Eltáncolt szavak

Kritika a Béjart Balett Varázsfuvolájáról

Béjart azt kéri táncosaitól, hogy mintegy az énekesek bőrébe bújva táncolják el a szöveget.

A nemzetközi balett világ nagyágyúi, a lausanne-i Béjart Ballet művészei teltházas előadáson mutatták be Varázsfuvola című produkciójukat a Budapesti Nyári Fesztivál keretében a Margitszigeten. Maurice Béjart koreográfiáját 2017-ben újították fel, Gil Roman, a társulat jelenlegi vezetőjének, a Béjart szellemi hagyaték örökösének iránymutatásai szerint. Mozart utolsó, ugyanakkor legösszetettebb operája olyan kihívás a balettművészet számára, amelyhez többféleképpen is lehet közelíteni. A Béjart Ballet előadása egy izgalmas megoldást kínál.   

bbl_la_flute_enchantee_copyrigth_gregory_batardon_d1a8919a_2.jpgVarázsfuvola (fotók: Gregory Batardon)

Az operazene és a balett összekapcsolása önmagában még nem számítana rendkívülinek, itt azonban egy  sajátos összefonódást láthatunk. Béjart úgy tartotta, hogy az „énekhang a legcsodálatosabb társa a táncnak”. Ő azonban nem a tánc kísérőjeként használja az opera dalait, hanem csavar egyet a dolgon. Azt kéri táncosaitól, hogy mintegy az énekesek bőrébe bújva táncolják el a szöveget olyan alapossággal, hogy mozdulataik teljes mértékben kövessék a szöveg ritmusát, dinamikáját.  A táncosnak kettős kihívással kell szembenéznie: nem csupán a zenével, de a szöveggel is együtt kell léteznie a színpadon. Ez az előadás kulcsa, ettől lesz egészen egyedi, amit látunk.

Ráadásul a zenei aláfestés nélküli szövegrészeit is egyik táncosára bízza, aki nem csak imitálja a beszédet, de mindeközben táncol is. Ő a legösszetettebb karakter, akinek plusz színészi alakítást is kell nyújtania a többi szereplőhöz képest. A darab a nyelvekkel is játszik, az opera dalait németül hallhatjuk a Berlini Filharmonikusok 1964-es felvételéről, míg a prózai szövegek franciául hangzanak el. A magyar színpadra állítók felkészültséget várnak el a nézőktől: csak a francia szövegeket olvashatjuk a kivetítőn magyarul, németül pedig vagy értünk, vagy szorgalmasak voltunk, és az előadás előtt felkészültünk a történetből.

Sokan sokféleképpen írtak már erről az operáról, a rétegzett jelentéstartalmairól, a rejtett szimbolikájáról, a szabadkőműves eszmék bújtatott megjelenéséről. Bár Béjart is úgy tartotta, hogy ezek a rétegek egymás mellett léteznek a műben, interpretálása úgy tűnik, nem akar belebonyolódni ezekbe. Maradunk a mindenkit elvarázsoló mese szintjén. Időnként azonban a színpadkép egyes elemei és kellékei, például a kőműves derékszög, a hurok, a Nap szimbóluma jelzésszerűen  emlékeztetnek a mögöttes tartalmakra. A klasszikusnak számító történet során Tamino és Papageno is rálelnek az igaz szerelemre, miután kiállták az eléjük állított próbatételeket. A fény győzedelmeskedik a sötétség, a bölcsesség  a gonoszság felett. 

bbl_la_flute_enchantee_copyrigth_gregory_batardon_50a0096a_2.jpg

Béjart táncosai egyben kiváló színészek is, Papagenót egyszerűen imádni kell, az Éj királynőjét alakító táncosnő pedig minden mozdulatával tökéletesen adja vissza a karakter gonoszságát, kevélységét és akaratosságát is. Nagy kár, hogy konkrét neveket nem tudok említeni, ugyanis sem a fesztivál honlapján, sem a közönségnek kiosztott ízléses kiállítású programfüzetből nem derül ki, hogy kik nyújtották a legkevesebb profinak nevezhető alakításokat. Úgy tűnik, valamiért fontosabb volt feltüntetni az operaénekesek neveit, mint a balett művészekét. Még Gil Roman munkásságáról is olvashatunk  egy fél oldalas részletes méltatást, azokról azonban, akik  kőkemény munkát végeznek a színpadon, egy szó sem esik. Én biztosan méltatlankodnék a helyükben. 

Maurice Béjart saját személyiségén, egyéni látásmódján átszűrve készítette el a koreográfiát, amelyben szerencsésen vegyíti a klasszikus és a kortárs balett elemeit. Talán a létező legszebb operafelvételt választotta hozzá, miközben tartotta a szavát, nem kívánt személyes kiegészítést vagy üzenetet hozzátenni a Varázsfuvolához, a darabot önmagában tökéletesnek tartotta. A mű időtlen, mondanivalója századoktól függetlenül is érvényes. Ezért a harminchét évvel ezelőtt megalkotott koreográfia is állja az idők próbáját.  

Rácz Anna

Kapcsolódó cikkek

Gil Roman: „Időtlen és időtálló mestermunka”