Szinetár Miklós: „Nekem az opera fizikai élvezetet okoz”

A margitszigeti Rigoletto kapcsán beszélgettünk remekművekről, kulturális gettókról, rendezői színházról és a pohárról is, ami soha nem lehet tele.

Szinetár Miklós és Harangi Mária állítja színpadra Verdi Rigolettóját a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon augusztus 3-án és 5-én, este 8 órai kezdettel. Sok minden mellett azt is megtudtuk az idén 86 éves rendezőtől, a Magyar Televízió volt elnökhelyettesétől és az Operaház volt igazgatójától, hogy az opera szeretete olyan, mint a tenger gyümölcseihez való viszony, hogy a kulturális élet sokkal színesebb, mint azt sokan szeretnék, és hogy sosem kedvelte azokat az operarendezőket, akik vakbél-komolyan vették magukat.

85_szulinap2_2017_foto_palyi_zsofia_resize.jpgSzinetár Miklós 85. születésnapján az Erkel Színházban (fotó: Pályi Zsófia)

Egy ilyen hosszú és termékeny pályafutással a tarsolyában van valamilyen ars poeticája?

A Varázsfuvola rendezésem végén az Operában, ott van az egész elképzelésem alapgesztusa. Mozart a darabvégi emelkedettségbe a végén belecsen egy zenei fintort. Itt az én rendezésemben, amikor az Éj Királynőjének három dámája az oly jól ismert árulással felveszi magára a szabadkőművesek köpenyét, és ezt Pamina meglátja, ő ledobja a köpenyt és Taminóról is leveszi. Ők inkább a szabadabb életszemléletet választják, és áhítatos lelkesedés helyett odamennek sörözni Papagenóékhoz. Semmiben nem vesznek részt, ami egységes és kötelező. Ez az én ars poeticám. Ezért is nem voltam soha se sztálinista, se jobboldali, sem modern, sem konzervatív.

Néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy végignézve az életén, és arra gondolva, hogyan érzi magát a világban, háromnegyedig van az a bizonyos pohár. Azóta telt vagy ürült?

Szerintem telt, hiszen már a vége felé közeledem. De idestova Guinness-rekord vagyok: 65 évet rendeztem és 51 évig tanítottam megállás nélkül, összesen 196 tévé-, film- és színházirendezésem volt 14 ország 20 városában. Ezek után mi a túrót akarjak még?! Elégedett vagyok. A pohár azért nincsen teljesen tele, mert az soha nincsen tele, ahogy soha nem is üres. Nekem 80 százalékig van tele, és ez a maximum.

Már nem éhes?

Nem igazán, de egy filmet azért még szeretnék megcsinálni A víg özvegyből, aminek már a forgatókönyve is megvan a fejemben. Ez egy Carpe diem! darab, ami arról a büszke és nemes felelőtlenségről szól, ami szerint az élet szép, és menjenek a búsba azok, akik folytan csak azt akarják, hogy növekedjen a GDP, miközben elmegy az élet.

varazsfuvola2_foto_csibi_szilvia.jpgA Varázsfuvola fent említett utolsó jelenete (fotó: Csibi Szilvia)

Operakedvelő és értő emberként mit mondana azoknak, akik nem ismerik, vagy nem szeretik az opera műfaját, hogyan lehet azt megkedvelni?

Az opera iránti vonzalom egy adottság, aminek semmi köze nincs bármiféle emberi „értékességhez”. Sok rendkívül intelligens, művelt ember van, aki nem bírja elviselni. Olyan ez, mint a tenger gyümölcsei. Vagy van valakinek feelingje hozzá vagy nincs.  

Miklós miért szereti?

Egyrészt, olyan, hogy opera nincsen, sokféle típusú opera van. Hogy egy nehéz operát mondjak példaként, a Lohengrint azért szeretem, mert amikor előadás után kijövök az utcára, hazafelé sétálva dúdolom magamban. Egy mai modern operát hallgatva mit tudnék dúdolni? Másoknak pedig éppen az olyan darabok tetszenek, aminek nincsenek „kulináris” dallamai, ám hosszan lehet róluk spekulálni. Nekem ezzel szemben az opera – ahogy a színház is – az bizony egy kulináris dolog, fizikai élvezetet okoz.

Persze nem úgy, ahogy a McDonald’s, mivel azt a fajta kulináris színházat utálom, ami lábszagú és kereskedelmi televíziós olcsósággal akar még népszerűbb lenni. Ebben is a két szélsőség között állok. Ha most csinálnék televíziót (amit már nem fogok), azt négy-ötszázezer embernek csinálnám, de semmiképpen nem két milliónak, és nem is tízezernek. Merthogy ez a két gettó, amibe a kapitalizmus betuszkolta a közönséget. Ezt sem Shakespeare, sem Mozart, sem Molière nem ismerte.

Noha ez egy középutas szemlélet, mégis érezni benne némi lenéző attitűdöt a középen kívüli dolgokkal szemben.

Én nem azt mondom, hogy a kettő között van az igazság, csak azt, hogy ott van az, amit én szeretek. Ennek ellenére a „lila köd” jellegű előadások között is vannak időnként számomra zseniálisak és a kereskedelmi jellegűek között is. A dolgok egyéniek és személyre szabottak. A világ rendkívül színes, szerintem éppen ez benne a vonzó, és elromlik, amikor ezt egyszínűnek akarják mutatni. Az emberek egyik – kisebb – részének a jelszava az „is”, ezek közé tartozom én is, a másik részének pedig a „csak”, ami pedig borzasztó.

85_szulinap1_2017_foto_palyi_zsofia_resize_1.jpg                 Szinetár Miklós (fotó: Pályi Zsófia)

Ahogy ez mindig is volt, most is jönnek a fiatalok, akikre egykori tanáremberként gondolom, különösképpen figyel. Milyennek látja a fiatal operarendezői generációt?

Nagyon tehetségesek. Sosem szerettem azokat az operarendezőket, akik vakbél-komolyan vették saját magukat. Amikor a Színművészetin egy-egy tanár néha azt mondta, hogy a gyerekek nagyon sokat dolgoznak, visszakérdeztem, hogy ez egy bánya vagy művészképző? A görcsös és szigorú hibátlanságra törekvést nagyon unom, éltem az ötvenes években, amikor volt időm megtapasztalni, és nekem egy életre elegem lett belőle. A mostani fiatalok ezzel szemben lazák, ironikusak, van rálátásuk és eredeti dolgok jutnak az eszükbe. És ezek nem olyan banalitások, mint például a víz a színpadon, vagy a szerencsétlen, kiszolgáltatott színészek lemeztelenítése.    

Ezeken túl milyen egyedi kvalitások kellenek ahhoz, hogy valaki jó rendező legyen?

Ionesco A lecke című darabjának egyik mondatával válaszolok erre – ha jól emlékszem: ami a francia és az ófrancia nyelveket megkülönbözteti egymástól, az egy megfoghatatlan dolog. Egyszerűbben szólva bizonyos szakmai kritériumokon túl, a fene tudja. Azért azt mindig elmondtam a diákjaimnak, hogy a rendezés az író, a zeneszerző, a festő, a színész vagy a karmester művészetéhez képest egy másodosztályú művészet. Éppen ezért, amikor valaki a rendezői pályán túlzott fontosságot tulajdonít önmagának, és azt gondolja, hogy fontosabb például Molière-nél, az baj.

Az egy másik kérdés, hogy az eredeti műveket megvalósítva a saját mondandómat is el akarom mondani. Ez természetesen kizárólag a remekművekre vonatkozik. Például az Olasz nő Algírban című Rossini opera esetén Szabó Máté remek rendezésében nagyon hasznosak voltak a darabtól elrugaszkodott rendezői megoldások, mert noha az egy remek zene, de egy zagyva darab. A Hamlettel és a Figaro házasságával viszont szerintem ilyesmit nem lehet megtenni. Hozzájuk is kell adni valami pluszt, alá lehet húzni benne hangsúlyokat, ki lehet egészíteni, de nem mehetünk szembe az eredeti művel.

szinetar_szerint_a_szinhaz_2016_foto-csibi_szilvia_resize.jpgCinema Szinetár (fotó: Csibi Szilvia)

Jól értem, hogy finoman szólva nem rajong a rendezői színházért?

Én darabért, színészért, eredeti gondolatokért, örömért és katarzisért járok színházba, ha ezt szolgálja a rendezés, akkor remek. Amikor a világról és az emberekről szól – de ha a színházi formák megújításáról, belterjes szakmai struktúrákról és rendezői koncepciókról, akkor inkább megnézek egy jó amerikai filmet. Végül is, ha csak egy rendezői mutatvány, akkor már készüljön sok millió dollárból.

Azért megyek színházba, hogy újra meg újra megüssön Mozart zenéje vagy az az öt mondat a Hamletből. Ez a rendezői dolog mindösszesen százötven éves, és egészen jól megvolt a színház nélküle. Azt nem tagadom, hogy fontos dolog, ami rengeteget tud rontani és nagyon sokat tud használni is. Hogy arányokat is mondjak, az általam látott rendezői színházi előadásoknál százból tíz zseniális, harminc még elfogadható, de hatvan százaléka nézhetetlen. Persze ez az arány a konzervatív rendezéseknél sem sokkal jobb. 

Gondolom, ezzel is összefügg, hogy nem diktátor típusú rendezőként tartják számon?

borisz_godunov_proba_1999_foto_mezey_bela_resize.jpgA rendezést mindig úgy képzetem el, mint egy demokratikus kormányban a kormányfőt. Ahol a vezető adja az alapirányt, de mindenkinek érvényesülhetnek a jó gondolatai, ha azok beletartoznak a főirányba. Én mindig elvártam a munkatársaimtól, hogy az általam meghatározott irányban legyenek önállóak és kezdeményezők. Tőlem távol állnak a Sztálin és Hitler típusú rendezők, akik csak azt fogadják el, amit ők találnak ki.

                                 (A Borisz Godunov 1999-es próbáján)

Ugyanezzel az alkotói gárdával rendezte meg a Rigolettót 2000-ben az Operában. Ez a mostani előadás az énekeseket leszámítva mennyiben lesz más?

Ez lényegében ugyanaz a rendezés, de ebben az esetben – főként az utolsó felvonásban – kihasználom a margitszigeti helyszín természeti adottságait. Eleve csak olyan szabadtéri előadásban hiszek, ahol a mű és a helyszín kapcsolódni tud egymáshoz, ott és akkor. Számomra a színház vezérgondolata egyébként is a „hic et nunc” (itt és most – a szerk.). És erre a Rigolettónál a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon van lehetőség.

Az előadásban két külföldi magánénekes is szerepel. Ha jól tudom, a magánénekeseknek van egy szereprepertoárja, és alkalomadtán ezzel járják a világot. Ők mikor kapcsolódnak be a próbafolyamatba?

Velük keveset próbálunk, viszont korábban kapnak egy videót, amin látják a koncepciót és a mozgásokat is, ahonnan felkészülhetnek, majd néhány alkalom alatt össze tudnak csiszolódni a többiekkel. A nyári fesztiválnak a Margitszigeten ugyanis az is feladata, hogy megmutassunk a nézőknek egy-egy jelentős külföldi művészt is.

Ebben az esetben mi a rendezői koncepció?

Az én olvasatomban az udvari bolond a mindenkori hatalom kiszolgálóját jelenti, legyen ő színész, színházigazgató vagy éppen újságíró. Ezzel a foglalkozással ő ezt felvállalja, de van egy határ, amit nem szabad átlépni. Rigoletto viszont átlépi ezt a határt. Nála nem működik a Hemingway féle „belső szarjelző berendezés”. Ezt egy az egész előadáson átívelő jelentéses képpel jelzem, amit most nem szeretnék előre lelőni. Én ilyeneket adok hozzá egy darabhoz, nem pedig texasi cowboy ruhákba öltöztetetem, vagy levetetetem vele a nadrágját.

A másik, ami izgalmas a Rigolettóban, és egyben az egész opera alapkérdése, hogy itt van ez a Mantovai herceg, aki egy piszkos gazember, na de gyönyörűeket énekel és egy igazi sármőr. Ez a darab többek között arról szól, hogy a zsenialitás, a férfiasság és a morál nem járnak feltétlenül együtt. Az operák egyik varázsa, hogy a zene tud valami pluszt mondani a szöveghez képest.

Harangi Máriával ketten jegyezték és jegyzik most is a Rigolettót. Hogyan lehet ketten rendezni egy előadást?

2014_ezust_rozsa_bal_hamori_ildiko_szinetar_miklos_foto_csibi_szilvia_resize_2.jpgHarangi Mária a tanítványom, én raktam fel az egész koncepcióját, ő pedig remekül kidolgozta a részleteket, a párjeleneteket. Neki hallatlan érzéke van a finom nüanszokhoz.

                        (Feleségével, Hámori Ildikóval 2014-ben)

Azt már tudjuk, hogy ha a saját életútjára gondol, akkor 80 százalékig tele van a pohár. de mi a helyzet ezzel a pohárral, amikor a politikai és kulturális közéletünket látja?

Egyrészt gyakran érzem magam rosszul, mert minden oldalon rengeteg a hazugság, a képmutatás. Kifejezetten irritál, hogy sehol nem a valódi dolgokról van szó. Másrészt viszont én világháborús gyerek vagyok, és arra, hogy itt nem lőnek és végül is lehet valahogy élni, azt mondom, hogy azzal a világgal, amiben én élek, voltaképpen nincs sok bajom. Persze jó lenne többet tenni azért, hogy a világ jobb legyen, de hát erre mondom azt, hogy mindenki a maga lehetőségei szerint igyekezzék egy kicsit jobbá tenni.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Nagyszabású jubileumi évad az idei Budapesti Nyári Fesztiválon
Én nem játszottam el soha a rendezőt vagy a direktort - Szinetár Miklós 85 éves
Szinetár Miklós: „Tisztelettel figyelem, amikor egy fiatal ember felforgat mindent”
Szinetár Miklós: „Én a belgákhoz tartozom”