Máté Gábor a darabban az tényleg Máté Gábor?

A Színház folyóirat februári számának témája a valós személyek színdarabban való megjelenése. Ennek kapcsán esik szó az Ascher Tamás Háromszéken előadásáról.

Két kritika és világszínházi kitekintések mellett, a témához kapcsolódóan a lapban olvasható egy interjú Milo Rau svájci születésű színházigazgató-rendezővel és két kritika egy-egy előadásáról, amelynek egyike egy Leninről szóló, az 1917-es orosz forradalom évfordulójára készült előadását járja körül. Az előadásban Lenint egy női színész alakítja. Geréb Zsófia, a cikkek szerzője szerint Milo Rau „megosztó és provokatív munkáival jelenleg egyike a legizgalmasabb kortárs színházcsinálóknak”. 

oke.jpgFekete Ernő Máté Gáborként az Ascher Tamás Háromszéken előadásban (előadásfotók: Toldy Miklós)

A lapban több cikk szorosabban véve foglalkozik a felvetett témával: Jákfalvi Magdolna színháztörténész és Szabó-Székely Ármin dramaturg levelezése a közszerepről mint szerepről; recenziók olyan színházi és táncelőadásokról, amelyben valós személyek jelennek meg szerepként vagy a színpadon szereplő művész önmagát „játssza”; reflexiók Jérôme Bel előadásairól; egy írása valós személyek regénybeli megjelenéséről.

Illetve egy többhangú kritika Pintér Béla Ascher Tamás Háromszéken című rendezése kapcsán, amelyet a budapesti Katonában mutattak be. Kricsfalusi Beatrix írására Kovács Natália és Nánay István reagál a cikken belül. Közismert, hogy a darabot Pintér Béla A bajnok kapcsán felgerjedt médiavihar hatására írta: az elég jól beazonosíthatóan egy jobboldali polgármester magánéletéből kiinduló előadást követően az egyik jobboldali médium egy alpári hangvételű cikkben azt vetette fel, miért nem ír darabot Pintér Béla például Máté Gábor, a Katona igazgatójának magánéletéből. Több sem kellett Pintér Bélának, megírta az Ascher Tamás Háromszékent, amelyben több színházi ember is néven van nevezve.

jpg_szinhaz_2018_februar_borito.jpgKorábban megjelent kritikai szemlénk tanúsága szerint az Ascher Tamás Háromszéken előadását messze nem fogadta olyan jól a kritika, mint korábban A bajnokot. A Színház folyóirat többszólamú kritikája elemző részletességgel és a kiemelt témával a fókuszában járja körül az előadást.

Kovács Natália már az írás elején megjegyzi, hogy a darab előzetes, ki nem mondott, ám mégis érzékeltetett ígéretét a fennálló színházi viszonyok kritikájáról nem tartja be. „Lehetne a színházi struktúra, a hagyományok, a fennálló működési mód és a viszonyrendszer kritikája. De nem az. Nincs valódi tétje annak, hogy az alapanyag az előzetes ígéretek szerint Máté Gábor magánélete, és hogy a közeg a színház, és mert nincs, mindez pusztán marketingfogás marad” – fogalmaz Kovács Natália.

Kricsfalusi Beatrix kifejti, amit Nánay István is megerősít, hogy Pintér Béla korábbi darabjaiban is rendre jelentek meg valós személyek, azonban az előadás élvezetéhez nincsen szükség ezek pontos beazonosítására. „Az előadások rétegzett utalásrendszeréből ki-ki előzetes ismereteinek megfelelően tehet jelentésessé vagy hagyhat figyelmen kívül bizonyos mozzanatokat anélkül, hogy kizáródna egy koherens értelemegész létrehozásából” – írja Kricsfalusi. „A darabot olyan fikciónak tekinthetjük, amely át meg át van szőve valós vagy annak ható tényekkel. Természetesen az, aki jobban tudja az utalásokat dekódolni, többet, de legalábbis mást asszociálhat a történethez, a figurákhoz” – fogalmaz már az Ascher Tamás Háromszéken kapcsán Nánay István.

Kricsfalusi véleménye szerint ezek a darabok és a belőlük készült előadások nem a valós személyek valós dolgairól szólnak: „A Katona József Színház és Pintér Béla társulatának együttműködésében létrejött előadás természetesen éppoly kevéssé szól a Máté Gábor nevű természetes személy nőügyeiről, mint amennyire A bajnok annak a bizonyos vidéki polgármesternek a heteronormatív kereteket feszegető házassági válságáról”. „Másként fogalmazva: a történet szereplői kitalált alakok, noha a valósággal való bármilyen egyezésük korántsem a véletlen műve” – fűzi hozzá.

Az előadásban Keresztes Tamás megszólalásig, és azután is feltűnően és szórakoztatóan hasonlít Ascher Tamásra. Kovács Natália szerint ez szintén elvesz az előadás esetleges színházi rendszerkritikai éléből. „Az alakítások súlytalanná teszik a történetet. Nem azt hangsúlyozzák, hogy adott három tökéletlen személy, akik közül kettő csúnyán kihasználja, és ezzel öngyilkosságba kergeti a harmadikat. Mintha rossz helyen lenne a tükör, és ahelyett, hogy egy rendszert szembesítene hibáival, a híres alkotók gyönyörködhetnek önmagukban” – írja.

pc130100.jpgKeresztes Tamás mint Ascher Tamás az előadásban 

Pintér Béla valós és fiktív történetmorzsákból egy olyan remixet állít elő, amelyben paradox módon a magán- és szakmai életből vett valós és a fiktív elemek kölcsönösen és egyidejűleg hitelesítik és hiteltelenítik egymást” – írja Kricsfalusi Beatrix. „Ennek következtében egyfelől teljes bizonyossággal sohasem eldönthető az egyes mozzanatok valóságtartalma, vagyis a történet – már csak anakronisztikusságának okán is – ellenáll a referenciális olvasásnak. Másfelől azonban folyton ki is provokálja azt, amennyiben állandó rejtvényfejtésre készteti a kettős kódolásban talán még mindig járatos színháznézőt” – fűzi hozzá.

Kricsfalusi Beatrix úgy látja, hogy „annak ellenére, hogy benne az egy színpadi négyzetméterre eső rendezők száma ennél aligha lehetne nagyobb, az Ascher Tamás Háromszéken mégis nődráma, a karriert és szerelmet egyszerre elbukó színésznő tragédiája”.

Nánay István ezzel szemben úgy véli, az előadás „a kiszolgáltatott és alárendelt ember tragédiája (aki itt nő, de egyébként lehetne férfi is)”. Illetve „egy rendszeré is, amely elnyomókból és elnyomottakból áll, és amelyben a fiatal női színész azt hiszi, ki kell elégítenie a sikeres férfi rendezők vágyait, ha szerepekhez akar jutni”.

Éppen ezzel kapcsolatban fogalmazza meg alapvető kritikáját az előadással kapcsolatban: „Olyan struktúra ez, amelyet magatartásukkal az elnyomottak is erősítenek, hiszen meg sem kérdőjelezik, normális dolog-e, hogy mindannyian tudják az abortuszt végző orvos telefonszámát. A dráma és a rendezés legfőbb hibájának azt tartom, hogy mindezt felszínesen vázolja fel, és pont a lényegi problémákkal nem foglalkozik érdemben”.

pc130724.jpgJordán Adél és Szirtes Ági az eladásban

Kricsfalusi Beatrix szerint „valódi mélysége egyedül a főszerepre áhítozó Lédának van”, amelyet Jordán Adél alakít. „Jordán Adél gyönyörűen, nagy belső energiákat megmozgatva építette fel Léda karakterének ívét, a bájos naivától a tragédiát átélt szenvedő, megalázott emberig. Játékával annak ellenére is képes mélységet teremteni, hogy végig tájszólásban beszél, színészi profizmusával menti meg Lédát a teljes nevetségessé válástól” – fogalmaz ezzel kapcsolatban Kovács Natália. Úgy véli, a tájszólás eltávolítja a nézőktől a figurát, és ez nem tesz jót az előadásnak: „a nyelvi regiszter eltávolít, ez pedig Léda esetében tompítja a tragédia erejét, hiszen a tájszólásban beszélő, kedvesen naiv, könnyűvérű fiatal színésznőcske minden tekintetben más, mint mi. Vagyis ami vele történik, velünk nem történhetne meg”.

Én az irodalmi színház esztétikáját etalonnak tartó fanyalgókkal szemben sohasem gondoltam, hogy Pintér Béla nem tud darabot írni. A kortárs trendekre fittyet hányva, szigorúan az arisztotelészi dramaturgia elveihez visszanyúlva alakította ki kegyetlenül humoros és szürreális elemekkel megtűzdelt egyedi színházi formanyelvét” – fogalmaz Kricsfalusi Beatrix. „A jól bevált összetevők most is megbízhatóan működnek. (…) Van móka és kacagás, de mintha ezúttal hiányozna a mindezt ellensúlyzó valódi drámai mélység, amely Pintér Béla legsikerültebb munkáit jellemzi” – fűzi hozzá.

Kapcsolódó cikkek

A nap fotója – Ascher Tamás Háromszéken
Íme, a színház! – Kritikák az Ascher Tamás Háromszéken előadásáról