„Nem történt semmi azon kívül, hogy néhányan belebuktak a botrányba”

Székely Kriszta: „Felháborít, ha valaki a viselkedését magasabb művészeti szempontokkal próbálja mentegetni”.

Azt követően, hogy tavaly elnyerte a legjobb rendezés díját a POSZT-on, idén újra őt tartotta érdemesnek az elismerésre a szakmai zsűri. Ezúttal a Katona Kamrájában látható A kaukázusi krétakörrel érkezett Pécsre a fiatal rendező, akivel az előadás mellett többek között a zenés színházhoz fűződő viszonyáról, a készülő István, a királyról is beszélgettünk – valamint arról, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak egy rendező számára a társulati tagságnak.

szekely_kriszta_fekete_istvan.jpgSzékely Kriszta (fotó: Fekete István / 168Óra)

A kaukázusi krétakör speciális tere, gondolom, fokozottan nehézzé teszi egy előadás utaztatását és más helyszínen játszását. Milyen feladataid voltak az előadással a POSZT kapcsán?

Amikor kiderült, hogy meghívtak minket A kaukázusi krétakörrel, az örömmel egyidőben az aggodalom is rám tört, részben az általad említett okból kifolyólag. Rengeteget gondolkoztunk a tervezőkkel és a műszakiakkal azon, hogy milyen függönyökkel vagy egyéb módon lehet áthidalni a Kamra és a pécsi játszóhely közötti különbséget. Fontos eleme az előadásnak hogy nincs valós díszlete a forgón kívül. Szóval emiatt is izgatottan vártuk a fesztivált, meg azért is, mert idén a miénken kívül A kaukázusi krétakör két másik feldolgozása is meghívást kapott a versenyprogramba.

Hogy áll egyébként össze a fejedben egy előadás térhasználata a próbák előtt és alatt?

A kaukázusi krétakör kapcsán az első pillanattól kezdve biztos voltam abban, hogy a díszlet szempontjából is a lehető legeszköztelenebb módon szeretném megközelíteni a darabot. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy az előadás látványa ne lenne fontos szempont, csak kicsit máshogy áll össze a kép. Nem akartam a történetet a hagyományos kukucskaszínházi módon elmesélni, leválasztani, elsötétíteni. De például a Nóra próbafolyamata előtt azt keresgéltük, hogy miként lehet kiemelni a darabot a nappali keretei közül, volt olyan verzió is, ami semleges térbe helyezte, vagy olyan, ami egy repülőgépen meséli az előadást. Lényeges, hogy egy-egy térbeli koncepciót is sok oldalról vizsgálunk meg, mielőtt elfogadásra kerül. Kezdve nyílván a darab értelmezésétől egészen a praktikus „forgalomirányítási” szempontokig. Elég háklis vagyok a színekre és azok viszonyára is.

Ha visszagondolok az előadásra, erősen emlékszem arra is, hogy nem csak a játszókat láttam, hanem a velem szemben ülő nézőket is…

Fontos volt számomra, hogy a színészek közelsége mellett ez a térforma is biztosítson egyfajta közösségi élményt.

pzs_6509_1.JPGPálmai Anna A kaukázusi krétakör előadásában (fotó: Puskel Zsolt / PORT.hu)

Diplomázást követően azonnal a Katona József Színház főállású rendezője lettél…

Mindig társulatban, társulattal szerettem volna dolgozni – fix helyen, állandó csapattal. Abban a színházi gondolkodásban hiszek, amikor ugyanazokkal az emberekkel sok évig gondolkodhatunk, alkothatunk együtt, bízunk egymásban. Ezt gondolom a fő csapásiránynak. Természetesen, amikor ez megvan az ember életében, akkor rendkívül inspiráló tud lenni egy-egy meghívás más színházhoz vagy külföldre. Abban is biztos voltam, hogy kőszínházban szeretnék dolgozni, mert kihívásnak éreztem azt, hogy én magam mit tudok hozzátenni ehhez az intézményesebb, rögzítettebb formához. Mit tudok mozdítani azoknak a nézőknek a színházi elvárásain, akik kevesebb „kalandvággyal” ülnek be egy előadásra, mint a független színházat kedvelő nézők.

Kompromisszumokat folyamatosan kell kötni egy társulatban, mindig fontos szempont az, hogy melyik színészt, hogy lehet egyeztetni, vagy épp kinek van szüksége egy jelentős feladatra az évadban, és ki az, akinek egy csendesebb pihenősebb év kell. Sokféle ember sokféle munkát végez egy kőszínházban, de a színész az, aki minden este az idegrendszerével, tehetségével, komplex koncentrációval viszi az előadásokat. Vigyázni kell rájuk. A Katonában hatalmas ajándék, hogy kiváló színészekkel dolgozhatok – ha valamelyik előadásom kevésbé sikerült, akkor nem kereshetek kibúvókat, nem okolhatok mást, kizárólag csak saját magamat.

Hogy érzed, volt ilyen?

Inkább azt mondanám erre, hogy minden próbafolyamatban vannak olyan helyzetek, amiket ma már máshogy kezelnék.  A színházi létezésben rengeteg emberi tényező van, és nagyon sok múlik azon, miként használjuk ki a rendelkezésünkre álló időt. Mondják, csak az számít, hogy az előadás milyen lett. Én nem értek egyet ezzel. Természetesen boldog vagyok, ha egy előadásom működik, de az egész társulatilag együtt töltött életünket nézve a legfontosabb idő mégis maga az alkotási folyamat. Arra törekszem, hogy ezekben az időkben minden alkotó, színész vagy tervező és persze én is szellemi mozgásban legyünk.

Minden általad rendezett darabot te választottál a Katonában?

Igen, sőt úgy sem jártam még, hogy a főbb szerepeket illetően engednem kellett volna.

pzs_6193.JPGMészáros Béla A kaukázusi krétakörben (fotó: Puskel Zsolt / PORT.hu)

Dolgozol a Katonában, tanítasz, rendezel az Operában és az Operettben – van időd arra, hogy figyelemmel kísérd a színházi életet, más rendezők munkáit?

Az utóbbi fél évben szerencsére nagyon sokat dolgoztam, így kevés lehetőségem volt más előadásokat időben megnézni, de folyamatosan pótolom ezeket. Ha tehetem, törekszem arra, hogy figyelemmel kísérjem, mi történik a szakmámban. Az különösen bánt, hogy nagyon kevés nem budapesti előadást tudok megnézni, az pedig még jobban, hogy nem is dolgozom vidéki társulatokkal. Nem arról van szó, hogy időhiány miatt – nem is hívnak. Ha felkérnének, örömmel mennék; valahogy mindenképp megoldanám.

Az Operettszínházban ellenben már többedszer dolgozol, mostanra rendszeresen visszatérő rendező lettél a Nagymező utcában. Mi fogott meg a zenés színházban?

Valamelyest minden művészet zene akar lenni. Azonban azt a radikális hatást, amit a zene gyakorol az emberre, azt semmi más nem tudja. Egy pillanat alatt jut el az ember szívébe, lelkébe, fejébe. Ezt nem tudom nem csodálni, és persze szívesen dolgozom vele, mellette.  Számomra a zenés színház bizonyos értelemben sokkal képibb, más érzékekre is ható előadás lehet, mint egy prózai mű, és úgy érzem, közel áll hozzám ez a fogalmazásmód.

Valamint azért is örülök annak, hogy rendezőként és művészeti tanácsadóként is részt vehetek az Operettszínház munkájában, mert hiszem, hogy a zenés színház is lehet komplexebb, bonyolultabb annál, mint ahogy arról sokan, nézők és alkotók egyaránt tradicionálisan gondolkodnak.

Egy interjúban úgy fogalmaztál a februárban bemutatott Kékszakállal kapcsolatban, hogy „értelmetlen lenne agyonintellektualizálni vagy nem létező mélységet keresni”. Ritkán hallunk ilyen mondatot egy rendezőtől a saját rendezésére vonatkozóan.

A szövegkönyvvel ellentétben a zene nem változtatható úgy, ahogy azt éppen kényünk-kedvünk szerint tennénk. Offenbach dallamai számomra sokkal groteszkebb, kicsavartabb módon közelíti meg a Kékszakáll-mítoszt, mint például Bartók sötétebb tónusú zenéje. Azt éreztem, hogy nem passzolna össze a darabbal az, ha önmagukkal folyamatosan vívódó emberekről szólna ez az előadás – a Kékszakállra ebből a szempontból úgy gondolok, mint a Monty Python munkáira, amelyek kifigurázó fricskákkal tartanak felénk görbe tükröt.

_e2c3933.JPGSzacsvay László és Kállay Bori a Kékszakáll előadásában (fotó: Gordon Eszter)

Most az István, a király bemutatójára készültök, mely Magyarországon annyira kultikus darab, mint mondjuk világviszonylatban a Hair.

Amikor megtudtam, hogy a szerzőpáros és Rosta Mária producer engem szeretnének, kértem némi gondolkodási időt. Két dolgot kellett alaposan mérlegelnem: egyrészt nagyon vonzott, hogy ezzel a darabbal teljesen más közönségréteghez juthatok el, mint mondjuk a Kamrában rendezett munkáimmal – másrészt át kellett gondolnom, hogy tudunk-e olyan előadást létrehozni, amely ízlésvilágában, képeiben más lesz, mint az eddigiek. úgy gondoltam, tudunk, Pattantyus Dóra és Cseh Renátó tervezőkkel egy teljesen új látványvilág kialakításán dolgozunk.

Arra törekszem, hogy igen erősen, nyersen ragadjam meg az ország történelmére azóta is jellemző társadalmi megosztottságot és a földrajzi helyzetünkből adódó politikai és diplomáciai dilemmáinkat. Minden túlzás nélkül rendkívül aktuálisnak látom most ezt a darabot.  Ha végignézel a történelmen, láthatod, hogy az összes nagy önállósodási törekvésünk abban végződött, hogy újra hozzácsapódtunk valamelyik keleti vagy nyugati nagyhatalomhoz, szövetséghez.

Öt évvel ezelőtt Alföldi Róbert István, a királya kavart hatalmas vihart – nem emlékszem más, olyan esetre, hogy a huszonegyedik századi Magyarországon egy előadásról ennyit beszéltek volna. Ez persze részben Alföldi személyének szólt, részben azonban az István, a király kultuszának. Nem tartasz attól, hogy a te koncepciód is sok ember szemét szúrja majd?

Ha nem úgy állnék a munkához, hogy mondani szeretnék valamit annak a rengeteg nézőnek, akik megnézik az előadást, akkor miért vágnék bele?  Nem szépelgő legendát, hanem a konfliktusokat drasztikusan bemutató előadást készítünk: szeretnénk, ha a közönség átérezné, hogy István döntése rengeteg ember lemészárlásával, komoly morális áldozatokkal járt. Nem igazságot szeretnék tenni ebben a történelmi kérdésben, inkább megmutatni, mennyire bonyolult dolog az ember, és mit követel tőle a hatalom.

Valamennyi félelem mindig van bennem egy-egy próbafolyamat alatt, de nem azon aggódom, hogy majd a bemutató után elüldöznek-e majd engem, hanem hogy tudok-e az előadás mögé ütős gondolati világot helyezni, amellyel egyébként nyilván nem ért majd egyet mindenki.

Kaptál valaha olyan felkérést, amikor megfogalmaztak feléd valamilyen kitételt vagy kérést? Hogy ne legyen benne aktuálpolitika, vagy ne ossza meg nagyon a közönséget, vagy bármi…

Nem, soha. De amúgy is úgy gondolom, hogy ha engem kérnek fel valamire, akkor nem biztonsági játékot szeretnének. Nem tartom magam súlyos kockázati tényezőnek, de ha az István, a királyból egy királydombi replikát szeretett volna látni az Operettszínház és a szerzőpáros, aligha engem javasolnak. Úgy látom, fontos számukra, hogy a darab ne csak rockoperaként, hanem színházi előadásként is megragadjon a nézők fejében.

szekely_2.jpg                           Székely Kriszta

Rendezőként alkalmazottja vagy egy színháznak, ugyanakkor egy próbafolyamat során hónapokig abszolút vezetői szereped van. A #metoo kapcsán, de igazából előtte is hallhattunk rémtörténeteket rendezők „színészvezetési módszereiről”.

Nekem soha nem jutna eszembe, hogy úgy próbáljak jobb teljesítményre sarkallni bárkit, hogy közben bármilyen formában megalázom, és ki is kérem magamnak azt, ha mások így viselkednek. Nem emlékszem olyan esetre, hogy akár csak felemelten volna a hangomat egy próba során. Nem tudok a színészekre, a munkatársaimra szexuális eszközként vagy tárgyként gondolni. Nekem mint normálisan gondolkodó alkotónak nincs, ne legyen közöm azokhoz az emberekhez, akik szerint helyénvaló az efféle viselkedés. És természetesen, mint elemzéssel foglalkozó lény elég könnyen le tudom vezetni, hogy vannak olyan emberek férfiak-nők, akinek a személyiségét rossz irányba befolyásolja az, hogy rendezőként vagy igazgatóként sokak felett évekig hatalmi pozícióban vannak.

Felháborít, ha valaki a viselkedését valamely magasabb művészeti eszménnyel (amit szegény átlag szellem már fel sem tud fogni) próbál igazolni. A színház különleges hely. Az abban dolgozók, az előadás és bizonyos történetek elmesélése és átadása céljából, lelki és néha fizikai értelemben is meztelenre vetkőznek. Ezzel visszaélni vagy ezt felhasználva szexuális előnyökben részesülni nem magasabb művészi eszmény, hanem súlyos vétek és egyfajta kulturális bűnözés. Természetesen a színházban szövődnek szenvedélyes szerelmek, és néha nem azok az emberek szeretnek egymásba, akiknek kéne, és sokszor házasságok mennek tönkre egy próbafolyamat alatt, de ez egy egészen másik dolog. Ilyen van. Ilyen mindenhol van.

Azt követően, hogy kipattant néhány botrány, elég hamar elcsendesedett a vihar. Meglepett, hogy így alakult?

Nem lepett meg… Amikor történt, nagyon fontosnak éreztem, hogy végre beszélünk ezekről a dolgokról – de nem beszéltünk eleget. Végül nem történt semmi azon kívül, hogy néhány ember csúnyán belebukott a botrányba. Valódi párbeszéd azóta sem indult el…

De változott, változhat valami?

Bízom benne, hogy igen… Bár ugyan néhány közismert embert elővettek, de ez a jelenség ugyanúgy jelen van, jelen lehet kórházakban, éttermekben, multiknál, bárhol. Szóval lehet, hogy néhányan mostantól kétszer is meggondolják azt, hogy mit csinálnak, de valószínűleg inkább azok, akiket jelentősebb sajtóérdeklődés övez. Szóval jobban belegondolva azt kell, hogy mondjam, nem változott… Miért, szerinted igen?

Nem, nem úgy látom… Mivel sosem kerültem ilyen helyzetbe, nem tudhatom, hogy mit érezhetnek azok, akik igen, ugyanakkor nagyon zavar, hogy gyorsan lecsendesedett minden. Ugyanakkor az a félelem is jogos lehet, hogy – mivel a zaklatást és visszaélést, jellegéből adódóan, nehéz bizonyítani, akár ártatlanok is áldozatául eshetnek egy bosszúhadjáratnak.

Nagyon berögzült az a mechanizmus, hogy aki hatalmon van (és nagyobbrészt, de nem kizárólag férfiakról van szó), kedve szerint visszaélhet vele, aki meg alul van, annak tűrnie kell. Most egy kicsit megborult ez a kicsavart „egyensúly”, amit túl sokáig vettek túl sokan természetesnek. És sok esetben persze nem nemi erőszakról beszélünk, ami után akár lehet is rendőrségre menni, de nagyon sokak életét keserítették meg vagy tették tönkre a nehezebben bizonyítható zaklatások, zsarolások, visszaélések. Nem mindenki tudja megvédeni magát. Az lett volna a fontos, hogy a jelenségről beszéljünk sokkal többet.

Dicsuk Dániel

Kapcsolódó cikkek

Székely Kriszta és Boross Martin is rendez az Operettszínházban
Merész döntés – Ők az idei POSZT díjazottjai!
„Ha nem lennének illúzióim, már régen nem ebben az országban dolgoznék”
Székely Kriszta: „A coming outommal indult el az életem”
Székely Kriszta: „Ez egy alkalom arra, hogy ne csak beszéljek”