Vajdai Vilmos: „A színészekkel való munkában az a legjobb, ha nincsenek ott”

25 éves a TÁP Színház. Vajdai Vilmost erről a 25 évről és a frissen kapott kritikusdíjról is kérdeztük.

A TÁP25 Fesztiválon szeptember 27. és november 27. között több mint egy tucat előadásuk lesz látható különböző helyszíneken. Ráadásul néhány nappal ezelőtt Vajdai Vilmos a Trafóval közösen létrehozott TÁP színházas rendezése, az Utas és holdvilág megkapta a kritikusoktól a legjobb független előadásnak járó díjat. Vajdai Vilmostól nem csak azt tudtuk meg, hogyan indult és mivé lett a TÁP Színház, de azt is elmesélte, ő maga mennyire vette és veszi komolyan ezt az állandóan komolyság és komolytalanság között himbálódzó történetet, és hová lettek az idegei a 25 év alatt.

vajdai_portra_nanasi_pal_fek_1.JPGVajdai Vilmos (fotó: Nánási Pál)

Biztos illene tudnom: honnan jött a TÁP Színház elnevezés?

A Tilos az Á Performansz Színházból. Szinte minden interjúban megkérdezik, én elmondom és aztán senki nem tudja. De örülök, mert így újra és újra fel lehet fedni a titkot.  

Hogyan indult ez a történet a Tilos az Á-ból?

Elkezdtem 1993-ban DJ-zni ott, ahol adva volt az a remek tér. Akkor már játszottam a Katonában, és a kőszínházi szabályok egy kicsit elkezdtek idegesíteni. Arra gondoltam, próbáljunk elindulni egy másféle úton. Az a korszak amúgy is valamiféle jó értelemben vett anarchisztikus kor volt, amikor a bőrünkön és minden beszélgetésben lehetett érezni a szabadságot. Akkor még nem volt annyi szabály, miközben a színház már akkor is egy nagyon erősen szabályozott közeg volt. Ami egyébként teljesen rendben is van, volt. De úgy gondoltam, kell egy modern játszótér is, ahol kiengedheti magát az ember szabadon játszani.

Kikkel vágtál bele ebbe a játékba?

Szabó Győző jó haverom volt, én intéztem el, hogy pultozhasson a Tilos az Á-ba. Annyira nyitott volt mindenre és annyira szabad, evidens volt, hogy együtt csináljunk színházat. A szabadság hozta a TÁP Színházat, a szabad színház gondolata. Ebben eleinte Czeizel Gabi is segített és persze a katonás kollégák, akik rendszeresen felléptek az előadásainkban. Az első darabunknak például Máté Gábor volt a dramaturgja, kicsit később Zsámbéki Gábor is csinált ott egy előadást az osztályával.

vajdai_vilmos_ok.jpgVajdai Vilmos (fotó: Gulyás Dóra)

Milyen elképzelésekkel indultál el? Gondolkodtál azon, hogy mi lehet ebből?

Nem tűztem ki célokat, mindig utakat választottam. Kihasználtam az adódó lehetőségeket. A cél legfeljebb annyi volt, hogy ne függjünk senkitől.

Volt valami ars poétika jellegű indítóelvetek a szabadságon túl?

Felbontani a meglévő formákat és újakat keresni. Színházat mindenáron! Mindent szét akartunk szedni és a belső szabályokat is fel akartuk bontani.

Működött ez a felbontás?

Ami a színházi formákat illeti, igen, de egy csomó dolgot nagyon megszívtam. Kiderült, hogy a belső etikát – azt, hogy pontosan kell a próbára érkezni, hogy a rendező döntéseit nem lehet figyelmen kívül hagyni – ezeket nem lehet lebontani. Eleinte próbáltam rendezőként nem gyakorolni nyomást az emberekre – végül is felnőtt emberek vagyunk –, ami már csak azért sem működött jól, mert nem csak színészekkel dolgoztam, hanem civilekkel is, akikben nem volt meg ez az etika, de legtöbbször a fiatal színészek is elvárták, hogy mondjam meg, mi legyen, én meg pont azt szerettem volna, hogy ne kelljen megmondani. Legyen ő is annyira részese a dolognak, hogy hozzon önálló döntéseket és tegye azt, ahogy szeretné, ahogy neki jó, de a színészekből ezt eleve kinevelik, civilek meg honnan is tudhatnák, hogyan tegyék. Emiatt gyakran a bemutató előtti napokban még szét volt esve az egész, és akkor már nem tudtam, mit tenni. Ilyenkor általában kiabálni kezdtem vagy egyéb hisztivel próbáltam úrrá lenni a helyzeten, ami mellesleg általában sikerrel járt.

Mindeközben hogyan alakult a közönségetek?

Olyanokat akartam bevonzani a színházba, akik egyébként nem járnak színházba. Azt szerettem volna, hogy rajtunk keresztül ismerjék meg a színházat, és együtt induljunk el egy új úton. De hamar kiderült, hogy a kevésbé színházba járó emberek sokkal konzervatívabban gondolkodtak a színházról. Nem értették, miért nem egy színpadon történnek a dolgok, miért nincsen függöny…?

sziget_2_tukr_kocka_ok.jpg1 perces színház a Szigeten (forrás: TÉP Színház)

Gondolom, nulla forintból kezdtétek el a dolgot?

Abszolút, és ez körülbelül 15 évig nem is változott. Akkor kezdődött egy új korszak, amikor a kocsmai, performansz jellegű dolgaink után – amelyek között azért volt egy-két nagyon pontosan összerakott is – jöttek a nagyobb előadások a Trafóban Ekkor már kaptunk valamicske állami támogatást, ami nem sok mindenre volt elég, de mellette lett egy-két magántámogatónk is.

Eleve nem nagyon voltak akkoriban független vagy alternatív színházak, így támogatási rendszer sem voltak ehhez kitalálva. Azt is mondhatnám, hogy úttörőként tapostunk utat Kulcsár Viki segítségével, hogy legyen ennek a dolognak támogatása.

Mit lehetett csinálni ennyire kevés pénzből?

Voltak olyan 40-50 fős előadások a Trafóban, amik százötvenezer forintból készültek. Ilyen volt például a Techno-varieté, ahol megtaláltam azt, ami előtte már nagyon érdekelt; az akkori, modern technikára is alapozva csinálni színházat, amilyet még itthon kőszínházban sem lehetett látni sehol, ami egy új világot hoz be minimum képben, látványban a színpadra.

De azért volt olyan évetek is, amikor 22 millió forintos működési támogatást kaptatok.

Ez 2010-ben volt, akkor kezdték el komolyabban venni a független színházakat. De ugye akkor jött a Fidesz, és ők az előző nyolc év gazdasági problémáira hivatkozva levették a támogatások egyharmadát, a másik egyharmadát pedig visszatartották, mondván, majd később kapjuk meg. Végül 9 millió forintnál állt meg ez a dolog. Most is ennyinél tartunk.

Ti azért az időtájt a függetlenek között a kiemelt kategóriába tartoztatok.

Akkoriban sokat játszottunk, elkezdtek komolyan venni minket. Eleinte ez azért nem volt könnyű, ha valaki látta egy performanszunkat az utcán vagy egy egyperces színházat valamilyen fesztiválon vagy éppen a Minden Rossz Varietét. Egy döntéshozónak túl nagy fordulat volt, hogy felmegyünk a színpadra és merünk kínosak, rosszak lenni. Most viszont a működési támogatásunk mellett mind az öt, NKA-hoz beadott darabunkra kaptunk pénzt. Ha ezekből nem is lehet létrehozni az előadásokat, de legalább kaptunk. Merthogy ez korábban nem így volt. 

minden_rossz_2_ordogkatlan_domolky.jpg        Vajdai Vilmos és Mészáros Béla egy korai Minden Rossz Varietében (fotó: Dömölky Dániel)

Te mennyire vetted vagy veszed komolyan magatokat?

A kezdetekben volt néhány komolyan vett alternatív színház, mi viszont mindig a határán voltunk a komolyan vehetőség és a komolytalanság között, ami számomra is egy dilemma volt. Ezt végül is az döntötte el bennem az előbbi felé, hogy maguk az előadások, ahogy maga színház is, már fontosak voltak. Ahogy az is, hogy más utakon járjunk. Kicsit szerénytelenül fogalmazva, egyfajta gyökerét képezzük a mai sokszínű színházi világnak.

Te találod ki egyedül, hogy mit csináljatok?

Hosszú évekig ez volt a jellemző, holott azt szerettem volna, legyenek mellettem olyan alkotók, akik a kitalálásban is részt vesznek, rövidebb-hosszabb időre voltak is. Ez azért nehéz ügy, mert én ingyen elindítottam ezt az egészet, ám mástól, huzamosabb ideig mégsem várhattam el az ingyenes alkotói munkát, ha nincs benne egy belső kényszer a mindenáron színházra, a mindenáron velemre, ami bennem, úgy látszik, van. (nevet)

Ezzel együtt azért mindig voltak olyan színházcsinálók, akik becsatlakoztak a TÁP Színházba.

Nagyjából négy-ötéves korszakokra mellém szegődtek jó barátok, útitársak. Először ugye Szabó Győző, aztán Keszég Laci, Kiss Tamás Laci, aztán a süss fel napos aranyidőkben jött Schönberger Ádám és Máté Zsolt, később Egger Géza, Laboda Kornél, Fekete Ádám, most Znajkay Zsófia és Göndör Laci. De Nagy Fruzsina és Kálmán Eszter is készített egy-egy nagyszínpadi előadást, aztán mindenki elindult a maga útján, ami kevésbé volt rögös, mint velünk zötykölődni a társszekéren. Miket tudok mondani, hihetetlen; társszekér! (nevet)

korr01.jpegA TÁP Színház Korrup Schőn című előadása (forrás: Trafó)

Volt olyan előadásötleted, vágyad, ami benned maradt, amit nem tudtatok megcsinálni?

Ha kitaláltam akár teljesen lehetetlennek tűnő előadásokat is, azokat szinte kivétel nélkül végigvittem. Még ha sok évig tartott és ez sokszor konfliktusokkal is járt az adott játszóhelyen. A Trafóban például már előre fogta a fejét a műszak, amikor mi jöttünk. Lehet, mondtam, nem lehet, mondták, aztán valami mindig lett, de hogy konfliktus is, az biztos. Ám ezek végül mindig megoldódtak, mivel intelligens emberekkel vagyok körülvéve, és az idők során talán én is felszedtem némi intelligenciát.

Szerintem a két legnagyobb dobásotok a két playback előadásotok volt, a Keresők a Katona Kamrájában és most az Utas és holdvilág a Trafóban? Te hogyan látod ezt?

A rádiójáték készítést szerettem a legjobban csinálni. Szerettem a rádió szagát és azokat az embereket, akikkel ott dolgoztam az alatt a négy év alatt. Ennek a két előadásnak volt tehát egy precízen kidolgozott, formailag nagyon erős alapja. A színészi játékot, főleg a Keresőknél otthon, hosszú hónapokon át dolgoztam ki. A színészekkel való munkában az a legjobb, ha nincsenek ott, és ez a rádiójátékoknál adott. (nevet) Még nagyon sok minden maradt benne ebben a technikában, biztos, hogy fogok még vele foglalkozni.

Mekkora munka volt az Utas és holdvilág, és mit gondoltál a bemutató után?

Hatalmas stábbal, rengeteget dolgoztunk. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, képtelenség megcsinálni. Olyankor nagyon kikészültem. Mondjuk, amúgy is kész vagyok, idegeim már nincsenek. A bemutatón nagyon örültem, hogy két kis lefagyáson kívül semmi nem romlott el a technikából. Az előadás pedig körülbelül olyan lett, amilyet elképzeltem, persze a halálomig tudnék rajta cizellálni. Utána Kaurismäki filmekkel és meditálással gyógyítgattam magamat.

p9120682.jpgGöndör László, Törőcsik Franciska és Háda Fruzsina az Utas és holdvilág előadásában (fotó: Toldy Miklós)

A leghosszabb ideje a Minden Rossz Varietét játsszátok. Mi a titka ennek?

Az egyben egy amatőr-, civil- és színésznevelési eszköz is: egymáshoz csiszolás és a szabadság kifejlesztése a színpadon. Ha valaki elengedi magát a színpadon és mer kínos lenni, az igazi színházi pillanatokat szül, aki pedig csinálja, azt ez az élmény felszabadítja, és könnyebb lesz vele utána dolgozni. Amikor elkezdtük a Minden Rossz Varietét sok katonás kollégám volt benne, és sokan a mai napig azt mondják, fontos volt nekik a színészi fejlődésük szempontjából. Sok sajátos rendezési igényű, vagyis sérült ember fordul meg a TÁP Színházban, van stroke-os, autista, aspergeres. Közülük láthatóan sokan kisebb-nagyobb fejlődésen mennek keresztül például a Minden Rossz Varieté hatására is. Persze a színházcsinálás önmagában is terápia!

A TÁP Színházban az első pillanattól megjelentek színpadon teljesen szokatlan emberek is. Ez honnan jött?

Ez részben Szabó Győzőtől ered, aki maga is egy nagyon fura alak volt, később pedig jöttek a civilek. Amihez már egészen korán nagyon értettem, az a profi és a civil színészek összecsiszolása volt. A civilek kapnak némi profizmust, a profik pedig valamiféle szabadságot, és egy mintát arra, milyen az, amikor normális hangon szólal meg valaki a színpadon. Ilyenkor rá tudnak csodálkozni arra, hogy a színész is ember. Később persze már ezt sem bírtam idegileg. (nevet) Elsősorban a próbafegyelem korábban említett teljes hiánya miatt.

Az előadásaitok jelentős részének fontos eleme a nézői interaktivitás. Ez miből eredt?

Ez az elejétől kezdve jelen van. Az egyperces jeleneteink alapvetően erre épültek, valaki bejön egy számára ismeretlen helyzetbe, akit megdolgozunk, hogy valamit átéljen, valami történjen vele. Ebben a formában a keretek felbontása is benne van, a színház a néző számára is egy szellemi munka kell legyen, vegyen részt az előadásban és itt elsősorban nem fizikailag értem. És akkor lassan visszaérünk a színház alapfunkciójához, hogy a nézőben a gondolkodáson, a katarzison keresztül változzon valami.

Mit tudtok azzal kezdeni, hogy nézőként általában egyáltalán nem tudjuk, mit tehetünk és mit nem, ami nagyon kényelmetlen érzés?

A Minden Rossz Varieténél mindent szabad – ám nem kötelező –, ami néha, amikor a közönség elszabadult, okozott problémákat. A többi előadásunkban azért mindig jól láthatóan be van határolva a nézők mozgástere. Abban mindig is nagy rutinom volt, hogy kordában tartsam a történéseket. Volt ugyan egy alkalom, amikor megbuktam: egy jó ismerősöm elküldhetetlen állapotban jött el az egyik Minden Rossz Varietére és föl a szinpadra. Miközben többen is hiába próbáltunk meg bármit és a dolog persze ráült az egész előadásra, azon gondolkodtam, ez is része a Varietének, most is valami valóságot látunk.  A Minden Rossz Varieté elvi alapja olyan csodálatos – akarjunk rosszak lenni, rosszat csinálni! –, hogy nincs, ami ne férne bele, még a jó is; mert ugye, ha valaki nem rosszat csinál, ami a cél, akkor az rossz! Nincs határ, de amikor már csak amatőrök voltak és csak kínosak, akkor elfáradt a dolog és túl egysíkú lett.

Mi lett a profikkal?

as_katona_vajdaivilmos_20180612_0051.jpgA színészek vagy nem értek rá, vagy már kiadták az összes rémes elképzelésüket, amiről úgy gondolták, hogy „normális” színházban úgy sem lehetne megcsinálni, itt viszont lehetett. Ezek nagyjából négyéves periódusokban váltották egymást. Akkor nyerte el a dolog az értelmét számomra, amikor már alig jöttek profi színészek, viszont volt néhány nagyon erős ember: Laboda Kornél, Fekete Ádám, Egger Géza, Znajkay Zsófi, Göndör Laci, stb. Ez a korszak körülbelül mostanra fut ki. Fogunk még Varietét csinálni, de a mostani motorja éppen továbblépőben van.

                         (fotó: Süveg Áron / Katona József Színház)

Ez magára a TÁP Színházra is hatással van? Az is kezd kifáradni?

Egyáltalán nem. Most van egy nagy nyitás, amikor új tehetségek érkeznek, akik érzik, hogy itt szinte pénz nélkül is lehet nagyon jó dolgokat csinálni, pl.: Laboda Kornél, Fekete Ádám, Egger Géza, Znajkay Zsófi, Göndör Laci, stb. Persze, miután volt pénz, nehéz úgy dolgozni, hogy most nincs. De a Varieté és az ad hoc előadások korábban is pénz nélkül működtek. Ami bevétel van, azt meg általában elisszuk. (mosolyog)

Korábban egy interjúban nagy bátran bemondtad, hogy nulla forintból is működne a TÁP Színház.

Ezt most is tartom. Ha színházat akar az ember csinálni, én már tudom, hogy pénz nélkül is lehet. Tizenöt évig így csináltam. Ha minden támogatás megszűnne, akkor sem valószínű, hogy ez a TÁP Színház végét jelentené. De az ilyet csak óvatosan szabad kimondani, még észreveszik a döntéshozók. (mosolyog)

Úgy tűnik, neked a TÁP Színház nagyon beakadt.

Az életem egyik fontos részévé vált, ahogy a Katona is ilyen nekem. Sok évig gondolkodtam azon, hogy otthagyjam a Katonát és csak ezt csináljam, de a Katonában mindig jó volt, ha nem is vagyok vezetőszínész. Ott mondhatni, egy epizodista vagyok, de ott vagyok 33 éve és szeretnek, elismernek. A Katona az apám és én vagyok az anyja a TÁP Színháznak, és ilyen értelemben én vagyok a saját anyám, de néha szaporodtam és így a közvetlen munkatársaimnak, akik a testvéreim, az anyjuk is vagyok egyben. Tessék, már megint. Úgy látszik, most jól kialudtam magam! Jó időben kaptál el! (nevet) 

Mit szóltál a kritikusdíjhoz? Számítottál rá?  

Maximálisan, szerintem vitán felül áll! Ennél jobb színház most nincs Magyarországon. (nem mosolyog)

Utolsó kérdésem: mit tudnátok csinálni, mondjuk háromszor ennyi pénzből?

Háromszor ennyiből semmit, de mondjuk tízszer ennyiből kidolgozottabb és fontosabb előadásokat tudnék csinálni kevesebb gonddal. Több pénzből több kérdést tudnék feltenni! És te is nekem. Na van még egy aforizma a végére! Nem hiszem el! (nevet)

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

A TÁP Színház fesztivállal ünnepli 25. születésnapját
A Táp Színház lassan 25 éves, a korrupció még ennél is több
Majdnem 25 év Virtuális valósága - Interjú Vajdai Vilmossal
„Ugyanazzal az ajtóval, amivel a kőszínházak nyitnak, a függetleneknek bezárul egy” (7óra7)
A kultúra és a művészet fogja leváltani ezt a rendszert – Interjú Vajdai Vilmossal
„A kőszínházi struktúrák erodálódnak” – Vajdai Vilmos válaszolt