Pokorny Lia: „Olyan ez a darab, mintha eleve nekem írták volna”

A Dolgok, amikért érdemes élni próbáinak finisében osztotta meg a gondolatait a darabról és az előadásról Pokorny Lia, aki a közelmúltban arc– és homloküreg-műtéten esett át. 

Különleges előadásra készül a Lepkegyűjtő Produkció: a Centrál Színházban október 6-án mutatják be Duncan MacMillan Dolgok, amikért érdemes élni című darabját. Az interaktív, improvizatív monodráma szereplője Pokorny Lia, rendezője Horgas Ádám. A színésznő mesélt a készülő előadásról, és hogy mit jelent neki ez a feladat. 

Hogyan haladtok a próbákkal? 

Mindig azt szoktam érezni, hogy, még annyi mindent ki kellene próbálni, és most nagyon zavar, hogy fizikailag korlátoz az egészségi állapotom. Csak egy hete volt a műtétem, ami nem extra dolog, de mégis csak egy beavatkozás történt a fejemen, és bizonyos dolgokat nem csinálhatok. Ez iszonyúan irritál, mert a színházban nem lehet sokáig kizárólag elméletben próbálni. Persze türelmesnek kell lennem magammal, mert ha nem, azzal csak rosszat teszek, Horgas Ádám is kímél, de rettenetesen dühít, hogy be kellene osztanom a szöveget, össze kellene forrasztanom a szót a cselekvéssel, és ebben az állapotban ezt nem lehet.

proba_dolgokamikerterdemeselni_02.jpgHorgas Ádám rendező és Pokorny Lia a próbán (forrás: Lepkegyűjtő Produkció)

Annyira sodorna magával az anyag, annyi mindent akarnék már csinálni, hogy egy idő után el is feledkezem arról, hogy ezeket nem szabad, és néha beleszaladok valamibe, ami még túlzás lenne. Olyan vagyok, mint egy visszafogott versenyló. Abban bízom, hogy a jövő hétre nem rosszabb, hanem jobb lesz a helyzet.

 A Lepkegyűjtő Produkció kifejezetten számodra keresett darabot, így találtak rá Duncan MacMillan Dolgok, amikért érdemes élni című művére. Mit gondoltál róla, amikor elküldték és elolvastad? 

MacMillan annyira nekem valóan gyúrt össze egy csomó mindent a darabban, hogy nem hittem el, hogy nem eleve nekem írta. Márpedig nem. Döbbenetes. Nagyon sok improvizatív jelenettel fűszerezett darab, ami nemcsak technikailag érdekes, hanem azért is, mert ezekhez nem kollégák, hanem kimondottan civil nézők segítségét veszem igénybe. Nagyképűen azt éreztem, hogy ebben az országban ma nagyon kevés embernek adatik meg, hogy ekkora bizalmat kaphat: a nézők be mernek ülni egy interaktív előadására.

A Beugróval szerzett ismertségem arról szól, hogy ,,aha, ez a színésznő improvizálni is szokott”, tehát van egy biztonságérzetük, amikor a Dolgokra gondolnak, és talán attól, hogy valamennyire megismertek, abban is bíznak, hogy az előadásban semmilyen helyzetben nem fogom őket cserbenhagyni egy másodpercig sem, hanem végig ott leszek velük. Ez így is lesz, egy picit sem fogom elengedni a kezüket. Nem légüres térbe fognak zuhanni, amikor bevonom őket egy-egy játékba, hanem százszázalékosan biztosak lehetnek abban, hogy tartani fogom őket, és ez nem egy pokoli élmény lesz számukra, hanem a végtelen szabadságot fogják megtapasztalni. 

proba_dolgokamikerterdemeselni_01.jpgPokorny Lia

Fontos, hogy ezt elmondtad, mert az interaktív színház sokak számára azt jelenti, hogy kínos helyzetben találják magukat. 

Horgas Ádám pihe-puha párnákkal vonta körbe azokat a jeleneteket, ahol csak egy picit is azt éreztük, hogy a nézőnek segítségre lehet szüksége. Nagyon odafigyeltünk arra, hogy semmiképp se találják magukat olyan helyzetben, amiben a félelmüket kell megélniük. Egy nagy, közös, felszabadító játékot fogunk megélni mindannyian. Nem egy embert pécézünk ki, akinek magányos harcosként, bekötött szemmel kell kóvályognia a bozótvágó késével egy ismeretlen vidéken, hanem majdnem mindenkinek lesz faladata, együtt fogjuk létrehozni az előadást. Tehát egyrészt senki nem lesz egyedül, másrészt azokat, akiknek nagyobb feladat jut, végig ott fogom tartani a kezemben. 

Gondolom, ehhez jó előiskola volt neked a Beugró. 

Abszolút, mert ott is van némi interakció a nézőkkel. Voltak olyan játékok, amikben azt éreztem, hogy kimondottan élvezik, ha megszólítjuk őket. Az improvizációnak az esetlegesség adja a báját. Gyönyörű, hogy ott születik meg az orrunk előtt. Most már pontosan tudom, hogy nem kell annyira félni tőle, mint amennyire az ember elsőre fél. A Dolgok esetében ez különösen igaz, mert nagyon ügyesen megírt darab. Engem is segít abban, hogy hogyan vezessem végig a nézőt, elég erős mankót ad a kezembe. És az egész történet, amiről a színdarab szól, olyan közösségi élmény, olyan közösségi probléma és közösségi öröm, amitől nem távol akarja tartani magát az ember, hanem amiben mindenkinek jó megfürödnie. Nekem is különös lesz, hogy a közönség nem ,,csak úgy” ül a nézőtéren, követ egy történetet, aztán majd hazaviszi az élményt, hanem szereplője lesz a történetnek. Közvetlenül a nézők szemébe nézve mondhatom majd, amit mondok. 

Volt már ilyen kihívás a pályádon? 

Nem is tudom, volt-e már ekkora szakmai öröm az életemben. Eufóriában úszom, hogy nekem ez megadatott. Olyan mélyen szíven ütött ez a darab a maga egyszerű és tiszta gondolataival, mint még semmi. Annyira más, mint bármi, amit eddig valaha csináltam, olyan örömöt ad, annyira feltölt, és annyira szeretném igazán jól megcsinálni, hogy álmomban is mondom a szöveget. Komolyan, majdnem minden nap arra riadok fel hajnali hatkor, hogy ,,úristen, ezt a jelenetet még így is meg kéne csinálni, várjunk csak, inkább úgy”.  Még sosem tapasztaltam ilyet. 

Miközben a Dolgokat próbáljátok, hány futó darabod van? 

A premierig csak egy előadásom lesz, a Rózsavölgyi Szalonban a Valami csajok, a felújító próbák pedig csak októberben kezdődnek. Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy csak a felépülésre és a Dolgokra koncentráljak. 

Horgas Ádám azt mondta, hogy ennek a darabnak van torokszorító része is, ami lelkileg megviselhet téged. 

Érdekes dolog ez. Szerintem minden színészben felkavar egy csomó érzelmet, amikor azokat a jeleneteket próbálja, amikben jó sűrűn beszélhet magáról. Viszont amikor játszik, akkor azt a sok-sok mindent, ami fölkavarodott, szépen le lehet pakolni. A darab írott anyaga is úgy adagol, hogy miután a mélyére mentünk valaminek, azonnal kiold, és jön a humor. Csodálatos a dramaturgiája, mindig kivisz minket, engem is, a nézőt is abból a megmerítkezésből, ami éppen elkezd fájni, hirtelen teker rajta egyet, és a következő pillanatban hatalmasakat lehet nevetni. Nekem attól döbbenetes és euforikus az egész, hogy folyamatosan hullámzik a mélyből a magasba, de a végén nem maradunk sem a padlón, sem a plafonon, hanem nagyon-nagyon szabadon kirepülünk. 

Az interjút L. Horváth Katalin készítette.

(Forrás: Lepkegyűjtő Produkció)

Kapcsolódó cikkek

,,Gyakran torokszorító, de nagyon vicces előadás lesz” - interjú Horgas Ádámmal