Csinálták a fesztivált Győrben! – 1. rész

Török Ákos beszámolója a győri táncfesztiválról.

Ha valaki azzal az előképpel indult neki a XIV. Magyar Táncfesztiválnak Győrben, hogy elsősorban a nagy balett társulatok és néptáncegyüttesek éves felhozatalát fogják számára kínálni (ahogy a cikk szerzője is tette), kellemes csalódás érte Győrben. Kiss János, a Győri Balett és a fesztivál igazgatója elmondta, hogy már az indulás pillanatában is a táncműfajok és megszólalásmódok sokféleségét akarták megmutatni a győrieknek és az idelátogatóknak, és ezt a vállalásukat teljesítették is.

foto_szabo_bela-3251kubai_salsa_est_1.jpgKubai salsa est (fotók forrása: Győri Balett)

A klasszikus balettől a kortárs baletten és a néptáncon át a kortárstáncig az alkotók széles spektrumon „szólaltak meg”. Ízlés és vérmérséklet szerint lehetett persze hiányolni az egyik vagy a másik műfaj erősebb jelenlétét, vagy akár egyes konkrét előadásokat (nekünk éppen Hód Adrienn  Szólók című Lábán-díjas koreográfiája hiányzott legszembetűnőbben), azonban az elmúlt időszak tánctermését figyelembe véve, egy-két produkciót leszámítva nem nagyon volt szégyellnivalója a szervezőknek. Korrekt keresztmetszetet kaptunk (elsősorban) a magyar táncéletből, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy Lábán-díjas és Lábán-díjra nominált előadások, valamint a Magyar Táncművészek Szövetsége által a legjobb táncalkotónak járó elismerést idén elnyerő mindkét koreográfus (Bozsik Yvette és Velekei László) munkái is láthatóak voltak. Ha pedig valakinek ezek után mégsem tetszett a kínálat, innen kezdve ez a magyar táncélet kritikája.

A fesztivállal egy időben, annak kísérőrendezvényeként zajlott a negyedik alkalommal megrendezett Gyermek Táncfesztivál is, ahol négy, fiataloknak szóló előadás versengett egymással az Arany Bab-díjért, amelyet végül a közönség szavazatai alapján a Pécsi Balett Hófehérke és a hét törpe című produkciója nyert el. Akik nem akartak vagy épp nem tudtak pénzt szánni a fesztivál előadásokra, azok számára a szervezők néptáncot és népzenét, egy estet, ahol a balettől a hip-hop-ig tágult a spektrum, jazz-, világ- és könnyűzenei koncerteket és kubai salsát is kínáltak egészen késő estig. Aki akarta, csak hallgatta és nézte, aki merészebb volt, akár táncra is perdülhetett. Jól példázza a néptáncosok világát, hogy a fesztivál első napján, miközben a Maros Művészegyüttes Zenekara zenélt a színpadon, a táncosok még civilben táncra keltek a színpad mögött úgy, hogy nem sokkal később másfél órás és igencsak mozgalmas fellépés várt rájuk.

Népünk táncai

Ha már a néptáncról beszélünk, és mivel a fesztivál ingyenes programjainak nagy részét a néptáncegyüttesek produkciói tették ki, érdemes szót ejtenünk a fesztivál néptánc előadásairól is. Már csak azért is, mert az a bizonyos sokszínűség magán a műfajon belül is megjelent Győrben. Noha olyat nem láthattunk, amilyen például Kovács Gerzson Péter néptáncban gyökeredző, ám az autentikus táncoktól fényévekre eltávolodott koreográfiái, a néptánc és a kortárstánc egymással való játékára azért akadt példa.

dm_kt152_small_kortanc_1.jpgA Duna Táncműhely Körtánc előadása Juhász Zsolt rendezésében és koreográfiájával csattanós befejezése lett a fesztiválnak. Nem csupán azért mert megmutatja, a kortárstánc és a néptánc képes egymással találkozni, de mindezt a fesztivál egyik legerőteljesebb és legszebb táncdarabjában tette meg. Egy férfi és egy nő találkozik egymással, majd válik szét, és lép egyikük helyére egy másik, míg végül egy nagy ívű körben ismét egymás mellé kerül az első táncospár. A különböző korú és mozgásvilágú színpadi figurák megejtő képekben közelednek és távolodnak egymástól a történésekkel izgalmasan játszó zenei háttér előtt. Még úgy is súlyos útravaló az előadás és a benne szemléletessé tett örök körben való forgás, hogy a benne megfestett alakok helyenként sztereotipak, és néhol magukon hordozzák a férfiúi nézőpont sarkos leegyszerűsítéseit (például, hogy a mostani fiatal lányok felszínesek, és legfeljebb izmos felsőtesttel lehet őket érdeklődésre bírni, szemben a szintén felszínes fiúkkal, akik viszont képesek valódi és mély kapcsolódásra).  

A néptánc egy másik színpadi lehetőségét ígérte az Udvarhely Néptáncműhely  Apám tánca című előadása. Noha gondolati munícióként megidézik a hagyomány megőrzésének fontosságát a generációk egymásutánjai során, mindez csak nehézkes és dramaturgiailag átgondolatlan holt tetemként csüng az előadáson, amely voltaképpen egy elképesztően munkás, ám elég alacsony színvonalú folklór műsor. A felvetett téma elevenségét és súlyát sem kellő tánctudással, sem színpadi jelenléttel nem tudják megtámogatni, így a rosszul értelmezett, karót nyelt komolykodás és a véget nem érő csapásolás helyenként egyenesen kínos látványt nyújt. Meglehet, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező, ám egy törést követően néhány éve szinte a semmiből újjáéledő együttest gesztusként hívták meg a fesztiválra, nézőként azonban nem szeretem az olyan gesztust, ami után úgy érzem, másfél órát elvettek az életemből.  

Ígéretből a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Kiegyezés / 150 előadásának a színlapján sem volt hiány, a Kiegyezés 150 éves évfordulója kapcsán az alkotók egy történelmi léptékű látleletet lengettek be számunkra. Ehelyett Zsuráfszky Zoltán rendezésében és koreográfiájában egy látványos (helyenként kifejezetten pazar), a sablonossága mellett sem könnyen követhető folklórműsort celebráltak bármiféle alkotói gondolat nélkül. Mindez azért szomorú, mert valóban képességes táncosokkal és vélhetően komoly költségvetéssel hozták mindezt össze. Előadás közben az ember eszébe ötlött az is, hogy vajon mit szólhat mindehhez a fesztivál díszvendégeként Novák „Tata” Ferenc, aki vélhetően még így 87 évesen is tökösebb és gondolatgazdagabb előadást tudna kiállítani ebben a témában.

kiegyezes01_keszitette_lumidance.jpgKiegyezés / 150

Mondj egy mesét!

A színpadi tánc bevett formája a történetmesélés, és éppen, mivel ennek balett, néptánc és kortárstánc kiszereléseivel is gyakran találkozhatunk, a fesztivál egyik legizgalmasabb kínálatának tűnt Pirók Zsófia  Én, Sally, táncolunk! című  előadása, amelyben a flamenco nyelvén keresztül meséli el egy többszörös személyiséggel rendelkező nő hányatott történetét. Pirók Zsófia remek flamenco táncos, azonban drámai színpadi súly és kellő dramaturgiai érzék híján az előadás idegen elemként veti le magáról a színházi részeket. Mint utólag kiderült, nem voltam egyedül azzal az érzésemmel, hogy szívesebben néztem volna őt egy tiszta flamenco esten. A helyenként kifejezetten virtuóz táncos ellenére az előadás legemlékezetesebb szereplője mégis Alicia Carrasco énekes, aki nem csupán autentikus énekhangjával idézi meg az andalúz cigánylétet, de amikor a ráadások egyikében néhány taktus erejéig táncolni kezd, olyan súlyos igazságot ad a flamencónak, amit „fehér ember” megannyi évnyi tanulással és gyakorlattal sem szerezhet meg.  

A Madách Színház Táncegyüttesének az estje Ahogy nekünk tetszik címmel nem csupán a Shakespeare egy-egy művéből kiinduló történetmesélést példázta, önmagában szép és elismerésre méltó, hogy a Madách Színház zenés előadásiban egész évben karként „robotoló” táncosok vették a fáradtságot, hogy megmutassák, mire képesek saját előadásokban. Ezen az esten három különböző arcukat is láthattuk. Ezek közül a Csókolj meg, Katám! című volt a legkevésbé érdekes, mivel ott Tihanyi Ákos koreográfiájában éppen azt mutatják meg, amit „kinéznénk belőlük”: egy elképesztően pergő ritmusú, remekbeszabott revüszámot adnak elő Ekanem Bálint éneklése (és kiváló mozgása) mellett. Aminek vajmi kevés köze van a Makrancos Kataként ismert történethez, hacsak annyi nem, hogy Ekanem Bálint lazasuttyó macsóként méregeti benne a nőket és rá-rácsap a fenekükre.  

Annál izgalmasabb a Szentivánéji álom történetét kortárstáncba oltó előadásuk, amit Molnár Ferenc koreográfus vezetésével állítottak színpadra. A történéseket a mai kor fiataljainak éjszakai életére, a szórakozóhelyek droggal, pillanatnyi indulatokkal, érzelmekkel és felszínességgel telt közegére olvassák rá. Nincs benne különösebb művészi ambíció, sem alkotói lényeglátás, és az sem teljesen érthető, hogyan kerül ide a két nem evilági tündéralak (Oberon és Titánia), de mindez igazából nem is hiányzik. Az előadás szellemes mozdulatsoraival, erős színpadi jelenléttel és tánctudással visz minket magával. A jelenetek dinamikája már-már klipszerűen felpörgetett, villámgyorsan és teljesen világos módon épülnek fel a helyzetek, megtörténnek a történnivalók és már jön is a következő, hasonlóan szemléletes mozgókép. Annyira szokatlanok ezek a rövidvágások, hogy egy-egy jelenet végén gyakran az az érzése az embernek, hogy még szívesen nézné.

madach_szinhaz_tancegyuttese.jpgRómeó és Júlia

A Madách Színház musicaljeiből is kiderülhet, hogy kifejezetten képzettek és jól karbantartottak ezek a táncosok, ám hogy mennyire azok, arra a Szentivánéji álom mellett leginkább Velekei László  Rómeó és Júlia koreográfiája a bizonyíték. A magas szintű balett tudást igénylő, esztétikus mozdulatsorokat éppen olyan magas minőségben és jelenléttel képesek végrehajtani, mint a kortárs- vagy éppen az akrobatikusságot igénylő modern mozgásokat. A koreográfia egy érzékletes és jó ritmusú átirat, amely a két szerelmes és a családjaik közötti viszályra összpontosít, amivel nem is lenne baj, ám az már kétesebb megoldás a tiszta szerelem evilági lehetetlenségének alapműve esetén, hogy (ha jól értettem) mindez nem halállal, hanem egy nettó szakítással ér véget. Minden esetre az est láttán le a kalappal a táncosok előtt!

A drámai történetmesélés magasiskoláját a fesztiválon A vágy villamosa képviselte a Magyar Nemzeti Balett előadásában. Venekei Marianna koreográfiája nem sokkal tesz többet, mint érzékletesen elmeséli Tennessee Williams drámáját, ám ezt a balett egészen magas szintjén, kimagasló képességű táncművészekkel teszi. Dés László zenéje megidézi a kort és a New Orleans-i helyszínt is, és még ha nem is képes olyan dramaturgiai íveket húzni, amit a drámai történet megkívánna, ezt megteszik a táncosok. Noha éppen a hely atmoszférájának a megteremtésében lehetnének merészebbek és „piszkosabbak” a koreográfiák az első felvonásban, és helyenként a nagy tér is lötyög az előadáson, aki szereti a balettel érzékletessé tett drámai történeteket, ebben az érzelgősségtől és balett pózoktól mentes előadásban biztosan nem csalódik.

0u0b0147_a_vagy_villamosa_csibi_szilvia.jpgA vágy villamosa

Ha már a balettnél tartunk, a Győri Balett az előbbinél sokkal régebbi keletű történetet kínált a nézőknek. Sebestyén Bálint, a társulat magántáncosa kapott lehetőséget a koreográfusi szárnypróbálgatásra, aki az Antigonét állította színpadra Velekei László mentorálása mellett. A kiválóan képzett és komoly színpadi fajsúllyal rendelkező táncosok itt is adottak, ahogy az átgondolt dramaturgia is, és érzékletes költői képekben sem szűkölködik az előadás. A kortalan vagy éppen a jelenkorra utaló jelmezeken keresztül (jelmezek: Sebestyén Ákos) pedig sikerült jelenidejűvé tenni a zsarnokság és a tisztesség ókorban született történetét. Mindebből mégis hiányzik az alkotói merészség vagy akár szemtelenség, ami egy kezdő koreográfus esetén még kevésbé érthető. Nem véletlen, hogy az előadás legerősebb pillanata, amikor ennek mégis némi tanújelét adja Antigoné meghurcolásánál, amelyben a táncos nem esztétikus mozdulatsorokkal, hanem kapálódzva (mondjuk, azért nem úgy, mint bármelyikünk tenné ezt valódi helyzetben) próbál menekülni. Meglehet, ízlés kérdése, de talán az előadásvégi pátosz sem helyettesítheti a valódi tragédiát.

Az ExperiDance Ezeregyév című produkciója nem is történetet, egyenesen történelmet, a mi történelmünket meséli el. A társulat legelső, immár tizenhét éves darabja vegytiszta showműsor, és ennyiben is hasonlít a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Kiegyezés / 150 című előadására, csak amíg az elsősorban a népzenében és a néptáncban rejlő erővel, addig ez az ír sztepp látványosságával operál. Helyenként szellemes, máskor bárgyú mozgóképekben fűzi láncra ezeregy évünket, Isten és Lucifer küzdelmeként bemutatva azt, a nagyobb fordulópontokon a szebbik nemre való vágyat mutatva fel mozgatórugóként. Ha félre is tesszük minden táncszakmai, történelmi és esztétikai ellenérzésünket, csak tisztán showként nézve is egyenetlen színvonalú az előadás. Egyes jelenetek jól és aprólékosan kidolgozottak, másoknál viszont kellő erejű mozgásos tartalom híján leül az előadás. Lehet azt mondani minderre (és mondom is), hogy látványos bóvli, aminek semmi köze a táncművészethez, ám erre Román Sándor koreográfus azt válaszolja, hogy amíg ennyi ember szereti és keresi az előadásaikat, addig őt a legkevésbé sem érdekli, ki mit mond és gondol. Márpedig ez a lépcsőkön is tömött sorokban ülő nézőket látva elég meggyőző érv.

pixi5748experidance_1.jpgEzeregyév

… folytatás következik.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Hamarosan kezdődik a táncáramlás Győrben
Áramlás – európai gálaest neves külföldi fellépőkkel Győrben
A Pécsi Balett vihette haza az Arany Bab-díjat a XIV. Magyar Táncfesztiválról