Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című drámájával nyitotta évadát a Jászai Mari Színház. Interjú a rendezővel, Guelmino Sándorral.
A mi osztályunk – többek között – a lengyel történelem azon momentumára fókuszál, melynek napvilágra kerülése jó néhány évtizeddel az események megtörténte után hatalmas port kavart Lengyelországban. Egy ilyen darab bemutatásának félreérthetetlenül üzenete van. Miért tartották fontosnak Słobodzianek drámájának bemutatását?
Számomra ezzel a darabbal kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés az, hogyan kezeljük a történelmünket. Európa keleti részén kicsit hajlamosak vagyunk elhazudni, megszépíteni a múlt bizonyos pontjait. Nyilván azért, mert az itt található országoknak meglehetősen sérülékeny az önérzetük. Ettől azonban a tények még tények maradnak, sőt, ha nem vagyunk tisztában a saját történelmünkkel, akkor semmi nem akadályoz meg bennünket abban, hogy újból és újból elkövessük ugyanazokat a hibákat.
Király Attila, Jegercsik Csaba, Dévai Balázs (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)
A mi osztályunk alapja valós történet: amikor a kelet-lengyelországi régióba 1941-ben bejöttek a németek, arra a területre, ami azt megelőzően szovjet érdekszféra volt, a helyi zsidóság ellen spontán pogromok törtek ki. Úgy, hogy a német karhatalmi erőknek mindehhez nem volt direkt közük! Az természetesen elképzelhető, hogy a megszállók szabad utat engedtek a pogromoknak, hogy bátorították azokat, akik irányították az eseményeket. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy azokat a szörnyűségeket, amik akkor történtek, lengyelek csinálták lengyelekkel bosszúból azért, mert a korábbi szovjet éra idején egyértelmű kapcsolat volt a lengyel zsidók egy része és a hatalom között. Vagy puszta nyereségvágyból. Vagy, mert egy jó kis húsvéti zsidóverésnek arrafelé amúgy is hagyománya volt.
Teljesen mindegy, miért, a tömeg megvadult és nyilván abban a pillanatban jogos, sőt hősies tettként látta, hogy betereljék a zsidó lakosságot egy pajtába, majd rájuk gyújtsák azt. A második világháborút követően múltak az évtizedek, ezekről a dolgokról nyíltan nem beszéltek, valószínűleg a többség nem is tudott róluk, de elsősorban az az igazság, hogy ez az ügy egyáltalán nem illett bele abba a lengyel önképbe, ami szerint ők a XX. század talán legvészterhesebb időszakában tisztán áldozatok voltak, és nem volt semmilyen felelősségük az események alakulásában.
Amikor az elhallgatás időszaka után a 90’ években azon kevés dokumentum alapján, ami egyáltalán rendelkezésre állt, elkezdtek írni a pogromokról, természetesen hatalmas volt a felzúdulás. Voltak, akik annak kapcsán számháborúztak, hogy valójában hányan vesztek oda, voltak, akik az egész tényét tagadták, és a felvetést merényletként állították be a lengyel hazafiság ellen. A darab születésének ez az apropója: minden nemzetnek nyíltan szembe kell nézni a saját múltjával, még akkor is, ha ez nem feltétlenül tölt el bennünket büszkeséggel!
Guelmino Sándor
Miben látja ezzel kapcsolatban a színház szerepét?
Muszáj ezekről a dolgokról beszélnünk, főleg, ha ilyen minőségű drámák születnek. A színház az ősidőktől kezdve tükröt tart az emberi természetnek, reflektál arra a világra, amelyben létezik. A mi társulatunk pedig különösen érzékeny a társadalmi folyamatok, a politikai visszásságok iránt és komoly felelősségérzettel bír. Mostanra a színház alkotó közössége művészileg is megérett arra, hogy neki merjen vágni egy olyan feladatnak, mint A mi osztályunk.
Nem szerettem volna semmiféle aktualizálásba keveredni a darab kapcsán, azt azonban látni kell, hogy bizonyos jellegzetességek folyamatosan ismétlődnek a történelemben. Folyamatosan kiáltunk ki ellenségeket, jelölünk meg kiirtandó, eltüntetendő elemként bizonyos népcsoportokat azt kívánva, bár csak soha ne is léteztek volna, hiszen csupán problémát okoznak a többségnek. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatos az a hergelés, agymosás, ami mindezt életben tartja. Ráadásul mindig lesz egy olyan réteg, aki örömmel fogadja be ezeket az impulzusokat. Felhívni a figyelmet arra, hogy mindez hova vezethet – a jugoszláv polgárháború például, ami elől a szüleimnek is menekülniük kellett, csak húsz éve ért véget! – a színház legfontosabb feladatai közé tartozik.
A darab alcíme, egyben műfaja „történelem XIV órában”. Mitől lesz A mi osztályunk valóban dráma és nem történelmi tabló?
Mellbevágó volt számomra az olvasópróbán, hogy szárazon, komoran felolvasva milyen brutálisan nyomasztónak hatott a szöveg – mindazok a játékötletek, a jellemekből és a szituációkból fakadó ízek, vagy akár a groteszk humor nélkül, amik akkor még érthető módon csak az én fejemben árnyalták a képet, a csapatéban nem. Ez csak megerősített abban, hogy a legfőbb feladat – a szörnyűségek hatásos, de nem „egy az egyben” megmutatásán túl – valódi, hús-vér emberek mozgatása, érthető mozgatórugókkal, átélhető sorsokkal. És igen, humorral, hiszen életünk gócpontjai sosem vegytisztán tragikusak, az öröm és a bánat éppúgy kézen fogva jár, mint ahogy nagyanyám Bibliájában anno be volt jegyezve minden halál, és minden születés egyaránt.
Elsősorban sorsokat akartam látni és láttatni, nem pedig egy didaktikus történelemórát, ahol bunkósbottal akarjuk beleverni a nézők fejébe, mi a tanulság a lengyelek történelméből 1927-től napjainkig. Sorsokat, ami azt is jelenti, hogy nem csupa gonosz és bűnös ember áll szemben a „vegytiszta” áldozatokkal. Ha valaki bűnt követ el a darabban (márpedig majdnem mindenki követ el kisebb-nagyobb bűnöket), akkor is az érdekelt elsősorban, minek hatására teszi azt, amit tesz, és hogyan próbálja saját maga előtt igazolni a tetteit. Ha ezeket a folyamatokat képesek vagyunk érzékeltetni, akkor talán a néző is felteszi magának a kérdést, vajon hogyan döntött volna, vagy döntene hasonló helyzetben.
Kardos Róbert, Jegercsik Csaba, Egri Márta, Mikola Gergő, Megyeri Zoltán
A történet tíz szereplője – erre utal a darab címe is – gyerekként egy osztályba jár. Mennyiben árnyalja ez a mondanivalót?
Ez Słobodzianek zseniális ötlete, mert először megmutat egy átlagos, összetartó gyerekközösséget, amiben aztán az idő előrehaladtával tragikus törésvonalak jelennek meg, a történelem fordulatai nyomán pedig hol ez, hol az jut hatalomra, aminek aztán az a következménye, hogy senki se ússza meg az életét sérelmek, tragédiák nélkül. Az általános jelenséget azonban, hogy hogyan is élünk mi együtt, és mit okozunk egymásnak, konkrét sorsokon keresztül beszéli el. Márpedig ha előbb megismersz egy embert, majd látod, hogyan
gyújtják rá a pajtát, az egészen másképpen hat, mint amikor például egy tévéhíradóban beszámolnak arról, hogy hány áldozatot követelt egy közel-keleti mészárlás, egy londoni robbantás, vagy akár egy tájfun. A dolog személyessé válik, emocionálisan átélhetővé, és így már sokkal nehezebb sztereotípiákban gondolkodni, vagy akár statisztikai adatok szintjén beszélni az eseményekről. Viszont könnyebb magunkba nézni és megvizsgálni, hogyan is állunk hozzá mi az embertársainkhoz.
Ez a darab nem egyszerűen egy lengyel történetet mesél el. Az emberi természet legjellemzőbb tulajdonságai vagy éppen a történelmi párhuzamok okán különösebb erőfeszítés nélkül fedezhetünk fel azonosságot a saját múltunkra és annak feldolgozására vonatkozóan. Alkalmasak vagyunk olyan szembenézésre, ami A mi osztályunkkal kapcsolatban elkerülhetetlen?
Pontosan ezért küldetés számomra ennek a darabnak a bemutatása. Minél kevésbé érezzük fogékonynak a társadalmat egy adott helyzetben, annál nagyobb szükség van arra, hogy a saját eszközeink felhasználásával leverjük azokat a cölöpöket, amire aztán később építeni lehet. Azt nem tudom, hogy a nézőink mit fognak majd magukban gondolni az előadás láttán, de abban nagyon bízom, hogy sikerül majd őket megérintenünk. Egy művészembernek a jelenlegi helyzetben meglehetősen korlátozottak a lehetőségei azzal kapcsolatban, hogy társadalmi folyamatokat megállítson vagy megváltoztasson. Arra azonban van esély, hogy a munkánkon keresztül bizonyos dolgok mellé felkiáltó jelet tegyünk vagy segélykiáltásként bizonyos mondatokat kimondjunk. Abban hiszek, hogy az, aki eljön a színházba, a XX. század történelmének láttán másképp áll majd hozzá a XXI. századhoz.
Crespo Rodrigo, Király Attila, Jegercsik Csaba, Dévai Balázs, Kardos Róbert
Nagyon speciális a darab szerkezete. Hogyan jelenik meg mindez az előadásban?
Ez a darab nem jelenetekre, hanem 14 iskolai órára tagolódik. Az az ember érzése, mintha az első órákon a nézőtéren ülők lennének a tanárok és a szereplők nekik mesélnék el a történetet, nekik vallanának. Aztán egy ponton megfordul ez a felállás és már ők kezdenek el nekünk leckét adni. Mindez persze nem ennyire didaktikusan történik, de a darab egyik lényeges karakterjegye ez a viszony a színészek és a nézők között. A másik különlegesség, hogy a szöveg bizonyos helyzeteket konkrét jelenetként, dialógus formájában mutat meg, bizonyos történeteket azonban csak elmesélnek a szereplők és van olyan is, amikor ez a két forma összemosódik.
Ez egyrészt nagyon izgalmas és rengeteg lehetőséget rejt magában azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú előadás szülessen, másrészt viszont okozott számomra némi fejtörést a szöveggel való ismerkedés első szakaszában. A fő kérdés természetesen az volt, milyen formát találjak ki arra vonatkozóan, hogy mindez működjön és érvényesen is hasson. A megoldással kapcsolatban el kell, mondjam, régóta nem volt rendezőként ilyen élményben részem: elkezdtük próbálni a darabot és a megtalált forma tökéletesen működtette a szöveget, a jeleneteket, végül az egész előadást. Ráadásul a színészek az első pillanatban azonosulni tudtak ezzel a megoldással, nem kezdtek el más irányba próbálkozni, ugyanakkor hihetetlenül ihletett módon tették hozzá a saját ötleteiket a születendő előadáshoz.
Mi ez a forma?
Azt találtam ki, hogy az előadás egy tornateremben játszódik és minden jelenetet a tornatermi eszközök segítségével játszanak el a színészek, ráadásul úgy, hogy egy eszköz, attól függően, éppen milyen szituációban szerepel, többféle jelentést hordoz. Úgy éreztem, ötletes, fantáziadús tárgyhasználattal sokkal többet érünk, mint ha imitálni próbálnánk bizonyos szituációkat, mint például az egyik szereplő megerőszakolását. A tornatermi miliő ugyanakkor – azon kívül, hogy sokakban előhívhat megannyi frusztráló élményt – kifejezi azt is, ahogy ezeket a népeket kényük-kedvük szerint „csuklóztatták” a huszadik század során hol ilyen, hol olyan diktátorok.
A tornaterem, mint helyszín önkéntelenül veti fel a tornagyakorlatok megjelenésének lehetőségét. Ennek megfelelően az előadás mozgásanyaga is speciális?
A mozgáson Király Attilával dolgoztunk együtt, aki egyébként színészként – és a színház társulatának új tagjaként – is részt vesz az előadásban. Mivel az általam meghatározott alapkoncepció nagyon tetszett Attilának, a második fázisban együtt találtuk ki a legapróbb részletekig lebontva, hogyan is működjön ez a szimbólumrendszer. Aztán a próbafolyamat során a színészek tökéletesre csiszolták, amit kigondoltunk és elkezdték a valóságban is működtetni az előadás tornatermi formáját.
Megyeri Zoltán, Király Attila, Egri Márta
A mi osztályunk szövegkönyvét olvasva szép számmal szerepelnek a példányban dalok.
Majdnem minden órán szerepel legalább egy dalocska, amit Słobodzianek az adott jelenetbe beírt: ezek egyébként zömmel igazi, vagy kvázi-gyerekdalok. Pár helyen azonban nem az eredeti dalt használjuk az előadásban, hanem egyéb zenéket, mozgalmi nótákat, a lengyel himnuszt, olyan dalokat, amik megidézik az adott kort. Annyi mindent énekeltetnek el velünk életünk során. És minél kisebbek és ártatlanabbak azok, akik énekelnek, annál nagyobb a kontraszt. A kötelező lelkesedés, a kötelező hit, az uniformizáltság, az „egységben az erő” hangoztatása. Minél nagyobb a megosztottság a társadalomban, annál hamisabb, és annál szörnyűbb emlékeket hív elő. Pedig milyen jó lenne olyan társadalomban élni, ahol tényleg képesek együtt örülni és énekelni az emberek.
Az előadás szimbólumrendszerének az is része, hogy függetlenül attól hány évesek éppen, a szereplők végig gyerekruhában vannak?
Azt gondolom, hogy csak azokkal a népekkel lehet megtenni mindazt, ami itt, Európa keleti felén a XX. században történt, akik nem képesek tanulni, minek következtében soha nem tudnak igazán felnőni. Ezek a népek még mindig a gyermeki lét állapotában élnek, nem tanultak meg önállóan és felelősségteljesen dönteni, de demokráciában élni sem. Remek metafora a szerző részéről, hogy végig gyereknek tekinti a szereplőket. És ez az oka annak, hogy a színészek jelmezüket tekintve is folyamatosan megmaradnak ebben az állapotban, annak ellenére, hogy a legidősebb karakter 86 éves korában hal meg.
Dévai Balázs, Bakonyi Csilla, Király Attila
Az előadás végén mégis valódi gyerekszereplők zárják a XIV. órát.
Több ötletem is volt azzal kapcsolatban, hogyan fejezzük be az előadást. Végül a próbán született meg az a gondolat, hogy mi lenne, ha keretes szerkezetben, ugyanaz a dal hangzana el a darab végén, mint ami az első órán hallható, de gyerekek tolmácsolásában. Hiszen jönnek az új generációk, akikben akár még bízhatnánk is, de pontosan ugyanazokat a dalokat éneklik, mint a korábbiak és félő, hogy semmit nem tanulnak a múlt hibáiból.
A darab megszületésekor pozitív és negatív értelemben egyaránt komoly hullámverést okozott. Egy ilyen anyagból születő előadás lehet tökéletesen elfogulatlan a témával és a történet résztvevőivel kapcsolatban?
Ha az előadásban nem idealizálunk egyetlen alakot sem, csak akkor lehet ezt a történetet elfogulatlanul elmesélni. Itt mindenkinek megvannak – igaz más súllyal – a saját bűnei, megkérdőjelezhető döntései, hiszen mindegyik figura esendő ember. De egy előadás nem minősítheti a benne megjelenő szereplőket. Ez a nézők feladata. Tökéletesen alkalmas egyébként a szöveg arra, hogy úgy húzzuk meg, ami végül egyoldalúan csak a történet egyik vetületét domborítja ki. A darab azonban úgy van megírva, hogy mindenkinek a saját felelősségére képes rámutatni. Nem menthető fel ebben a történetben igazán senki. Azt hiszem, a mi előadásunk ezt tökéletes elfogulatlansággal képes megmutatni.
Az interjút Gyenge Balázs készítette.
...
Az előadást október 6-án mutatta be a tatabányai teátrum, legközelebb október 13-án, 14-én, 26-án és 29-én látható a Jászai Mari Színházban.