László Zsolt: „Jó voltam, rossz voltam, többször meghaltam, mi jöhet még?”

A Radnóti színművésze a közösségről, az elkényelmesedés veszélyéről, és arról is beszélt a Szinhaz.net-en, hogyan lehet elkerülni a színház múzeummá válását.

László Zsolt a Színmű elvégzése után a Radnóti Színházban kezdte a színészi pályáját, és jelenleg is ott játszik. Igaz, közben Székely Gábor invitálására az Új Színház alapító tagja volt, majd szabadúszó, tagja volt a Nemzeti Színháznak, később a Vörösmarty Színházban játszott. 2016 óta van ismét a Radnóti Színházban. 

laszlo_zsolt_toldy_miklos.JPGLászló Zsolt (fotó: Toldy Miklós)

Miskolcon járt középiskolába, ahol amatőr színjátszóként és az énekkarban is a közösségi szellemet szerette. Ehhez képest nagyot fordult vele a világ, amikor felvették a színművészeti főiskolára (ami ma már egyetem). „Nagy csalódást jelentett nekem, mikor felkerültem Pestre a főiskolára. Az amatőr társulatnál teljesen más volt az egész színpadra lépésnek az attitűdje, csak egymásért léteztünk. És ugyanezt éltem meg az énekkarban is, ahol énekeltem. A zenélés azért is nagy szerelem nekem, mert azt a csapatjáték-érzést adja vissza, amit annak idején az énekkarban és az amatőr színjátszókörben annyira szerettem. Ehhez képest a főiskola elsősorban az egyéni érvényesülésről szól, és ezzel fájdalmas volt szembesülni” – vallja az interjúban.

Ha a főiskolán nem is, de annak elvégzése után a Radnótiban mégis megtalálta azt a bizonyos közösséget. „Nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért a radnótis kezdésért, mert itt a fővárosban olyan helyzetbe kerültünk, mintha vidéken lettünk volna abból a szempontból, hogy rengeteget próbáltunk és játszottunk, tényleg gyakoroltuk a szakmát. Más budapesti színházakban inkább a kispadon ültek a kezdő színészek” – emlékezik.

Öt év után mégis elhagyta a Radnótit. „Egymásra is ráuntunk, másrészt egy új színház létrejötte mindig izgalmas dolog” – mondja az Új Színházhoz való szerződés kapcsán, hozzátéve – „ez a szakma nem a kényelemről szól, ha az ember elkényelmesedik, az a színész halálának kezdete”. 

adam_26.jpgÁdám almái (fotó: Mészáros Csaba)

Tizenegy évet töltött a Nemzeti Színházban. „Amiben azért volt egy hullámvölgy is, de az utolsó két év az tényleg eufórikusra sikerült. Pont ma beszéltünk arról Martinovics Dorinával meg Radnay Csillával, hogy ha Alföldi Robi igazgató maradhatott volna, akkor a következő egy évben mindenkit elpusztított volna: elképesztően sokat dolgoztunk, egészségtelen mennyiséget. De mindezt vastagon visszakaptuk a közönségtől az utolsó fél évben” – mondja erről az időszakról.

Azért lássuk be, Alföldi első éve bukdácsolás volt, és akkor többen arra gondoltunk, hogy vagy elszerződünk, vagy beszélünk a fejével, mert ez így nem mehet tovább. A következő év volt a fordulópont, valahogy sikerült megszólítani a közönséget. Elképesztő élmény volt találkozni kortárs magyar írókkal, életre kelt a színház. Jordán Tamás mindig is közösségi teret akart létrehozni abból a lehetetlen épületből, nekünk akkor ez tényleg sikerült. A nézők érezhetően azt akarták, hogy problémafelvető előadásokat csináljunk” – fűzi hozzá.

Színházi ars poétikája is ehhez kapcsolódik. „Ide, a Radnótiba is azért jöttem, mert Kováts Adél nyilvánvalóvá tette, hogy olyan színházat szeretne, amely társadalmi problémákat feszeget az előadásaiban. Én is ebben hiszek, talán ezért is szeretek annyira Shakespeare-t játszani. A színház sajnos a többi művészeti ág után kullog: sokkal aktuálisabb, „kortársabb” a festészet, a fotó, a zene. Mi, kőszínháziak az esetek többségében olyanok vagyunk, mint egy múzeum. Pedig szerintem a színháznak semmi másról nem szabadna szólnia, mint a máról” – vallja. 

lear_12_toldy_miklos.JPGKováts Adél, László Zsolt és Csomós Mari a Lear király előadásában (fotó: Toldy Miklós)

Részben túl a színházon, fontos emberi kötelességnek tartja, hogy a tolerancia ne vesszen ki belőlünk. „Különösen igaz ez most Magyarországon. Nem attól válunk igazán erőssé, hogy hatalmunkkal kérkedünk, hanem azzal, hogy segítünk a gyengébbeken. Számomra ez az egyik tanulsága a Learnek” – mondja.

Én már annyi szerepet eljátszottam, hogy úgy érzem, nekem már minden megvolt. Szerettem, gyűlöltem, féltékenykedtem, jó voltam, rossz voltam, többször meghaltam, mi jöhet még?” – zárul a beszélgetés.

Az eredeti interjúból, amelyet Gócza Anita készített, az is megtudható, miért nem tartja magát László Zsolt alkalmasnak arra, hogy rajongjanak érte, noha van már rajongói oldala, mi alapján választ színházat magának, és miért elképesztően jó érzés számára Lear királyt játszani, miközben minden alkalommal gyötrelem a számára.

A teljes interjú itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

László Zsolt: „Túl nagy a szerencsefaktor”
„Nem lehet valamit tizenévig játszani büntetlenül” – Interjú László Zsolttal
„Amíg itt nincs háború, nem is tudjuk, hogy milyen istentelenül jó dolgunk van”