Kafka a tengerparton – Murakami Haruki regényét állították színpadra Székesfehérváron

Az európai ősbemutatóról, valóság és álom határáról, a rejtélyes mű titkáról mesélt az előadás rendezője, Szikora János. Interjú.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház április 7-én mutatta be Murakami Haruki  Kafka a tengerparton című regényének a színpadi adaptációját. 

kaf_1.jpgKafka a tengerparton (fotók forrása: Vörösmarty Színház)

Mi volt az az erős primer benyomás, ami miatt vonzóvá vált a darab annyira, hogy a színrevitel mellett döntött?

Szikora János: Szövevényes a döntés háttere, nem köthető egyetlen mozzanathoz, sőt nem is tudom, hogy voltam-e már hasonlóan bonyolult helyzetben. Az első olvasat után dac volt bennem, hogy én ezt nem akarom megrendezni, mert nem értem. Magamban úgy fogalmaztam, hogy ez egy olyan krimi, ahol úgy keressük a gyilkost, hogy még abban sem vagyunk biztosak, egyáltalán gyilkosság történt. Ez a nonszensznek ható megállapítás átfordította bennem a kezdeti taszítást vonzódássá, elkezdett provokálni és provokatív módon vonzani. Mindig is izgattak azok a szellemi kihívás elé állító darabok, amelyek mozgósítják mindazt a tudást, amit magamba szedtem, folyamatos kérdésekkel bombáznak, és egy pillanatig sem hagynak nyugodtan. A Kafka a tengerparton ilyen, egy provokatív szellemi kaland.

Szükséges-e ismernünk a japán kultúrát az előadás befogadásához?

Pontosan ennek a kérdésnek estem bele a csapdájába a kezdetek kezdetén. Nagyon sokat foglalkoztam Misima Jukióval, az ő darabjait nem lehet megrendezni a japán kultúra minimális ismerete nélkül. Azt gondoltam, hogy ez így van Murakami Haruki esetében is, de elég gyorsan rá kellett jönnöm, ez nála nem így működik, sőt az ember hiába próbálja ráerőszakolni azt, amit a japán kultúráról tudni illik, az lehullik a darabról. Murakaminál szándékos a japán tradícióktól való tendenciózus távolságtartás. A titok kulcsa nem a japán kultúra ismerete. 

kaf_3.jpg

Akkor mi a titok kulcsa? Hogyan lehet fogást találni egy érzelmekre, érzékekre építő történeten?

A világra való nézésünkben. Arra tanít, hogy az ember a világot bonyolultan nézze, ne sablonokba merevedve. Fogadja el, hogy ez egy végtelenül szövevényes, összetett organikus rendszer, aminek a megértéséhez nem elég klisékben gondolkodni.

Fontos-e, hogy egyértelmű határokat húzzunk a darabbéli álom és valóság között?

Az álom és a valóság tulajdonképpen olyan mátrixok, amelyek átjátszanak egymásba, pusztán az a kérdés, hogy ezekben a mátrixokban a tudatunkkal, az érzékszerveinkkel vagy pedig a tudatalattinkkal közlekedünk.

Ebben a mátrixban mennyire megragadhatók a szereplők?

Ez azért érdekes, mert a darab szereplői, talán csak kettőt kivéve, annyira egyszerűek és profánok, mintha egy tévé-szappanoperából jönnének. A szerző nagy csavarja ott van, hogy ezek a figurák egyszer csak macskákkal találkoznak a parkban és elkezdenek beszélgetni velük. Vagy a KFC-plakátról ránk mosolygó öregúr lelép a reklámfelületről és belép a történetbe, vagy Johnnie Walker címkefigurája egyszer csak egy sorozatgyilkos képében jelenik meg. Ezek a figurák azért keveredhetnek a valóságos szereplőkkel, mert a képzelet és a valóság közötti határvonal Murakami Harukinál nem létezik. 

kaf_4.jpg

Egyértelműen Kafka körül gyűrűzik a történet?

Ő a címszereplő, és minden körülötte zajlik. Egy tizenöt éves fiú, aki a születésnapján megszökik az apjától, nekivág a világnak, azonban mire a történet végére érünk, egyre erősebb az a benyomásunk, hogy ez a fiú már az első pillanatban is sokkal idősebb volt, és ez egy meglehetősen érett ember önreflexiója saját magára. Noha a darab „reálisnak” nevezhető története csak néhány hetet ölel fel, ezalatt annyi minden történik Kafkával kívül és belül, amit más ember évtizedek alatt él meg. Az egésznek van egy önreflexív folyamata, végtelenül izgalmas, ahogy sajátos helyzetekben rávilágít arra, hány és hányféle út nyílik előttünk, ha hűvös nyugalommal és bölcsességgel elfogadjuk a világ rejtélyeit.

Az interjút Kovács Emőke készítette.

(Forrás: Vörösmarty Színház)