„Felmutatni, megőrizni a szépség, a romantika, a szerelem vágyát”

Oberfrank Pál: „Javíthatatlanul optimista és naiv vagyok.”

Európában elsőként a Veszprémi Petőfi Színház állítja színpadra a Robin Williams főszereplésével készült kultuszfilmet, a Holt költők társaságát. A november 3-i premier előtt az előadás főszereplőjével, a színház igazgatójával, Oberfrank Pállal beszélgettünk.

oberfrank_pal_2017_10_27_a.jpgOberfrank Pál                             

Nyolcadik éve igazgatja a veszprémi Petőfi Színházat. „Színházigazgatóként is azt gondolom, lehet, hogy nem fog bejönni az, amit szeretnék, de meg kell próbálni a legemberibb hangon és a legnagyobb szeretettel dolgozni, mert a színház nem egy gyár, hanem egy templom” – ezt nyilatkozta 2011-ben. Ennek tükrében hogyan látja ezt a közel nyolc évet, és milyen színházvezetői tapasztalatokat tud belőle levonni? Mennyire jött be, amit szeretett volna?

Ma sem gondolom másképp. Bár nem egyszerű, ezt be kell látnom! Sok „szokás”, beidegződés létezik, nem mindenki ugyanazzal a hittel, „önfeledt megszállottsággal” él a színházért, de néhányan képesek mindent feláldozni a közösségért, a közönségért, amelyért dolgoznak. Furcsa világban élünk, kijózanító, amit látunk. Sokszor a környezet, vagy maga a fenntartó sem látja át a rendszert, eluralkodik a bulvár, elszaporodnak a szerencselovagok, eláraszt a TAO-gyártók serege, és ez szembemegy a kultúrpolitikai szándékokkal. Ilyen közegben, közalkalmazotti bértáblával, kjt. szerint 365 napon át hinni abban, hogy a „templomépítésnek” van értelme, jövője, nem könnyű. De javíthatatlanul optimista és naiv vagyok, és sok muníciót kaptam és kapok a hozzám közelállóktól.

„Nem pedig azért, hogy másokat beledöngöljünk a földbe, vagy azt mutassuk, milyen rohadt az élet. Mégiscsak arról érdemes beszélni, ami a kínjaink és fájdalmaink ellenére felemel, emberivé tesz, reményt ad” – nyilatkozta ugyanekkor arról, mit tart a színház küldetésének. Ez egy akkoriban éles, kétpólusú politikai és/vagy szakmai vita (hogy melyik inkább, már az is vita tárgya volt és mindmáig az) egyik pólusának alaptétele volt, ahogy most is az. Véleményem szerint a másik pólus képviselői sem a reményt szerették volna elvenni az emberektől, ám úgy gondolták, ahhoz, hogy bárki vagy éppen egy egész társadalom meg tudja oldani a problémáit, előbb szembe kell néznie azzal, hogy „milyen rohadt az élet”, hogy az ebből kivezető utakat meg tudja találni. Mondhatni az ő reményük a gondolkodásba vetett hit. Azt is mondta akkor, hogy „abba kellene hagyni ezt az iszapbirkózást”. Mit gondol most erről a két pólusról és az „iszapbirkózásról”?

Úgy érzem, van közeledés, sok mindenben megértjük, elfogadjuk egymást. Hogy „milyen rohadt az élet”, ahhoz nem kell színházba menni, azt látjuk anélkül is, sokan gondoskodnak arról, hogy lássék, néhányan jól is élnek belőle. De ez mindig így volt, azt hiszem, csak nem tett ennyit a „technika”, a világháló, a világhálózat, hogy mindnyájan bemocskolódjunk. Most új és keserű korszak kezdődik.

loveletters8516_1.jpg

Rendez, játszik és igazgat is Veszprémben, miközben ha jól tudom, a Nagykovácsi Alkotóművészek Egyesületének is aktív alapító tagja? Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni?

Nagykovácsi már ebben az értelemben a múlté 2010 óta. Hogy sok mindent csinál az ember, az a színház, a film, a művészetek terén, nem szokatlan jelenség. 24 órás foglalkozás ez. Felelősség, elhivatottság, megszállottság.         

 
Kinek az ötlete volt a Holt költők társasága Veszprémben, és mennyire volt nehéz az egyeztetés – az ilyenkor szokásoshoz képest? Milyen szerződéses feltételeknek kell, megfeleljen az előadás?

Az igazgatóhelyettes, Egresi Zsuzska tízéves álma volt a film színpadi bemutatása. Ő hívta fel rá a figyelmünket. Sokat küzdöttünk a jogosításért, mert még nem játszották színházban korábban. Aztán 2016 őszén New Yorkban bemutatták, majd elkészült a forgatókönyvíró, Tom Schulman színpadra írt változata, végre kiderült az ügynökség is, amely a szerződést a szokásos feltételek mellett kibocsátja. 

Hogyan „találta meg” a Holt költők társaságának főszerepe?

A műsorra tűzés első pillanatától az volt a gondolat, hogy én játsszam el a tanár szerepét, nem én gondoltam így. Funtek Frigyes rendező régen ismer, és egyetértett a szereposztással. Nem szokásom magamra osztani szerepeket.      

Feltételezem, hogy látta a sokunk számára emlékezetes filmet és benne Robin Williams főszereplését, amely szerepet most Ön alakítja. Mennyiben gátolja, vagy éppen inspirálja ez az előkép?

Régen láttam, egyszer, a filmet. Csodálatos, utánozhatatlan géniusz volt Robin Williams, minden szerepében más és más. Óriási szakmai hiba volna egy pillanatra is rá gondolnom, hozzá igazítani bármit is. Ugyanakkor a tanítás, a film karizmája igen fontos, „mögé kell állni”, hittel arról vallani. 


Mi volt a legnagyobb kihívás a szerepben?

Elfeledve a mai világ profanitását, nihilizmusát, a mindennapok szennyét, felmutatni, megőrizni a szépség, a romantika, a szerelem vágyát és az arra való képességet, elhinni, hogy még érdemes a költészetről beszélni, az egyéniségről, aki majd megírja azt a bizonyos egy „sort a nagy színjátékban”.   


Melyik volt a próbaidőszak legnehezebb és legjobb pillanata, szakasza az Ön számára?

A legnehezebb, amikor bekerül a díszlet és a jelmez, és minden szinte elölről kezdődik. Minden, ami létrejött a próbákon, most újra kell teremtődjék.

  
Milyen Mr. Keating lesz? A próbaidőszak melyik pontján lett meg ez a figura?

Erre nem tudok válaszolni. Én leszek. Ő leszek. Az én hitem. Az ő hite. Az én gondolataim. Az ő gondolatai. Reménykedem…

Az interjút készítette: Török Ákos