Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A meztelen igazság, avagy a férfiak napja a Szigeten

Úgy alakult, hogy ezen a napon egyetlen nőt sem láttam a színpadokon, teljesen vagy majdnem meztelen férfiből viszont több mint egy tucatot is.

A fesztiválérzéshez nekem hozzátartoznak az úton útfélen váratlanul felbukkanó látványosságok: utcazenészek sosem látott ketyerékkel vagy ketyerén ülve, utcaszínházi minimálok, gólyalábasok és egyéb hűha-élmények. Márpedig ilyet szépszerén produkált a Sziget Fesztivál: mopedre szerelt egyszemélyes rock and roll banda, bábosok, maszkosok és a kedvencem, a hatalmas láb- és kézfej, amelyek a pöttömnyivé vált fesztiválozók között bóklásznak. A tömeg már egy másik kérdés, de alapigazság, hogy emberkerülő hangulatban ne menj ki a Szigetre.

ani_ok.jpgAnima Ardens (forrás: Sziget)

Egyszer érdemes lenne mélyebben is belenézni a színpadi meztelenség feneketlen kútjába, de ez nem most fog megtörténni. Nekem éppen nincsen bajom vele, kivéve, amikor puszta érzéki hatáskeltésként használják és jól láthatóan nincs mondanivalójuk se vele, se róla. Amikor színházhoz használják és nem színházként. A belga Companie Thor Anima Ardens című koreográfiája a Fidelio Színház- és Táncsátorban a maga focicsapatnyi meztelen férfitáncosával azért nem ez a kategória volt.

Nem számít a meztelenség, csak a mozdulatok, a hangok és a közösség” – olvasható az előadás színlapján. Ez annyiból nem igaz, hogy testszínű dresszben ugyanez a produkció messze nem futna ilyen fesztiválköröket a széles világban, de azzal egyet kell értenünk, hogy az előadás ott kezd el működni, amikor túl tudunk lépni a (tömeges) meztelenség elemi élményén. A produkció közben folyamatosan (és a nézőtér fémszerkezete miatt meglehetősen hangosan) kiszivárgó nézők részben azt is jelezték, hogy nem mindenki jutott el eddig a pontig. És ez nem feltétlenül az ő hibájuk volt.

A Nelson Reguera Perez nevével fémjelzett produkció ugyanis nem annyira erős, mint amennyire látványos és ötletes. Thierry Smits koreográfus kifejezetten jól mozgatja együtt a táncosokat, az embert a szerves léttől az állatvolton át a közösségig bemutató mozgóképei érzékletesek, a hangkulisszával együtt esetenként kifejezetten megrendítő erejűek. Mi az ember önmagában? – teszi fel a kérdést az előadás, amire a válasza voltaképpen az, hogy ’semmi’.

anima_2.jpgAnima Ardens (forrás: Sziget)

Láthatóan nem mindannyian igazán jó táncosok, sőt, gyaníthatóan több a simán jó mozgású, mint a magasan képzett és talentumos előadó. Ez érzékelhető is volt azokon a pontokon, ahol szétválnak a táncosok, és néha ott is, ahol nem, a kontraszt azonban nem zavaró. Az már inkább probléma, hogy mindez a maga ötletességével és különös megvalósításával nem tölt meg annyi időt, ameddig az előadás tart. Az Anima Ardens izgalmas mélységek felé mutat, például a férfiben lakozó női lélekrész felé, de maga nem megy eléggé mélyre.

Sharon Fridman ¿Hasta donde…? című koreográfiája a Fidelio sátor melletti mezei színpadon szinte mindenben a fordítottja volt az Anima Ardensnek, kivéve, hogy férfiak táncolták és szintén a közösségre, igaz, mindössze két ember közösségére mutatott és kérdezett rá. Van abban valami megnyugtatóan természetes, amikor késő délután egy minden kordon és fénytechnika nélküli, földszintes színpadra felmegy két ember és táncolni kezd. Kicsit olyan, mintha helyettünk is csinálnák, vagy akárha mi magunk táncolnánk. Persze már csak azért sem, mert ők ketten jobb táncosok, mint az Anima Ardens előadóinak átlaga. 

fi_1.jpg¿Hasta donde…? (fotó: Kaszás Tamás)

A kontakttáncnak mindig van egy esztétikumtól független igazsága, hiszen a táncosok tényleg egymáson gördülnek, tényleg megtámaszkodnak és átbillennek egymáson. Sőt gyakran, ahogy ebben az esetben is, voltaképpen semmi más nem történik. Sharon Fridman táncosaitól minden extravaganciától és truvájtól mentes, pontosan szerkesztett félórát kaptunk, aminek talán legnagyobb erénye és értéke éppen az volt, hogy minden a lélegzetvétel természetességével gördült. Két ember egymásra hangoltsága, elernyedése, egymás támogatása, akarása és engedése átláthatóvá és szerethetővé tette azokat a kettősöket, amelyekben nap mint nap mi magunk is akarunk, gyakran ernyedés és engedés nélkül. 

Az emberlét mélységei felé törő előadások után a Machine du Cirque produkciója a Cirque du Sziget sátorban a játékosság jegyében zajlott. Az öt fiatal férfi újcirkuszi előadásukkal csont nélkül volt képes minket szórakoztatni több mint egy órán keresztül. Egy építkezéshez használatos fémállványzat, néhány zeneeszköz és egyéb cirkuszi kellékek segítségével varázsoltak el. A titok nyitja az élőzenével és a zenésszel való szellemes játék és az a fajta közvetlenség, amihez önmagában nem elég a professzionális artista és zsonglőr képzettség. Amelynek szintén nem voltak híján.

                 Machine du Cirque (fotó: Kaszás Tamás) / Az előadás fotói a képre kattintva nézhetőek meg!

Váratlan pillanatokban leptek meg minket egy-egy trükkel, és ebbe az önfeledtnek ható, mégis koncentrált játékba az is belefért, hogy a zsonglőr számoknál el-elszálltak a buzogányok. Már csak azért is, mert az előadásvégi ugró kavalkád mindent vitt. A törölközőkkel és a meztelenséggel játszó betétjük volt talán az egyetlen, ami kicsit kilógott és hosszabbra is nyúlt a kelleténél, meglehet ebben az is szerepet játszott, hogy onnan nézve, ahol ültem, a sátor tartóoszlopa a jelenet két harmadát kitakarta. A nézőtéri sikongatásokból úgy tűnt, a kritikai véleményemmel erős kisebbségben maradtam.

A fiúk jelenleg azt hiszik, egyedül maradtak a világon. Éppen ezért különös masinájukkal útra kelnek, hogy társaságot találjanak maguknak” – ez állt a színlapon, amit utólag olvastam el. És valóban az a bizonyos állványzat valamiféle félig mechanikus, félig embervezérelt masinériaként viselkedett az elején és végül valamiféle gépezetté állt össze, ám ezzel és a színlapon olvasható leírással együtt sem sok értelme volt a dolognak. Az előadás nem ettől a mondvacsinált kerettől vált egésszé, ami legfeljebb valamiféle látvány atmoszféraként működött, hanem mindattól, amit ők öten beletettek. Egy lendületes és szerves előadásfolyamon keresztül játszottak el a mechanikussággal. Azt hiszem, erre mondjuk azt, hogy nagyon jól esett.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Játszani a szenttel - Ji Csing Labirintus