Hobó: „Deák Bill Gyulától és tőlem még elfogadják a bluest”

Földes László Hobó legújabb színházi bemutatójáról és a blues hazai végnapjairól is mesélt a Nemzeti Színház magazinjában.

Mi történne a mára klasszikussá vált Jimi Hendrix-nóta főhősével, ha a mai Magyarországon élne? Földes László Hobo erről készít dupla nagylemezt Hé, Magyar Joe! címmel, a történet alapján pedig Vidnyánszky Attila rendezett előadást, amelyet a Nemzeti Színházban mutattak be november 14-én.

Néhány sor és pár akkord – mégis mi a Hey Joe című szám titka?

Ez nem néger blues, fehér ember írta 1962-ben. Sokan feldolgozták, például a Deep Purple, a Led Zeppelin vagy a ZZ Top is, de azt a mélységet, amit Jimi Hendrix belevitt 1967-ben, egyik sem érte el. Nem sokkal utána Radics Béla is elénekelte. Annyit értettem csak belőle, hogy „jön a hóhér” (The hangman goes now…), meg hogy „lelövöm” (I shoot…), de nagyon tetszett. Lefordítottam, és pár év múlva, 1978-ban elkezdtük magyarul játszani.

hobo_int_eorifoto-2894.jpgFöldes László Hobó (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Hogyan lett ebből duett?

Amikor csatlakozott hozzánk Deák Bill Gyula, átírtam a dalt kétszereplős számmá, ami már eléggé eltávolodott az eredeti nótától szövegében, szerkezetében is. Bár magyarul játszottuk Angliában és Hollandiában a Jimi Hendrix-fesztiválokon tomboló siker volt. Bill volt Joe és én az ördög.

Negyven éve játssza: azóta sem kopott meg a dal varázsa?

Olyannyira nem, hogy a mostani lemez is ebből született. Írtam a dalból egy új változatot, amelyben Joe önmagával viaskodik, magyarázza, miért ölte meg a feleségét. Ma is annyira él bennem a szám, hogy amikor eszembe jutott az alapötlet – amely szerint, ha nekem lehet amerikai nevem, a Hobo, akkor Joe is lehet magyar –, öt perc alatt leírtam az első 21 tétel címét. Tudtam, hogy benne kell lennie az eredeti dalnak is, hiszen Magyar József úgy lesz Joe, hogy 14 évesen meghallja ezt a számot. Hogy miért tetszett meg neki, azt balgaság lenne megmagyarázni, de voltak olyan előzmények, amelyekre ez lehetett a reakció. Az apja például verte, meg akart szökni otthonról. Ez az egész szökés… Vannak analógiák, de ezt hagyjuk.

Miért hagyjuk?

Mert ez Joe-ról szól, és nem rólam. Ő egy alacsony, köpcös pasi, aki villamosvezető – nem egy vadállat bluesénekes. Szóval meghallja ezt a dalt, amiről tudtam, hogy nem lehet olyan, mint Jimi Hendrixé, és főleg nem lehet olyan, mint a Hobo Blues Bandé. Itt, amikor a gitár jönne, hogy dödéjdödéj bumm, helyette válasz érkezik az előző sorra: „Hé, Joe, kezedben a fegyverrel mondd, hova mész” – „Azt hittem, a puska jobb lesz, mint a kés”. Így vívódik magában, belső dialógus zajlik. Az egész mű a lelkiismeret-furdalásról szól és arról, hogy ha elkövettünk valamit, azért vállalnunk kell a felelősséget. És ő vállalja. Feladja magát, leüli a büntetését, majd kijön a börtönből, és itt találja magát a mai Magyarországon.

hobo_int_eorifoto-3018.jpg

Hogy lesz ebből előadás?

A dalszövegeket, amelyek kronologikus történetté állnak össze, megmutattam Vidnyánszky Attilának, aki azt mondta, csináljunk belőle darabot. Rácz József lesz ismét a partnerem, aki zseniális volt A Gulag virágai című előadásban, különösen, amikor a Hajmási Pétert énekelte mint Lenin. Még mindig vigyáznom kell, ha játsszuk az előadást, hogy ne röhögjek fel. Most neki lesz nehezebb, mert zenekarral kell játszania, amiben én otthon vagyok – nekem meg végre nem díszletek között kell vergődnöm. Nem hangzik el a lemez összes száma, a szövegek olykor csak prózában jelennek meg. Olyan műhelymunkában készült a lemez, ami átfolyt a színházi próbákba: módosíthattunk az elkészült anyagon úgy, hogy összeérjen a zene és a szöveg a darabbal.

Komoly zenekari kíséret lesz, a lemez hangzása pedig egészen mai. Miközben feltehetjük a kérdést, hogy a blues mint műfaj milyen helyet is foglal el a mai világban.

Ez akusztikus blues, nem olyan zúzós, mint a Hobo Blues Band volt, de dögös. Kezdetben az amerikai fekete közösség elbeszélő bluest játszott: ez volt az egyetlen kulturális lehetőségük a 19. század végén. Ezekből a dalokból merített Jimi Hendrix vagy a Rolling Stones is. A blueshoz igazi előadói hitelesség kell, hiszen egyszerűségében kell elfogadtatni ezt a zenét, és magunkból kell hozzátennünk azt, amik vagyunk – nekünk, fehér európaiaknak is. Magyarországon Deák Bill Gyulától és tőlem még elfogadják a bluest. És végtelenül keserű látni, hogy senki nem jön utánunk. A mai magyar könnyűzene nem szól semmiről, de ezt nem gúnyból, hanem szomorúságból mondom, mert ők bizonyos értelemben nem is tehetnek róla. Nem várhatjuk, hogy abból, amibe születtek, amiben élnek, amiből építkeznek, blues nőjön ki.

A dalok zenéjét fiatalok szerezték: Igali Csanád, Kiss Zoltán és Pengő Csaba. Ők értik a bluest?

Igen, és tudja miért? Mert bedőltek nekem. Érzik, hogy itt valami másról van szó.

A Hobo–Deák Bill-nemzedékkel ki fog halni ez a műfaj?

Igen. A közönség káprázatos, még a legfiatalabbak közül is sokan kívülről fújják a nótáinkat a koncerteken, tehát amit csinálunk, úgy látom, túlél minket. És nem azért, mert a rádiók és a televíziók annyit játszanák, hanem mert családon belül, apáról fiúra szállnak a dalok. Ennek fő oka az, hogy amit csinálok, az mondanivalójában és stílusában ugyanolyan ellenkulturális ma is, mint amilyen a szocializmusban politikailag volt.

Vidnyánszky Attila érti a bluest?

Ismeri az egész munkásságomat. Érez valamit bennem, vagy lát valamilyennek – amit sosem kérdeztem meg tőle –, és meg tudja teremteni azt a környezetet a színházban, amiben el tudom mondani azt, amit akarok. Ez nélkülözi a színházi rendezés munkamódszerét, mert azt nem ismerem, nem is vagyok alkalmas rá.

d_kos20181114032.jpgRácz Attila és Hobó a Hé, Magyar Joe! előadásban (fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)

Ráerősíthet a rendezés a személyes szálra? Hiszen itt megy az önéletrajzi estje is, visszaköszönő motívumokkal.

A Halj meg és nagy leszel! című előadásban a saját tapasztalataimon át jelenik meg az 1945 utáni kor, a Hé, Magyar Joe! esetében viszont inkább olyan módosításokat javasolt Attila, amelyek a személyestől az általános felé vitték a művet. Ez nagy segítség volt, mert tényleg Joe történetét írtam meg, csak belekeveredett egy-két személyes dolog is. Ezt lehetett általános érvényűvé tenni, és ezt ő vette észre.

Amikor kijön Joe a börtönből, milyen Magyarországgal szembesül?

Ez kulcsdal az albumon, „kiszól” belőle. Kijön a pasi és azt kérdezi: „Kezdjek újra mindent? Vár az új élet? / Kemény volt bent, de kint jobban félek.” Súlyos kritika hangzik el a mai állapotokról a celebektől a pártokig. Van benne bankár, színésznő, újságíró… „Újabb mutáns született, / nincs faja, hite, neme, / celebnek hívják és övé a világ, / legyen az film, színház vagy az alávaló világ.” Szerencsére nemcsak azt írhatom le, amit gondolok, hanem azt is, amit érzek: bánatot, szomorú szeretetet, mert ezt, sajnos, ma így látom.

Az interjút Sümegi Noémi készítette.

(Forrás: Nemzeti Színház Magazin)