„A táncos kelti életre a zenét és nem fordítva”

A Budapest Táncszínház Csehov Három nővérét állítja táncszínpadra Sághy Alexandra koreográfiájával és Kovács Benjamin zenéjével. Interjú.

A Budapest Táncszínház március 22-én mutatja be a Csehov mű táncszínházi átdolgozását a Várkert Bazárban. A darab koreográfusa Sághy Alexandra, akit egyébként éppen a napokban neveztek ki művészeti vezetőnek, zeneszerzője pedig Kovács Benjamin. A premierhez közeledve, egy hosszas próba után mondták el a gondolataikat.  

saghy_alexandra-horz.jpgSághy Alexandra, Kovács Benjamin (fotó: Sághy Alexandra és Keszte Bálint)

Mi volt az első lépés, amikor kiderült, hogy a Három nővért fogod koreografálni?

Sághy Alexandra: Először is tisztáztam magamban, hogy nem szeretnék cselekményközpontú táncszínházi előadást létrehozni. Végiggondoltam, hogy mit jelent számomra ez a mű, elkezdtem kulcsszavakkal gondolkozni, amelyek betódultak az agyamba a darab kapcsán. Elemzéseket is olvastam róla, de mindeközben hagytam magam elrugaszkodni az alapműtől. Az én olvasatomban az elvágyódás van a középpontban – amelyről mindenki sokat gondolkozik –  és persze a jövő, amely a valóságtól elrugaszkodott idillt jelenti.

Hogy néz ki egy karakter megformálása a tánc világában?

Sághy Alexandra: A mozdulatok belőlem indulnak ki, a testemnek vannak adottságai, ahogy korlátai is, ezeket megpróbálom a táncosokra formálni, a szerepnek megfelelően. Próbálom a személyre, tehát a táncosokra alakítani az adott karaktert.

Mi születik előbb, a koreográfia, vagy a zene?

Kovács Benjamin: Ez mindenhol másképp van, nálunk Szandra hangulatokat mondott, amelyekből elindulhattam, és a koreográfiára épült fel a zene. Érdekes, mert eddig mindig fordítva dolgoztam. Iszonyú inspirálók voltak a táncosok, az ő mozgásviláguk másodpercről másodpercre változik, és minden mozdulatuk megteremt egy atmoszférát. Fontos az is, hogy nem baj, ha nincs közös nyelv, hiszen nekem van egy nyelvi gondolkodásom a zenén belül, ahogy Szandra nyilván a tánc nyelvén gondolkodik. De mégis, a már említett kulcsszavakkal találunk egy közös pontot. 

bn6.pngKovács Benjamin (fotó: Czauner Bálint)

Sághy Alexandra: Abszolút megtaláltuk a közös pontot. Voltak vicces pillanatok, amikor rászóltam Benire, hogy: „nem jó ide a zongora”, erre elmagyarázta nekem, hogy az egy japán konga. De természetesen tudtuk, hogy ki mire gondol.

Kovács Benjamin: Igen, úgy érzem félszavakból is megértjük egymást, és ez nagyon meggyorsítja a munkát. Tíz éve dolgozom színházi közegben, a sok rendező mellett meg kellett tanulnom az „odavágott” mondatokat megérteni. 

Milyen jellegű darab megkoreografálása jelent nagyobb kihívást?

Sághy Alexandra: Fiatal vagyok, ez a második önálló estem. A klasszikusnál nincsen akkora szabadság, viszont annál több a kapaszkodó, például a mű dramaturgiája. Jelen esetben nagy az elvárás is, hogy ne egy hatszázadik Csehov előadást lássanak a nézők, tehát legyen új formája, de azért mégiscsak arról szóljon.

Kovács Benjamin: Szerintem sokat segített a munkánkban az, hogy sok lehetőséget kínáltam fel Szandrának, például amikor megkért, hogy találjak ki zongoratémát, akkor én megírtam négyet, amelyek közül kiválaszthatta a legtalálóbbat. A többi hármat sem éreztem kidobott munkának, hiszen hozzásegített a legjobbhoz. Szandrával tehát remekül dolgoztunk együtt, hihetetlen érzés, amikor a koreográfust valóban érdekli az, hogyan halad a zene napról napra.

A munkafolyamat során mennyire figyeltek arra, hogy ezt majd emberek fogyasztják? Arra gondolok, hogy elég-e a saját ízlés, amely majd jó esetben fedi a néző igényeit.

Sághy Alexandra: Nehéz kérdés, nem szeretnék hatásvadász elemekkel dolgozni, fiatal vagyok, hiszek abban, amit csinálok, hiszek a nonverbális eszközök kifejezőerejében. Vannak olyan képek, amelyeket nem biztos, hogy megért az ember, viszont megérzi őket. Ezért is csodálatos a tánc, ahol nincsen szájba rágva a mondanivaló.  

2723078521.jpgA készülő előadás próbája (fotó: Rácz Gabi)

Lehet tudni, hogy hány hangszerre lett megírva a mű?

Kovács Benjamin: Abban kell gondolkodni, hogy ez egy táncszínházi előadás, amely nem lehet hangszerek által befolyásolt színház. Az atmoszféra világa találkozik az akusztikus ritmusvilággal, az pedig találkozik az elektromos ritmusvilággal, az meg az akusztikus zongorával, és ebben még találkozik a gitár és a balalajka. Nincs sok hangszer benne, viszont a felsoroltak együttese képes a harmónia megteremtésére. A táncos kelti életre a zenét és nem fordítva. A táncos mozdulatai adnak értelmet a zenének.

Sághy Alexandra: Én mindenképpen akartam bele zongorát, egyrészt mert közel áll hozzám, másrészt mert a műben is megjelenik, így ezt a szimbólumot meg akartam tartani. Külön kérésem volt a cselló is, és az, hogy ezek mellett elektronikus atmoszférát teremtsenek meg a hangszerek, illetve az orosz világot.

Egy táncos előadás próbafolyamatát hogyan lehet rögzíteni lépésről lépésre?

Sághy Alexandra: Amikor már összeállnak a jelenetek, akkor levideózom. Többhónapos munka, amíg lépésről lépésre összeáll. Nagyon meg kellett tanulnom azt, hogy ha van egy elképzelésem az elején, attól még nem lesz kész másnap. Egyszer fent, egyszer lent. Tudatosítani kellett magamban, hogy ez egy folyamat, ahol a végeredmény a fontos.

Kovács Benjamin: Volt olyan is a próbafolyamat alatt, hogy Szandra átjött hozzám, és déltől éjfélig dolgoztunk, mert éreztük, hogy már nem lehet ennyi ötletet távkapcsolatban közölni.

Nem befolyásolta a munkátokat korábban látott Három nővér előadás?

Sághy Alexandra: Nem. Teljesen új lapról indult a gondolatsor, ráadásul ez táncszínház, nem próza, így nem volt semmilyen befolyásoló tényező a korábbi előadásokból.

Kovács Benjamin: Én a táncosokat láttam magam előtt, illetve Szandi adaptációját. Annak ellenére, hogy sokat foglalkoztam már a Három nővérrel, eszembe sem jutott Csebutikin, és senki sem. Csak a fény és a sötétség, amit láttam. 

Már korábban volt egy munkabemutató. Azóta sokat változott?

Sághy Alexandra: Rengeteget. A tavalyi bemutató egy ösztöndíj elnyerésével születhetett meg, az húszperces előadás volt. Most körülbelül ötvenperces, és új díszlet is van, Klimó Péternek köszönhetően. A díszlet újabb inspirációt adott. Hihetetlen összhangban tudtunk dolgozni az alkotókkal, mindenki hagyta a másikat érvényesülni. Illetve igyekeztem elérni, hogy ne egy cselekményt mutassunk be, hanem egy érzelmekkel teli folyamatot, amely az elvágyódásból indul ki.

Kovács Benjamin: Szerintem színesebb lett az előadás, mint ami Csehovra jellemző. Nem csak új gondolatok, hanem egy új formanyelv is megszületik.

Az interjút Szabó Eszter készítette.

(Forrás: f21.hu)