de soha nem bántottak, nem voltak atrocitások, a környékbeliek is örülnek, hogy újra van itt egy színházuk. Szeretnek bennünket. Olyan, hogy „nyócker” már a múlté. Egyáltalán nem rosszabb a környék, mint a többi kerületben. Sőt! Mi kimondottan szeretünk itt lenni.

 A „minőségi szórakoztatás” gyakran használt fogalom, és nagyon sok mindenre mondták már. Ilona szerint mitől minőségi egy szórakoztató színházi előadás és milyen egy nem minőségi szórakoztató produkció? Elég-e a minőségi jelzőhöz az, ha valamit sokan kedvelnek?

Egyáltalán nem hiszem, hogy attól minőségi valami, hogy sokan kedvelik. Azt gondolom, hogy az összhatás a fontos. Eleve a mű amit színpadra állítunk, a rendező aki a tehetséges színészeket a megfelelő módon irányítja, a szerepek kiosztása, az alkotók kiválasztása, a díszlet, a jelmezek igényes kivitelezése és illeszkedése a darabhoz, a marketing jó felépítése, ez összességében mind feltétele a minőségi produkciónak vagy szórakoztatásnak. 

Persze az is lényeges, hogy kinek játszunk! Népművelő koromban megtanultam, hogy akkor teszek jót, ha mindig egy fokkal igényesebbet adok a nézőnek, mint azt ő szeretné. Se több, se kevesebb nem lehet! A mi színházunk 315 férőhelyes. Van olyan produkciónk amire már hónapokkal előre nem lehet jegyet kapni. Mégsem gondolom, hogy mindez azért, mert nem éri el a megfelelő színvonalat. Sőt! Kimondottan jó kritikákat kapunk nézőktől, szakmabeliektől.

tur_ravas_ilon_all.jpg

                                                                     (Darvasi Ilona)

Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nehezebb olyan előadáson teltházat csinálni, ami pl. komoly, veretes dráma, kötelező olvasmány volt az iskolában, stb. Ez azért van, mert az emberek inkább nevetni, feloldódni és megkönnyebbülni szeretnének. És higgyék el, sokkal nehezebb szívből megnevettetni a nézőt, mint a világ gondjairól elmélkedni. Persze, ilyen is kell, csak ehhez szükség van állami támogatásra, hogy olcsóbb  jegyekkel tudjon a diákság beülni az előadásokra. Ugyanakkor jó lenne, ha ezeket a párszáz forintos jegyeket a kisebb színházak is fel tudnák kínálni lehetőségként, nem csak a nagy költségvetéssel rendelkezők. Ehhez lenne jó a Minisztérium segítsége.

Mi is tudjuk, hogy felemelő érzés, ha a színészek Bánk bánt, Ember tragédiáját, vagy Kőszívű ember fiait játszanak. De amíg az államilag támogatott kőszínházak olcsó jegyekkel tudják növelni a nézőszámot, nekünk mint magánszínháznak, ez nem teremt könnyű helyzetet.

Egy viszont biztos, hogy nem   mindegy, hogyan szolgáljuk  ki a közönséget. Egy titka van az egésznek: Szeretni kell a nézőt! Nálunk ez a legfontosabb.

A következő évad bemutatói közül melyiket várja leginkább izgatottan?  

Mi úgy állítjuk össze a repertoárt, mint egy vidéki városi színház. Minden igényt ki kell elégítenünk, nem játszhatunk csak egy rétegközönségnek. Törzsközönségünk van, akik évek óta várták, hogy végre Budapesten is állandó helyünk legyen. Ők is és az újak is kíváncsiak az új előadásainkra, valamint a társulatunk létszáma is olyan magas, hogy sok előadásszámra van szükség. Többek között ezért lesz az idén tizennégy új bemutatónk: kilenc „nagyszínházi”, két kamara- és három gyermekelőadás. Évi kb. 400 előadást játszunk, ennek felét Budapesten, a többit vidékre tájoljuk, hiszen nem hagyhatjuk cserben a hozzánk tizenhét éve hűséges nézőinket sem.

Nehéz lenne ezek közül bármelyiket is kiemelni, hisz amikor az ember műsorra tűz valamit, azt mind azért teszi mert valamitől fontos. Valami olyat érez meg benne, amire az ő lelkének, szívének, gondolatainak szüksége van. És én csak azt nyújtom a nézőnek, ami számomra is sokat jelent. Mindegy, hogy azon sírok vagy nevetek, de érzelmeket váltson ki belőlem!

Ha mindenképpen ki kell emelnem valamelyiket, akkor kettő közül biztos nem tudnék választani. Az egyik: Zilahy Lajos Az utolsó szerep című műve, melyet a filmrendező Koltay Gábor fog rendezni és amelyben Bajor Gizi egykor felejthetetlent alakított. Nagyon izgatnak azok az erők, érzelmek, amelyek egy embert a legnehezebb helyzetben is tovább tudnak lökni, választás elé tudnak állítani, s hogy egy nő hogyan tud a semmiből újra felemelkedni.  A másik kedvencem, házi szerzőm, Topolcsányi Laura új darabja: A szenesember csókja, mely Gábor Zsazsának, a világ legismertebb celebjének életéről szól. Arról a titokról, energiáról, mozgató rugóról, családi háttérről, ami őt a budapesti szegénységből a világ leggazdagabb és legismertebb emberei közé emelte.

tur_epulet.JPG

 Vannak-e olyan dédelgetett álmai, amiket nagyon szeretne a Turay Ida Színházban látni, létrehozni? 

Van és dolgozom rajta. Sajnos hiába fordulok segítségért cégekhez, minisztériumokhoz, önkormányzatokhoz. A mai napig süket fülekre talált, pedig amikor kampány van, minden pártnál ott szerepel. Ez pedig a cigányság helyzete. A felzárkóztatás nem azt jelenti, hogy több segélyt adunk. Azt gondolom, hogy a cigány gyerekek kezét kellene megfogni magyar gyermekek segítségével. Behozni a színházba és egy olyan lehetőséget felvázolni, amiből ők maguk láthatják meg, hogy mi az amit rosszul csinálunk és mi a helyes út amin közösen járhatunk.

Három éve kidolgoztam erre egy hosszú távú programot, amely öt különböző lehetőségből áll. Ennek első állomása a Bubamara című produkciónk volt 2014-ben, amely egy józsefvárosi West Side Story, egy VIII. kerületi gimnáziumban játszódik, és melynek utolsó előadása május 19-én lesz. Divatos beszélni a felzárkóztatásról, az integrációról, de a gyakorlatban alig mozdul valami. Mi szeretnénk ezen változtatni. Ez az álmom, de segítség nélkül nem megy.

A színházunkban sok színész, háttérdolgozó van, akiknek szintén fontos lenne ez az ügy, de nem tudunk lépni benne, meg van kötve a kezünk. 600 éve itt él mellettünk egy nép és mi nem ismerjük sem a szokásaikat, sem a kultúrájukat, sem azokat az indulatokat, amik mozgatják őket. Cigányok, de ők is magyarok! Ezt a programot szeretném véghez vinni, ha anyagi, erkölcsi segítséget kaphatnék hozzá.

Utoljára látható a Bubamara a Turay Ida Színházban

Sára Bubamara valóban gyönyörűen énekel, de nem tagja az iskola közösségének, sőt, egyáltalán semmilyen iskolába nem jár…  - kezdődik a történet.

Képes-e befogadni a tanulatlan, ámde rendkívül érzékeny és tehetséges lányt egy zárt közösség? Tud-e közéjük hidat verni néhány elszánt pedagógus?  Szerethet-e cigány lány magyar fiút? S ha igen, mit tehet egy márványbőrű szépasszony, egy doktorné, hogy fiát kijózanítsa? És a cigányságában ezerszer megbántott másik édesanyának hol ér véget a türelme…? – teszi fel a kérdéseit az előadás.

Késpengék villanása és lágy szerelmes sóhajok között végtére is egyetlen kérdés vár válaszra: Tudunk-e élni – mi több: szeretetben élni – egymás mellett? – olvasható a színlapon.

Kökényessy Ági rendezése május 19-én, este 7 órától még egyszer utoljára látható a VIII. kerületi teátrumban.