Still in Paradise - Festival d'Avignon

A politikai és gazdasági válság, a migránsok, a terrorizmus, az identitás-keresés és a családon belüli erőszak kérdései hálózták be a fesztivált.   

A pápák városa 71. alkalommal rendezte meg Európa egyik legrangosabb és legnagyobb színházi fesztiválját július 7. és 30. között. Avignon minden évben hatalmas művészeti vásárrá válik, ahol ugyanúgy helyet kap a színház, a tánc, a marionett, a cirkusz, a stand-up, mint a performansz, a felolvasás, a koncert vagy az utcai színház. Az Off programnak köszönhetően több mint ezer előadás közül válogathattunk reggeltől éjjelig. 

av_1.JPGAntigoné / Satoshi Myagi (fotó: © Gerzsenyi Bea)

A legendás rendező, színész, igazgató Jean Vilar indította útjára az avignoni fesztivált 1947-ben komoly állami támogatással. 1966-ban ehhez csatlakozott az Off program az intézményes rendszer ellenében és jelenléte keresztelte In-nek az eredeti fesztivált. E két mezőny – Olivier Py, a jelenlegi In program igazgatója szavaival élve – mára harmonikusan megfér egymás mellett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ő maga is többször szerepelt az Off-ban, sok neves rendező mellett. A világ számos tájáról érkeznek előadások mindkét programba. 

Míg az In meghívásos alapon, koprodukcióként vagy az előadások megvásárlásával működik, addig az Off-ban szereplők – ha saját városában eleve támogatott is egy-egy produkció – sokszor önköltségesen lépnek fel, ami igen nagy anyagi terhet jelent. De legyen akár In-es vagy Off-os a produkció, idén mindenhol a fájdalmas aktuálpolitikára rezonált. A politikai és gazdasági válság, a migránsok, a terrorizmus, az identitás-keresés vagy a családon belüli erőszak kérdései hálózták be a fesztivált.    

A pápai palotában Satoshi Myagi Antigonéja nyitotta meg az ünnepet. A minden értelemben monumentális japán előadás szembemegy a nyugat fekete-fehér sematikájával, igazságkeresése felülírja a teljhatalmú politikát. Mi a színház, ha nem az örök kérdezés záloga, a sokszínű igazság felfejtésének keresése? A szerepek hang és test általi leduplázása – követve a japán no vagy az indonéziai wayang kult árnyjáték hagyományait – a rendező értelmezésében megjeleníti „az emberi drámákon felülemelkedő görög tragédiákban fellelhető világszemléletet, miszerint az egyéni történetek visszatükröződnek a világban, a világ szerkezete vagy a történet ideje mint egy világtérkép jelenik meg”. Ugyanazt a szöveget hárman jelenítik meg, egyedül, a kórus vagy a mozgás által. A teljes egészében vízen, Acheron folyóján a pápai palota falai alatt játszódó antik családi és politikai tragédiát a közönség ünnepelve fogadta. 

av_3.JPGDie Kabale der Scheinheiligen / Frank Castorf (fotó: © Gerzsenyi Bea)

Olivier Py egyértelműen politikai és szociális témákra volt érzékeny. A berlini Volksbühne 25 év után leköszönő igazgatója Frank Castorf Bulgakov Bulgakov úr élete című művét Molière úr életeként adaptálta színpadra Die Kabale der Scheinheiligen címmel. Az állam mind Molière, mind Castorf szemszögéből a politikai játszmák és csábítások sűrűjében, még pontosabban a művész a világhoz való viszonyában jelenik meg. Az előadás rendkívül színes, pikírt, konfliktuskereső, küzdelemmel teli, mint maga Castorf. Lenyűgözte egész Avignont. 

Tovább nézve az előadásokat, a színpadot fantomként önti el az erőszak. Simone Stone csodás Ibsen Huis-je meditál családról, gyászról, abúzusról, a felelősségről, a veszteségről és megint identitásról. Stone Ibsen darabjai mentén hozza létre saját univerzumát egy láthatóan építész által tervezett házba költöztetve szereplőit, ami rendkívüli erővel ad helyet a családi agonnak (harc). Az epikus dráma szereplői a feszültség központi helyén találkoznak újra és újra, lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva és egy életen át magukkal hordozva gyermekkori traumáikat. 

Katie Mitchell De Meiden (Jean Genet: Cselédek) előadása az osztályok közötti ellentéteket gondolja újra, rendezésében a kelet-európai, szegény munkásosztály kerül szembe a kapitalista Európával, ahol Madame-ot egy traveszti alakítja. Felváltva beszélnek lengyelül és hollandul, ezáltal is felerősítve Genet nővéreinek elborult fantáziáit. 

Israël Galvan Fiesta előadásáról csapatosan vonultak ki a nézők. Az előadás kísérletet tett a flamenco back stage elfojtott indulatainak és melankóliájának bemutatására – sokak számára sikertelenül. 

És újra meg újra a borzalmak,  Emma Dante koreográfiája petárdák zajára szaggatja szét meztelen színészei testét vagy Elfriede Jelinek Esdeklői maradnak örök kitaszítottak, Euripidész könyörgőit megidézve. Mint ahogy az olasz Antonio Latella előadásfolyama, a Santa Estasi az Atridesz család regényén keresztül és lenyűgöző aktualitással feszegeti a hovatartozás kérdéskörét. 

av_2.JPGIbsen Huis / Simone Stone (fotó: © Gerzsenyi Bea)

Az Off programokban sem kapunk kevesebb élményt vagy érnek kevéssé erőteljes hatások minket, még ha az itt szereplő produkciók anyagi lehetőségei sokkal szűkösebbek is. Marius von Mayenbourg: Le Chien, la nuit et le couteau (A kutya, az éj és a kés) Louis Arène rendezésében élvezettel kavarog a véres és kegyetlen mese, remekbeszabottan élesztve ujjá félelmeket és rémképeket. Henry Taylor Angel darabjának adaptációja Jérémie Lippmann erős rendezésében egy monológon keresztül tudósít egy kurd nő Daech elleni legendás harcáról. Le Démocrate (A demokrata) pedig a tömegek manipulációjára tett kísérletről beszél Edward Bernays, Freud unokatestvérének elképzelése nyomán. 

A látottak közül két Manufacture-ben tartott performansz is reflektál a világ törékenységére: az Aspartame, Constance Biasotto rendezése a világ előrejutásáról mesél Mitterand megválasztásától máig egy Kaplanból épített birodalom megszületésén és elpusztulásán keresztül. A Still in Paradise pedig négy-, illetve kétórás változatában, Yan Duyvendak holland és Omar Ghayatt egyiptomi színész-performer megkisérli felépíteni a hidat a muzulmán kelet és a keresztény nyugat között. Alkalmanként Európa szemén át mutatva be az iszlámot (a női nézőknek lehetőségük van magukra ölteni a burkát, miközben az elkülönített férfiak leckét kapnak a női erényekről és azok hiányáról). Ugyanitt hallgatjuk végig a 2001. szeptember 11-el kapcsolatos örömujjongást, ami az arab-muzulmán világot járta át, egy időben látva a nyugat rémületét és fájdalmát. Ők mesélték.

És láttuk Irina Brook (Peter Brook lánya) megkapó Don Juanját bohócokkal eljátszva és más újragondolt és átdolgozott darabokat, több mint 50-et, hűen tükrözve a szellem élénkségét, a színházcsinálók kreatív erejét, akik, mind annyian megmártóztak egy nem mindig boldog világ örvényeiben. 

Festival d’Avignon 2017. július 7-30.                                                        Gerzsenyi Bea és Keresztes Ingrid írása