„Az előadás határozottan olyan lesz, mintha én játszanám”

… ami egy monodrámánál kifejezetten szerencsés. A Terminál Workhouse új bemutatója kapcsán komoly és „komolytalan” dolgokról kérdeztük a főszereplőt, Molnár Gusztávot és a rendezőt.

Négy évvel ezelőtt tizenegynéhány fiatal színházi alkotó Molnár Gusztáv (ügy)vezetésével összeállt, hogy egy „kötetlen színházi csoportosuláson belül önállóan is, egymást segítve és együtt gondolkozva valósítsák meg elképzeléseiket, fogalmazzák meg gondolataikat egyfelől minél szélesebb körhöz eljuttatható színházi, irodalmi, zenei, összművészeti alkotások, programok, happeningek keretében, másfelől pedig olyan, alkalmazott színházi formákban is gondolkozzanak, melyek bizonyos hiátusokat tölthetnek be a magyar kulturális életben”.

jhaboruja_terminalworkhouse_proba_01.jpgMolnár Gusztáv a J háborúja próbáján (forrás: Terminál Workhouse)

Legújabb bemutatójuk az első világháború száz évvel ezelőtti befejezéséhez kötődő monodráma, amit a TRIP hajón mutatnak be november 10-én. Dalton Trumbo, többszörös Oscar-díjas hollywood-i forgatókönyvíró Johnny háborúja című pacifista regényét dolgozzák fel mai köntösbe csavarva. Azonban a szörnyűségekre való visszaemlékezés a dokumentarista feldolgozásmód helyett a társadalom elé görbe tükröt tartó szövegben vizsgálja a mindenkori kisember hatalommal szembeni tehetetlenségét és annak totálisan esélytelen, mindennapos küzdelmeit.

Az időd és energiáid hány százalékát foglalja le a Terminál vezetése?

Molnár Gusztáv: Eleinte rengeteget, és nem is nagyon győztem. Szerencsére mostanra, így 4 évnyi tudatos működés után, sikerült egy olyan alapcsapatnak összeállnia, ahol megfelelő arányban sikerül a feladatokat felosztani magunk között. Dancsecs Ildikó, Gerlits Réka és én intézzük a Terminál ügyeit. Hivatalos formában ügyvezetőként vagyok megnevezve, de ez korántsem vezetést jelent. Inkább utat vágok, és eltakarítok magunk után. 11 éve mozgok a független szférában. Elég régóta ahhoz, hogy ne értsem feltétlenül, mindig miért jó ez nekem, de túl régóta ahhoz, hogy abbahagyjam.

Sokan úgy gondolják – és ezzel a függetlenekre szánt költségvetési források mértéke alapján mintha a döntéshozók is egyetértenének –, hogy a független, alternatív színházak voltaképpen lelkes fiatalok időtöltése. 

Molnár Gusztáv: Hatalmas félreértés azt gondolni, hogy az alternatív színház hobbiszínházazás. Én ebből élek. Tudatosan döntöttem, mert nem értek egyet azzal a magyarországi színházi modellel, ami beleerőlteti a színészeket egy elavult színházi szociális hálóba, amiben szerintem csak megfulladni lehet. Óriási problémák vannak a szakmában. A pénzek évek óta nem emelkedtek, sőt bizonyos szférákban egyenesen csökkentek. Az alkotófolyamatok finanszírozásában sokszor pont a színész a legutolsó szempont. Egy teljes ellehetetlenítés kellős közepén vagyunk.

Az elmúlt években egyre többen döntöttek a tudatos szabadúszás mellett, mind szakmai, mind anyagi szempontból, mert elegük lett. Ezt most természetesen megpróbálják felzabálni egy frusztrációból és félelemkeltésből táplálkozó erőszakossággal. Pont abban a korszakban vagyunk, amikor érdemes, és kell is színházat csinálni úgy, ahogy azt csak szabadon lehet. Próbálunk ebben a helyzetben talpon maradni.

molnar_gusztav.jpgMolnár Gusztáv (forrás: Terminál Workhouse)

Egy monodrámát általában azzal a kimondott céllal szokás műsorra tűzni, hogy egy arra méltó színész megkapja élete egyik nagy lehetőségét, miközben ki nem mondva gazdasági megfontolások is szerepet szoktak ebben játszani. Nálatok hogyan jött a monodráma ötlete?

Molnár Gusztáv: Igen, egy monodráma gazdaságosnak tűnhet, bár szerintem kisebb érdeklődés tudja övezni, mint egy más, több szereplőt megmozgató produkciót. Nálunk témák és ötletek vannak a levegőben, és amikor ez egy helyzetet kap, akkor abból megpróbálunk előadást készíteni.

Az I. világháború végének 100. évfordulóján elővenni a Johnny háborúját okos húzás, hiszen egyszerre van apropó és vélhetően költségvetési plusz források is. Mennyire játszott szerepet a darab- illetve témaválasztásban ez a fajta okosság, és mennyiben más szempontok?

Dancsecs Ildikó: Még évekkel ezelőtt találkoztunk a regénnyel és elkezdett minket színházilag is érdekelni Trumbo ötlete: hogyan lehet nem elmesélni, hanem „élőben” megjeleníteni egy halott ember gondolatait. Bár a főhős nem halt meg, de a fizikai világ számára nem létezik, csak a gondolat világa. Épp akkoriban jelent meg Trumbo életéről szóló, amúgy zseniális életrajzi film is, ami azt dolgozza fel, hogyan lehetetlenítettek el és próbáltak elhallgattatni egy addig megbecsült és népszerű szerzőt nézetei miatt elméletileg a szabadság és megértés hazájában. Akkor pályáztunk az előadás létrehozására, persze eredménytelenül. Idén azonban eszembe jutott, hogy az I. világháború 100. évfordulójának apropóján újra elővehetnénk az előadás tervét, és most sikerült is hátteret biztosítani hozzá.

Miért döntöttetek úgy, hogy az eredetileg bizarr és véresen komoly történet helyett egy szatirikus humorral megszólaló J-t mutattok meg, túl a praktikumon, hogy az eredeti süket, néma és vak Johnny meglehetősen „semmitmondó” lenne egy monodrámában?

Dancsecs Ildikó: Hiszem azt, hogy humor nélkül nem érdemes élni. Így színházat csinálni sem. Szerintem a legkomolyabb és legdurvább témák is a humoron keresztül érnek el hozzánk a legjobban, és érik el azt a célt, hogy elgondolkozzunk. A megbotránkozás eltaszítja tőlünk a témát, az együttérző sírásnak pedig van valami megtisztító ereje, ami kimossa belőlünk a problémát és megkönnyebbülünk. Miközben nevetünk, sokszor magunkon nevetünk, és utána gondolkozunk el azon, hogy jaj…

dancsecs_ildiko.jpgDancsecs Ildikó (forrás: Terminál Workhouse)

Az előadás formája Dömötör Tamás ötlete volt, hogy az iraki háború egyetlen magyar hősi halottja, egy toi toi szállító munkás szemszögéből mutassuk be a témát, méghozzá a stand up comedy műfajában. Ezen az úton indultam el az írásban, de nem akartam elengedni az eredeti történetet sem: megdöbbentő ugyanis – ahogy az anyag egy idő után formálni kezdi önmagát – hogy mennyi párhuzam és aktualitás rejlhet egy első világháborús katona történetében. Pedig béke van. Szabadság van. Demokrácia van. Mégis azok a motívumok és témák, amiket a regény alkalmaz, döbbenetesen mai, hétköznapi problémákat vetnek fel. Az ezekkel való szembesülésre pedig a ma talán egyik legnépszerűbb előadói forma, a stand up adja a legjobb lehetőséget. De nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy közben azért színházban vagyunk…

Ez a fajta irónia Gusztáv, neked kifejezetten „jól szokott állni”. Mennyiben lett rád írva a darab?

Molnár Gusztáv: Igen, az előadás határozottan olyan lesz, mintha én játszanám. Egyszer kipróbáltam, hogy nem leszek benne, de akkor sajnos nem nagyon történt a színpadon semmi. Ezért akkor beugrottam magam helyett. Ebből pedig azt a tanulságot szűrtem le, hogy általában többet használ az előadásnak, ha ott vagyok, mint ha nem. Ezt más előadásokban kevésbé érzem ennyire, mint most.

Dancsecs Ildikó: Szinte az összes előadásunk csak kiinduló pontként használja az eredeti művet, amiből alkotjuk. Az irányított improvizáció sokszor szerves részét képezi a munkánknak, bár ez most ebben az esetben kevesebb volt. Gusztival sok estén át beszélgettünk az anyagról, ötleteltünk, sztorizgattunk… lényegében úgy töltődött az anyag, mint egy jófajta esti beszélgetés a barátokkal, ahol mindenki elmondja az adott témában a történeteit, poénkodunk, nevetünk. Nyolc éve ismerem jól Gusztit, szerintem pontosan tudom, hogy mi áll jól neki, már amikor leírom a mondatot, akkor tudom, szinte hallom, hogy milyen hangsúllyal és mimikával fogja mondani. Így nem lehet nem rá írni egy monodrámát, aminek ő az egyetlen szereplője.

mamor_terminalworkhouse.jpgGéczi Zoltán, Molnár Gusztáv és Simon Attila a M/ámor, vagy amit akartok előadásában 

A monodráma sajátos műfaj, amiben általában kevesebb szerep jut a rendezőnek. Ti hogyan dolgoztatok együtt Dancsecs Ildikóval és Dömötör Tamással?

Molnár Gusztáv: Dömötör Tamás inkább a próbafolyamat elején vett részt az ötletelésben, sok jó tanáccsal látott el minket, aztán Ildikóval együtt kezdtük kialakítani az anyagot.

Dancsecs Ildikó: Ez az első rendezésem, ha lehet annak nevezni. Amikor elkezdtem dolgozni az anyaggal, volt egy erős vízióm az egészről, hogyan van bezárva ez az ember a saját fejébe, és hogy akar onnan kitörni. Ki akar-e egyáltalán. Aztán már nem lehetett nem úgy írni, hogy az ember ezeket a vízióit nem veszi bele a szövegkönyvbe. Mivel nekem van egy főállásom, nem tudtam próbarend szintjén vállalni a rendezés minden részletét, ezért magában a színészinstruálásban Gerlits Réka segített sokat külső szemként.

Mi volt (vagy lesz) a legnagyobb kihívás számodra ebben a munkában?

Molnár Gusztáv: Nem voltunk benne biztosak, hogy monodráma lesz belőle. Elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, és közben lett nyilvánvaló, hogy ezt egy embernek kell elmesélni. Egy teljesen másfajta színházi forma, és nyelv. Nem csináltam még hasonlót. Bár körülbelül 80 színházi munkám volt eddig, mindig azt éreztem, hogy tehetségtelen vagyok, és nem fog sikerülni, ez az érzés tehát most sem volt újdonság. Legtöbbször el tudom terelni a figyelmet az alkalmatlanságomról. Most nincsenek a színpadon kollégák, akikre rá tudom fogni, ha rossz. Talán ez az érzés a legijesztőbb benne. Egyébként nem azért csinálok monodrámát, mert azt érzem most tartok ott szakmailag. Most foglalkoztatnak olyan dolgok, amikről ebben az anyagban beszélni lehet. Véletlenül ez pont egy monodráma. Így alakult.

istenhozottamajomhazban_terminalworkhouse_nemethmelinda.jpgMolnár Gusztáv az Isten hozott a majomházban című előadásban (fotó: Németh Melinda)

Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezted, nem leszel meg vele, illetve eljött-e már az a pillanat, amikortól tudod, hogy megvan neked J?

Molnár Gusztáv: Még nem volt olyan előadásom, amivel meglettem volna. Így már nem is erőltetem, hogy elkészüljek. Jobban érdekel, hogy meddig jutok. Ez az én küzdelmem magammal, de ezért csinálom. Hogy hová kéne eljutnom az anyagban, azt talán Ildikó jobban tudja.

Dancsecs Ildikó: Szerintem ez tipikusan az az anyag, aminek sosem fogunk a végére érni… mindig lesznek új történetek, új poénok, új élethelyzetek, amikkel szeretnénk dúsítani az anyagot. Mert ezt a végtelenségig lehet. A Terminál legnépszerűbb előadásával, a M/ámor, vagy amit akartok című előadással is így vagyunk: három éve mutattuk be, most szerintem kb. negyed órával hosszabb, mert mindig kerül bele valami új kis finomság, ahogy a színészek egyre inkább magukévá tették a szerepet és elkezdtek élni vele. Egy monodráma esetében ez talán hatványozottan igaz. Sok előadásnak kell majd lemennie ahhoz, hogy a szerep és a színész eggyé tudjon válni, és igazán el tudjon kezdeni működni.

Az email interjút Török Ákos készítette.

Az előadás a november 11-ei bemutatót követően november 27-én is látható a TRIP hajón, mindkét alkalommal este 7 órai kezdéssel.

Kapcsolódó cikkek

J háborúja - Monodráma harcokról és tehetetlenségről a TRIP Hajón
„Az lesz a kérdés, hogy túléli-e az emberiség önmagát” (Isten hozott a majomházban)
Emigránsok - „Kicsúszott a lábunk alól a talaj” (7óra7)