Presser Gábor: De hát mostantól miről is szólhatna egy LGT-koncert?

Presser Gábor lassan negyven éve dolgozik a Vígszínházban, noha elsősorban nem ezért ismerjük annyian. A 24.hu kérdezte zenéről, színházról és sok minden másról.

A padlás, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról – sorolhatjuk, de azért Presser Gáborról alapvetően az LGT jut eszünkbe. Somló Tamás egy évvel ezelőtti halála óta először szólalt meg a zenész, zeneszerző.

Nagyon nehéz év volt  a tavalyi, bár történtek jó dolgok is” – meséli az interjúban Presser Gábor többek között a zenésztárs elvesztésére utalva – „December 5-én volt például A padlás 900. előadása a Vígszínházban, ami azt is jelenti, hogy valahol már készülődik az egymilliomodik vígszínházi Padlás-néző, és eközben egy komoly New York-i  produkciós társasággal A padlás amerikai adaptációján kezdtünk el dolgozni”.

presser_berecz_valter_24_hu.jpg        Presser Gábor (fotó: 24.hu / Berecz Valter)

A temetés másnapján együtt ült Karácsony János, Solti János és Presser Gábor, amikor eldőlt, hogy nem lesz több LGT-koncert. „Egyszer csak James kimondta ezt a pár szót, Jánoska lenézett maga elé, Marosi Andris, az LGT ügyvédje meg felállt, és kiment. Ennyi történt. Néhány filmkocka a végefőcím előtt. Viszonylag egyszerű volt kimondani, túlélni már kissé nehezebb. De hát mostantól miről is szólhatna egy LGT-koncert? Hogy nem lehet, hogy nem tudjuk, és nem is akarjuk helyettesíteni Tomit?” – emlékezik Presser Gábor erre a napra.

A Vígszínház padlásszobájában dolgozik. „A színház1994-es rekonstrukciója óta vagyok ebben a szobában, azóta innen nem vittek ki semmit, csak behoztak. A legtöbb időt a zongora előtt töltöm, nagyjából ez az egyetlen értelmes dolog, amit csinálhatok, persze azon kívül, hogy elvégzem a színházi munkámat, ami nem feltétlenül köt a szobámhoz” – mondja, hozzátéve – „Néha óriási a hajtás, és van, hogy este csak egy kicsit beülök a nézőtérre, vagy a hangpáholyba, belenézek egy-egy előadásba.  Mindig is szerettem a színházasdit, most nagyon jó itt dolgozni. Nem is emlékszem, mikor volt ennyi tehetséges fiatal a Vígben”.

presser_all_rick_zsofi.jpg                                                                 (Fotó: Rick Zsófi)

Presser Gábor az improvizációról és a sodródásról is mesél az interjúban. „A sodródás a pontosabb kifejezés. Valahogy – eddig – végigkísért az a jelenség, hogy mindig megtaláltak olyan felkérésekkel, amiknek volt igazi tétje” – mondja az utóbbiról. „A zenélésben az improvizáció felülmúlhatatlan pillanatokat hoz – persze ezek nagyrészt el is illannak –, szoktunk Szakcsi Lakatos Bélával négykezest improvizálni talált hangokra, néha játszom Wahorn András zenekarával is, a The Noise Flowers-szel. Nem kell egymásra nézni, egyszer csak érkezik egy hang, egy zörej, egy motívum, és elindul valami, ami csak visz magával” – teszi hozzá az előbbi kapcsán.

Nehezen tud befejezni egy dalt a stúdiófelvételeken, amíg engedik, dolgozik rajta. „A szöszölés, a kipróbálás hozza a legnagyobb élvezetet. Én próbákon vagyok igazán határozott, vagy mikor betanítok egy dalt, egy hangszeres szólamot, vagy színésszel foglalkozom. Stúdióban másképp van, szeretek belebújni a zenébe, és imbolyogni benne. A beszédben is lassú vagyok. A tévések mindig mondták, hogy egyszerűen nem lehet kivárni, mire én megszólalok. Biztos nem vág elég gyorsan az eszem. Lehet, hogy igazuk van” - meséli.

Sokan tartják úgy, hogy a mostani fiatalok zenéje nem mérhető a régiekéhez, Presser Gábor azonban másképpen gondolja ezt. „Emlékszem, mikor először láttuk meg magunk mögött feltűnni a következő, az új zenészgenerációt, bennem felrémlett, hogy anno hogyan is viselkedtek velünk a korban előttünk járók. „Hülye kis je-je zenészek…stb.”  Ez volt a minősítésünk. Ezért is bosszant fel, mikor azt hallom, hogy valakik kinevezik magukat „nagy generációnak”. Nem volt az mindenestül olyan nagy, csak voltak benne korszakalkotó figurák. Akik fordítottak egyet a nagy vagy kicsi zenei golyóbison. Ez pedig minden generációval így van” - fogalmaz.

Presser Gábor indította el a Magyar Dal Napját, ám a mögötte álló nonprofit cég 2015-ben megszűnt: „Úgy gondoltam, lassan el kell dőlnie, hogy van-e szükség a Magyar Dal ünnepére, vagy nincs, de ne egy nonprofit cég dajkálja ezt az álmot az idők végezetéig” – mesél az okokról. Úgy látja, hogy a kezdeményezés nem futotta ki a maga lendületét és jelenleg nem is úgy tűnik, hogy ezt meg tudja tenni. „Tavaly szeptemberben is volt több helyen Magyar Dal Nap-i koncert, biztos, hogy lesznek olyan emberek, akik viszik tovább ezt az ügyet, de be kell látnom: abban tévedtem, hogy ez egy ‘Ügy’ lesz, jó nagy Ü-vel. Az az álmom nem valósult meg, hogy a média, a rádióadók országszerte, netán még könyvtárak, archívumok, kottatárak is mellénk állnak. A médiának évről évre érdektelenebb lett a dolog, hiszen elvesztette az újdonságértékét. (…) Abban bíztam, hogy lesz legalább egyetlen nap az évben, mikor sok-sok fórumon válogatni lehet majd a magyar dallal foglalkozó műsorokból. Sajnos nem sikerült beemelni a köztudatba ennek a hagyománynak az értékét, lehet, hogy ez a kincsestár szép lassan megy az enyészetbe” – fogalmaz ezzel kapcsolatban.

Mi miatt van ez így? „Elsősorban saját magunk miatt, mert nem tiszteljük eléggé a múltunkat és a hagyományainkat. Meg a jelen művészetét. Mindig létezett és létezni is fog a hivatalos hagyományőrzés, de az mindig is követi az aktuális útmutatást, irányvonalat. Én valamilyen civil kíváncsiságra és büszkeségre gondoltam építeni a Magyar Dal Napját. Lehet, hogy túl korán indítottam be, miközben azt hittem, hogy ez már az utolsó utáni pillanat. Pedig mindenképp van valami baj velünk, ha már a médiatörvénybe kellett foglalni, hogy a magyar rádiókban némi magyar zene is játszandó. És ez nem vicces.

presser.jpgPresser Gábor (forrás: Port.hu)

A Magyar Dal Napja indításakor a politikától való távolmaradás fontos szempont volt számára. Mint mondja, ezt az alapvetést nagyjából sikerült is megtartani, „persze a mai Magyarországon lehetetlen a politikától tökéletesen távol maradni. De az alapító „kiáltványhoz” tartottuk magunkat, mi soha nem kértünk és nem is fogadtunk el semmiféle politikai támogatást. Bár úgy tűnik, ez meg is látszik…” – mondja.

Nagyon utálom azt a szöveget, hogy a „könnyűzene értéktelen üzleti cikk, tartsa csak el magát”. Ez igazi hetvenes évekbeli káderduma, ami már akkor is nagyon gáz volt. Mert hát egy rossz komolyzenei darab miért érne többet, mint egy jó dal?” – mondja Presser Gábor az állami támogatások kapcsán, hozzátéve – „Az államnak amúgy kötelessége támogatni a kultúrát, aminek bizony a dalok is szerves részét képezik. Az már nem feltétlenül az állam reszortja, hogy szortírozzon, és eldöntse, mi jó és mi rossz. Nemcsak azért, mert nem tudja megítélni, hanem mert nem lehet igazságos. Persze a pénzosztósdi soha nem tudott és nem tud igazságos lenni. A baj ott van, mikor nem is akar annak látszani”.  „Sokan érdemlik, vagy érdemelnék meg a közpénzekből történő támogatást, és sosem csak ők kapnak belőle. Vagy pont ők nem” – fűzi hozzá.

A színház és a rock kettőse határozza meg az alkotói munkáját lassan negyven éve. „A színházba is a rockzenészként kerültem be, és mindkettőben szeretek létezni. A zene világa nagyon tág, és szinte minden lázba tud hozni belőle: a totális improvizációtól a fegyelmezett színházi munkáig.  Ha engem valaki felkér, hogy dolgozzak vele, nem szokott panaszkodni utána. Ez nekem elég fontos visszajelzés, mert sosem akartam semmi mást csinálni, csak zenélni. És nagyon sokat tanulok a színházban minden munkából, szeretem mindenestül, a Vígszínház életem egyetlen hivatalos „munkahelye” − lassan negyven éve” – meséli erről a „kettős életről”.

Az interjúból kiderül, miért tartja furcsának, hogy Somló Tamásnak mellszobra legyen vagy díjat nevezzenek el róla, megfordult-e a fejében, hogy külföldön építsen karriert és miért nem szívesen ad interjút.

A teljes interjú itt olvasható.