Danis Lídia: „Sok fiók van, amelyekből a fájdalmakat felszínre tudom hozni”

„Egyetlen olyan gondolata sincs a drámának, amely avíttnak tűnne a mai néző számára” – mondja Schiller Stuart Máriájáról a tatabányai előadás címszereplője.

A Jászai Mari Színházban Forgács Péter rendezésében bemutatott darab aktualitásáról, előítéletekről, könnyen dobált mocskos mondatokról és az ember „száz, meg ezer arcáról” beszélt Danis Lídia

dsc_5133.jpgDanis Lídia az előadásban (fotók: Prokl Violetta)

Nagyon lelkesnek tűnt a darabbal kapcsolatban, amikor telefonon egyeztettük a mostani interjú időpontját. Ennyire „megtalálta” Stuart Mária szerepe?

Eredetileg nem én játszottam volna Stuart Máriát, de nagyon örültem, amikor végül mégis én kaptam meg a feladatot. Forgács Péter rendezővel évekkel ezelőtt dolgoztam már együtt a Vígszínházban. Az általa rendezett Száz év magány nagyon fontos munka volt a pályámon, amit szép emlékként őrzök, így izgatottan vártam az újabb találkozást. Az is hozzájárult a lelkességemhez, hogy rendkívül élvezem a klasszikus szerzők műveivel való foglalkozást. Schillert még soha nem játszottam, de amikor az ember ilyen nagy szerző művével találkozik, az mindig vonzó kihívás. Schiller egyik leghíresebb drámáját Kálnoky László fordításában előadni először ijesztően nagy falatnak tűnik, de van bennem egy olyan perverzió, hogy vonzanak ezek a komoly megmérettetések.

Azokban a darabokban, amelyekben mostanában játszom, nagyrészt köznapi nyelvet használunk. Először nekünk, színészeknek is nehézséget jelentett, hogy teljes egészében megértsük és értelmezzük a szöveget. Azért ezt nem semmi elmondani, és a nézőknek sem semmi próbatétel végigkövetni a két és fél órás előadást. Leginkább egy óriási hegyhez tudnám hasonlítani a darabbal való találkozást, de végig azt éreztem a próbafolyamat alatt – és azt érzem most, az előadások alatt is –, hogy nagyon élvezem, amit csinálok, és örömmel mászom meg ezt a hegyet.

A szakmai kihíváson kívül személyes indíttatás, saját tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy – ahogy fogalmaz – meg tudja mászni ezt a hegyet?

Minden szerepemet próbálom önazonos módon megformálni, Stuart Mária alakja pedig különösképp foglalkoztatott. Ebben nagyon jó partnerem volt Forgács Péter, akivel a darabban felvetődő kérdések legtöbbjéről hasonlóan gondolkodtunk, és végig támogatott a fantáziám, a gondolkodásom érvényesülésében. Elképesztő – és a Schiller-szöveg nagyszerűségéről is árulkodik –, hogy minden pillanatban szabadnak érzem magam a szerepemben, egyetlen olyan gondolata sincs a drámának, amely avíttnak tűnne a mai néző számára.

dsc_5635.jpgHonti György, Danis Lídia és Megyeri Zoltán 

Törekedtünk rá, hogy Mária ne királynőként, hanem hétköznapi emberként álljon a nézők előtt, sőt, ha a próbák során akár véletlenül bármilyen királynői pózt vettem fel, akkor ezeket rögtön „irtottuk” a játékomból. Mert itt mégiscsak emberekről van szó, teljesen mindegy, hogy 1597-ben, 1800-ban, vagy ma játszódik a történet. Próbáltuk életszerűvé, emberivé tenni Mária alakját. Ami a személyes indíttatást illeti: annyi minden történt az életemben, elvesztettem a szüleimet, a testvéremet. Sok olyan fiók van, amelyekből ezeket a fájdalmakat sajnos eléggé evidens módon felszínre tudom hozni, és amelyek bizonyos tekintetben hasonlóak Mária fájdalmához. De arról az embernek nincs elképzelése, hogy milyen az, amikor a saját halála előtt áll – ennek az állapotnak a megragadása nagyon nehéz és izgalmas feladat volt.

Sok minden más mellett egyén és hatalom viszonya, a hatalom korlátozhatóságának problematikussága is központi kérdése a Stuart Máriának, ami ugyancsak aktuálissá teszi Schiller drámáját.

Van a darabban egy passzus, amikor Mária a hatalmon lévő főrendekről beszél, és azt mondja: „…ha úgy kívánják, akkor az angol trónörökösnőt kitagadni és fattyúnak szidni ma, és holnap királynővé koronázni. És tudom azt, hogy érdemes főrendjeik elvüket gyorsan változtatva négy kormány alatt négyszer hitet cserélnek”. Egy barátom, aki megnézte az előadást, később megkérdezte, hogy miért írtunk bele a darabba? Visszakérdeztem, hogy mire gondol? Szóról szóra ez olvasható az 1800-ban keletkezett Schiller-szöveg 1970-ben készült Kálnoky-féle fordításában, egy sort sem írtunk hozzá. Félelmetes. A klasszikusoknak éppen az a csodájuk, hogy örökérvényűek.

Érdekesen ábrázolja a darab Mária és Erzsébet (Györgyi Anna) kapcsolatát: az eredeti szöveghez képest itt sokkal nagyobb hangsúly esik Erzsébet nőiességére, erotikus kisugárzására, és az ezeket a tulajdonságait kihasználó akarnokságára. Mégis Mária szenved azoktól az előítéletektől, amelyek látszólag inkább Erzsébetre igazak. Mennyiben módosítja ez a Schiller-szöveghez képest a két főszereplő viszonyát?

Az ember mindig próbál tökéletesen azonosulni a szerepével – hiszen én csak a saját igazságomat játszhatom. De közben, amikor az elemző próbákon voltunk, belém hasított, hogy a hatalmat képviselő Erzsébet álláspontja is érthető: ő semmi mást nem tesz, mint próbálja megvédeni az országát a szabad gondolkodású, bár mélyen katolikus Máriától, aki segítséget jött kérni tizenkilenc éve. Erzsébet miért kérhető számon? Neki is megvan az igaza, annál is inkább, mert Mária előbb Franciaországban, utána Skóciában volt királynő, ahol a férjeit eltetette láb alól, és ezt soha nem is titkolta.

dsc_5990.jpgGyörgyi Anna és Király Attila az előadásban

Van valami nagyon vad ebben a nőben, akitől nem minden ok nélkül tart Erzsébet. Mégis nagyon furcsa, hogy ebben a komoly hatalmi viszályban mindenki – nemcsak Erzsébet – egy dologgal jön Máriával kapcsolatban: hogy ő egy kurva. Már az első jelenetben úgy kezdi Paulet (Megyeri Zoltán), hogy „nagyon sokszor rábízta magát férfiakra, kik nem érdemelték meg bizalmát”. Ez a darab sok mindenről szól: hatalomról, hitről, a protestáns-katolikus ellentétről. És mégis, a dialógusok, a szereplők egymás felé való közeledési kísérletei a legprimitívebb, buta emberi sérelmeken buknak el. Ez is nagyon mai, ahogy az emberből egyszer csak előtör valami olyan sötét erő, amit nem tud palástolni. Ez is annyira jellemzi az életet – mennyire könnyen dobálózunk mocskos mondatokkal!

Ugyancsak összeköti a két női főszereplőt, hogy miközben erős személyiségekként állnak előttünk – vagy legalábbis akként szeretnének előttünk állni –, végletesen ki vannak szolgáltatva a környezetükben lévő férfiaknak.

A nőkkel soha, semmilyen korban nem bántak túl jól, ebben nyugodtan meg lehet állapodni. Az egyik jelenetben Mortimer (Mikola Gergő) üti-vágja Máriát, a haját tépi, rongyként bánik vele. Nem bánnak sokkal jobban Erzsébettel sem. És két uralkodónőről beszélünk. Ez is nagyon izgalmas, hogy akármi is történik, a női szereplők férfiaknak való alárendeltsége nem változik.

Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy Mária teljesen ártatlan lenne, hiszen nagy bűn, a férje megölése terheli a lelkét. Hogyan oldható fel az ellentét a múltbeli bűnei és a jelenbeli, jogtalan bűnhődése között? Egyáltalán feloldható-e?

Mária egy bűnös nő, már a második jelenetben arról van szó, hogy nem tud szabadulni múltbeli tettétől. De abban mégsem érzi a bűnét, hogy a trónért jön. Úgy képzelem, hogy Stuart Mária egy férfifaló, vérbő nő volt, de nem álszent. Több dologtól is szenved, de élete végén, amikor papért könyörög, szeretne megszabadulni a bűneitől, és ha nincs pap, akkor csak üljön le mellé valaki, akivel meg tudja osztani azt a terhet, amelyet hordoz. Ugyanakkor rendkívül okos: mind a politikában, mind a kapcsolatokban pontosan átlátja, hogy ki az, akitől nem kérhet segítséget, és ki az, akitől nem kell neki a segítség. Az őt elítélő negyvenkét bírótól pedig nem fogadja el, hiszen jogtalanul ítélkeztek felette.

Mert bármit is követett el a múltban, a halála akkor sem jogos. Erzsébet döntése Mária kivégzéséről iszonyatosan nehéz, de végső soron logikus választás. Ebben a kérdésben nem tudom, hogy lehetett volna-e jól dönteni, mert ha nem így történik, Erzsébetnek többé nem lett volna egy nyugodt pillanata. Mária akarta volna a trónt. Ez akkor mutatkozik meg leginkább, amikor a nagyjelenetben a két nő találkozik egymással: Mária Erzsébet sértései után elveszíti az önuralmát, és egy egészen más arcát mutatja meg. 

dsc_5704.jpgMikola Gergő és Danis Lídia 

Akkor melyik Mária igazi arca?

Egy embernek melyik az igazi arca? Az a jó, hogy az embernek rengeteg arca van. Nem hiszem, hogy ezeknek a nőknek egy arcuk lett volna, hanem száz, meg ezer. Inkább az a furcsa, hogy a világ morálisan hogyan működik. Ennek a lefejezésnek meg kellett történnie, mert nem volt más lehetőség. Tegyük fel, hogy Mária két év múlva visszajön, és követeli a trónt, vagy megöleti Erzsébetet, felkelést szít… Mártírt csinálunk belőle, holott van a számláján bőséggel. Ezért szerettem nagyon ebben a rendezésben, hogy nem próbáltuk Máriát szent asszonyként beállítani.

Az embernek nem kell túl sokat keresgélnie, hogy más kapcsolódási pontokat is találjon a darab címszerepe és az ön személye között. A távolról érkezett nő, akit idegenként kezel az a közösség, amelyhez oltalomért fordul...

Nagyon sokat szenvedtem gyerekkoromban a romákkal szembeni előítéletek, kirekesztés miatt, de remélem, hogy a világ változik, és a gyerekeinket már sokkal nagyobb nyitottságra tudjuk nevelni. Az nem lehet, hogy csak az elutasítás legyen. A legnehezebb, amivel küzdöttem, hogy nem volt kérdés: nem érdekli a másikat, hogy ki vagy, honnan jöttél, miért jöttél ide. Ez számomra a legfélelmetesebb. Amikor a darabban Mária és Erzsébet találkozik, akkor ők előzőleg soha nem látták egymást – persze ez abban a korban teljesen normális volt –, de ismeretlenül is bizalmatlanul, sőt ellenségesen viszonyulnak egymáshoz. Sokat viccelődtem vele, hogy Tatabányán roma színésznő játssza Stuart Máriát. Ez is egy nagyon fontos aspektusa a darabnak: hogy egy közösség hogyan fogad vagy nem fogad el egy „kívülről” érkezőt.

Nekem sokkal nagyobb szerencsém van, mint Máriának. A Színművészeti Egyetem elvégzése után hét évet voltam a Vígszínházban, aztán Szegeden játszottam, utána kerültem a Jászai társulatához, és nagyon jól érzem itt magam. Hihetetlen a nézők érdeklődése: a Sirályt ugyanúgy végignézik, mint A salemi boszorkányokat, a Tartuffe-öt ugyanúgy, mint a Stuart Máriát. Nagyon nyitottak, és szerintem nagyon szeretnek minket.

Soha nem voltam karrierista, az is véletlen, hogy még a Jászai állandó társulatának megalakulása előtt ide költöztem a Tatabánya melletti Oroszlányba. De hát mi más tehet róla, ha nem a gondviselés, hogy éppen ekkor, alig húsz kilométerre az új otthonomtól egy társulat formálódott? Nagyszerű emberekkel dolgozom, családomként szeretem ezt a pici, alig tízfős társulatot. Komfortos életet alakítottam itt ki, vettem egy kis parasztházat egy közeli faluban, minden szépen alakul. Megtaláltam az otthonomat, ami eddig soha nem adatott meg nekem.

Az interjút Reichert Gábor készítette.

(Forrás: Jászai Mari Színház)

Kapcsolódó cikkek

A nap fotója – Stuart Mária Tatabányán
„A lényeget nem igazán lehet tanulni” – Interjú Danis Lídiával