„Az én világom az, amikor három méterre ül a néző, és minden rezdülésemet látja”

Simkó Katalin zárkózottságról és szabadságvágyról, önmaga folyamatos elemzésének fontosságáról és az álarcaink vastagodásáról is mesélt a Szinhaz.net-en.

Simkó Katalin nem sokkal a Színmű elvégzése után, 2007-ben a színikritikusoktól elnyerte a legígéretesebb pályakezdőnek járó díjat a budapesti Katonában játszott A vadkacsa előadásában nyújtott alakításáért. Noha Szolnokon és Miskolcon is eltöltött egy-egy évet, pályája nagyobb részében független társulatokban szerepelt. 

leonce_lena_simkokati_foto_meszaroscsaba.jpgSimkó Katalin a Leonce és Léna előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

Évekig tagja volt a Maladype Színháznak, később a Forte Társulatnak, illetve szabadúszóként játszott és szinkronizált. Ez utóbbi a legkevésbé sem meglepő, mert nem csupán kiváló színésznő, emellett valószínűleg a legérzékibb hangú színésznő. Legutóbb a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház koprodukciójában létrejött Leonce és Léna előadásának Lénájaként láthattuk, és láthatjuk.

A Leonce és Lénában egy törékeny alkatú, mégis erős és szenvedélyes nőt formál meg. A színésznő úgy gondolja, hogy noha sok mindenben hasonlít a szerepbeli figurára, ő „talán egy picit zárkózottabb”. „Bennem is van egy rejtett vadság, meg az is közös, hogy szeretem a szabadságot. De más szempontból meg nagyon engedelmes vagyok: van bennem tekintélytisztelet, a feladatokkal szembeni alázat, megfelelési kényszer. Viszont mindig felébred bennem a lázadó énem, amikor valami igazságtalanságot érzékelek” – vallja az interjúban, hozzátéve – „De lehetséges, hogy én nem mernék elszökni titokban, mindent magam mögött hagyva. Beleragadnék a problémába, és szenvednék csendben vagy hangosan”. 

vadli_56.jpgSimkó Katalin (forrás: Vádli Alkalmi Színházi Társulás)

A színészi játékhoz elengedhetetlennek tartja önmaga folyamatos elemzését. „A saját vágyaimmal és emlékeimmel dolgozom. Miután folyamatosan magamban kutakodom egy figura megjelenítésekor, előfordulhat, hogy a szerep révén a saját életemben is rálátok valamire, amire addig nem, megvilágosodnak összefüggések. Egyfajta önismereti terápia ez” – meséli.

Nem sokkal a Színmű után kapott lehetőséget a budapesti Katonában A vadkacsa előadásában szerepelni. Bármennyire is a legfontosabb előadásainak egyike ez a munka, nem ment könnyen a másokkal való kommunikálás. „Akár azt is gondolhatták, utálom őket, pedig dehogy is, féltem mindentől és mindenkitől, nem tudtam szociálisan „közlekedni”. (…) Minél inkább megtanuljuk az egymás közötti közlekedési rendszereket, annál több álarc rakódik az emberre. Ahogy múlik az idő, és történik az élet, a belső egyre bonyolultabbá és kicsit koszosabbá válik. Nem tudom, hogy ez jó-e, lehet, hogy igen” – mondja ezzel kapcsolatban.

A független társulatok egyik velejárója a kisebb nézőtér és a kisebb színpad, amely másféle játékmódot igényel, mint a legtöbb kőszínház játék- és nézőtere. „Valószínűleg alkalmasabb vagyok a kis helyekre, egyszerűen jobban állnak nekem. Sose szerettem igazából a nagyszínpadot, nem esik jól az a játékmodor, ami egy nagyobb térhez kell. Az az én világom, amikor ott ül három méterre a néző, és minden rezdülésemet látja” – vallja Simkó Katalin

leonce_lena_foto_meszaroscsaba3.jpgSimkó Katalin és Kovács Krisztián a Leonce és Léna előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

A szabadúszás velejárója pedig a bizonytalanság. „Most egyébként megint nem nagyon látom a következő évadot: egy munka körvonalazódott csak eddig. De már megszoktam a bizonytalanságot, megtanultam, hogy ez a szabadúszás velejárója, bátrabban vagyok benne ebben a helyzetben” – meséli ezzel kapcsolatban.

Az eredeti interjúból kiderül, miért fontos számára a rajzolás, hogyan érezte magát Szolnokon, illetve Miskolcon, és milyen tanácsokat kapott Ascher Tamás rendezőtől A vadkacsa próbafolyamata során.

A teljes interjú, amelyet Gócza Anita készített, itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

Simkó Katalin: „Egy színpadi alak soha nem ilyen vagy olyan”
Készül a Soha, senkinek – Villáminterjú Simkó Katalinnal