Kovács Patrícia: ,,Gyakorlom, milyen egy hamutartóban elnyomott csikknek lenni”

A színésznő az Orlai Produkció Dühöngő ifjúság című bemutatója kapcsán mesélt a szerepéről, játszótársairól és a próbákról.

John Osborne klasszikussá lett drámájának fiataljai új elvárásokkal, új frusztrációkkal és új hangon szóltak hozzá a világhoz. A társadalmi elvárásoknak megfelelni képtelen főhőst, Jimmy Porter jazztrombitást Szabó Kimmel Tamás alakítja, a feleségét, Alisont, Kovács Patrícia formálja meg. Znamenák István rendezésében a további szerepeket Járó Zsuzsa, Ötvös András és Papp János játssza. Az előadás március 16-tól látható a Belvárosi Színházban. 

kovacs_patricia_duhongo_ifjusag_k_1.jpgKovács Patrícia az előadás olvasópróbáján (fotók: Pénzes Kristóf)

A Dühöngő ifjúság plakátján a szereplők vasalókat tartó kezeit látjuk, amely vasalókkal egymás kezét vasalják. Mit szimbolizál a kép?

Kovács Patrícia: A darabban – csakúgy, mint az életben – nem fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek valójában vagyunk, hanem megpróbáljuk kivasalni a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek látni szeretnék. Egymást nyomasztjuk a vasalóval, ki akarjuk simítani a gyűrődéseket, el akarjuk fedni a csúnyaságokat, a rosszaságokat. Mindenki nagyon önző módon létezik, folyamatosan nyúzzuk egymást verbálisan.

A jazztrombitás feleségét játszod. Milyen a karaktered?

Olyan nő, aki alig szólal meg, akkor sem nyitja ki a száját, amikor családi cirkuszok vannak. Inkább belefordul például a vasalásba, és megpróbálja túlélni egyik napot a másik után. A férje folyamatosan megalázza, ő csak nyel, nincsenek sem szavai, sem tettei arra, hogy kiálljon magáért. Éveken keresztül hagyja, hogy verbálisan elnyomják. Ez egy furcsa családon belüli erőszak. A férfi azt érzi, hogy semmilyen érzelmet nem tud kicsikarni a feleségéből, mert bármit tesz vele, jégcsap marad, és csak vasal, vasal, vasal. Más-más viselkedést várnak el egymástól, és folyamatosan félreértik egymást. Azt hiszem, ez ma nagyon aktuális, sok párkapcsolatban élnek így.

De egyszer csak robban a feszültség, gondolom.

A jazztrombitás, akit Szabó Kimmel Tamás játszik, nagyon ellentmondásos, de vonzó férfikarakter, egyszerre lehet gyűlölni és szeretni. Teljes mértékben tönkreteszi a feleségét és a barátait. Saját magával van baja, de a környezetén veri le, mindenkit bokszzsáknak használ. Aztán a bejáratott életükben egyszer csak megjelenik egy idegen, a feleség gyerekkori barátnője, aki kinyitja a nő szemét, és onnantól kezdve, mint a biliárdasztalon a gellert kapott golyók, más irányba haladnak a dolgok. 

Milyen hangulatban zajlanak a próbák?

Egy ilyen darabot nem könnyű próbálni, mert nagy érzelmeket kell megmutatni, van sírás és nevetés is, de egységben, szépen, igazán jól próbálunk. Egyfélét gondolunk a színházról, és az ízlésünk is hasonló. Külön szépsége a darabnak, hogy közös albérletben élünk a szerepbeli férjem barátjával (Ötvös András játssza), és sok férfibeszélgetés zajlik közöttük. Nagyon érdekes férfibarátság ez. 

duhongo_ifjusag2.jpgSzabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Ötvös András és Járó Zsuzsa a próbán

Az egyféle színházi gondolkodás nem meglepő, hiszen Szabó Kimmel Tamás kivételével mindannyian Máté Gábor tanítványai voltatok. Mi jellemzi a mátésokat?

Elsősorban az, hogy nagyon jól tudunk közösségben létezni. Látom az osztálytársaimon, hogy bármilyen színházba kerülnek, jó közösségi emberek lesznek. Másodsorban az, hogy kegyetlenül éles humorral nézzük saját magunkat és a világot. Máté Gábor mindenféle hisztériát, egót, színészi allűrt csírájában kiirtott belőlünk. Azt tanultuk tőle, hogy nem számít, ki a főszereplő, kinek van több mondata, ki nagyon, ki kevésbé ismert színész; egységben dolgoztunk.

Másoknál inkább azt tapasztalom, hogy külön-külön, ez egójukkal mutatnak erőt, mi mátésok pedig együtt vagyunk nagy erő. Máté olyan ,,nagylátószögű” színészeket nevel, akik nem katonákként, nem rutinból hajtják végre a feladatokat, hanem gondolkodó emberek, komplex képük van a színházról, fontos nekik a díszlet, a hang, a háttérszemélyzet, minden, ami az előadáshoz tartozik. Amikor nem ilyen típusú színházi morállal találkozom, nagyon nehezen viselem, mert nekem ez az alap.

Megterhelő számodra ez a szerep?

A próbákon lényegében azt gyakorlom, milyen egy hamutartóban elnyomott csikknek lenni, és ez nem komfortos érzés, ugyanakkor hálás szerep. Egy elnyomott nőt játszani, aki sokáig befelé él, nem mutatja ki az érzéseit, jófajta feladat. Ebből a befelé figyelésből magamról is sokat tanulok.

Az interjút L. Horváth Katalin készítette.

(Forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Kapcsolódó cikkek

Dühöngő ifjúság a Belvárosi Színházban
„Fontos, hogy akikkel együtt dolgoztam, úgy érezzék: összetartoznak” - Interjú a rendezővel
„Most a szabadúszás az én utam” – Kovács Patrícia válaszolt