„Ez nem egy Budapesthez közeli haknihely” – Interjú Simon Balázzsal

Simon Balázs Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című meséjét állítja színpadra a Budaörsi Latinovits Színházban.

Az elmúlt évtizedben nem dolgoztál kőszínházban, miért döntöttél most mégis így?

Évek óta az Utcaszínházi Alkotóközösséggel dolgozom, ami most is egészen izgalmas, nagyon termékeny periódusában van, tehát ez tulajdonképpen ki is töltené az időmet, ugyanakkor elindult bennem egy romantikus visszagondolás a pályám első időszakára. Hogy milyen, amikor van öltöző, van próbatábla, meg hogy nem én vagyok a kellékes. Tehát ezt a kézműves színházcsinálást egy rendszeralapúbb színházcsinálásra váltani, amiben talán jobban tudunk figyelni magára a munkára.

negyszogletu_olvaso1_simon_balazs.jpgSimon Balázs az olvasópróbán (fotók: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)

Hiszen nagyon sokszor előfordul az UtcaSzak-os projektekben, hogy a feltételek megteremtése és maga a szakmai munka olyan ötven-ötven százalékban veszi el az időt. A közelmúltban bemutattunk két nagyobb lélegzetű, a fővárosi színházi piacra szánt előadást, mind a kettőt magas színvonalú produkciónak érzem, de tudom, hogy ha ott lett volna mögötte egy stáb meg egy műszak, akkor hova juthattunk volna el ugyanezekkel az energiákkal ugyanennyi idő alatt. Szóval megszületett bennem a vágy, hogy néha mégiscsak érdemes lenne klasszikusabban a rendezéssel foglalkoznom.

Így ez a vágy találkozott a felkéréssel a Budaörsi Latinovits Színház részéről?

Pontosan. Egy fiatalkori munkám volt az Átváltozások, azaz Maskarák című Middleton darab, aminek Berzsenyi Bellaahg Ádám rendező tavaly használta a szövegkönyvét itt Budaörsön, ennek kapcsán láttam az előadást, így tudtam meg, hogy itt egy izgalmas, jó és stabil kis társulat van, ami összeérett csapattá kezd válni. Kovács Kristóffal, a színház dramaturgjával sokszor dolgoztam korábban, most megnéztem az általa rendezett Becket-előadást, a Godot-t is, és ott is az volt az érzésem, hogy azért ez több mint amit az ember Budaörsről gondolt. Ez nem egy Budapesthez közeli haknihely, ahova a színészek kijárnak, eljátszogatnak, de azért valahol bent próbálnak a Fészek Klubban, és majd csak a főpróbahéten jönnek ki. Világossá vált, hogy itt egy komoly és hosszútávban gondolkodó műhely jött létre.

Mire szólt a felkérés?

Magára a darabra, Lázár Ervin  Négyszögletű kerek erdő című kisregényéből készülő előadására szólt, és miután újraolvastam a könyvet, azt éreztem, hogy ez egyszerűen egy remekmű. Különleges stílusú, nagyon pontos, mély témát jár körbe, mindezt szigorú emberismerettel és mesei logikával teszi. Hozzátartozik egy személyes vonulat is, hogy Lázár Ervin a halála előtti utolsó színházi munkáját velem csinálta. Ez egy János vitéz előadás volt Egerben, ami aztán több komoly díjat is nyert, ebben Ervin volt a dramaturg és igen mély kapcsolatba kerültem ezzel a már élete végén járó, kialakult személyiségű emberrel.

negyszogletu_olvaso2_borondi_bence.jpgBöröndi Bence (Mikkamakka)

De nem olvastam akkor a Négyszögletű kerek erdőt, gyerekként ismertem csak, tudtam, hogy Bruckner Szigfrid meg Dömdödöm, de azt, hogy mi ez az érzékenység, a mű fő kérdésköre, ami nem tud a hétköznapok világában igazán érvényre jutni; hogy miért kell ezeknek az embereknek egy erdőbe kivonultan élni, akik a társadalomban nem találják meg a saját boldogságukat, és ez hogyan volt egy igazán mély személyes vallomás Lázár Ervin részéről, ezt nem tudtam. Most tehát valahogy feladatomnak is kezdtem érezni, hogy ehhez az anyaghoz olyan színházi formát találjak, amelynek segítségével ezek az alapkérdések nagyon jól átjönnek egy gyerek – és természeten az őt kísérő felnőtt számára is.

Most, ahogy így beszéltél magáról a történetről, embereket említettél az erdőben, pedig azért itt elsősorban állatok vannak…

Nézzük onnan, hogy miről is szól ez az anyag. Egy demokratikus kísérletről szól a diktatúra éveiben, ez teljesen világos. A 80-as évek elején íródott, a szereplői folyamatosan megpróbálnak együtt gondolkodni, együtt ötletelni egy probléma megoldásán, együtt viselni el azokat a hatásokat, amelyek őket érik. Alapvetően egy részvételi demokratikus csoport működését látjuk. Vannak állatok meg vannak emberek, de inkább a meseiség a lényeg.

Egy mesei archetipikus világban élnek, és ehhez képest pedig van, de nem kerül különösebben említésre a külső világ, ahol értelmetlen szabályok és kemény következmények várhatnak ránk. A mese nem visz el bennünket oda, hanem inkább ezt a közösséget mutatja csak, amelynek a belső szabályai azon alapulnak, hogy valaki mond egy ötletet, azt mindenki átgondolja, megbeszéli, és reagál rá valamit, és addig, ameddig nem tetszik mindenkinek a megoldás, addig nem csinálnak semmit, csak beszélnek. Ez persze rettenetesen nehéz, mert ráadásul az emberek sokszor vágynak arra, hogy megmondják nekik, mit kell tenni, idegölő tud lenni, amikor hosszan beszélünk arról, hogy mi legyen.

Az előbb azt mondtad, hogy abba a külső világba nem visz el a mese igazából, de maga a belső világ is ismerős lehet, sokunknak vannak olyan élményei, amikor egy-egy részvételi demokrácián alapuló kísérlet hosszabb-rövidebb idő után kudarcba fulladt…

Igen, azt hiszem, hogy jó lenne ezt láttatni, amikor mindenki a saját lényét nagyra értékeli, a másikkal rendkívül kritikus, de mivel van ez az alapvetés, hogy mi egy csapat vagyunk, ezért mindig mindenkit meghallgatunk. Viszont az egónak vagy a saját ötletek túlértékelésének az a következménye, hogy órákon át ülünk és tanácskozunk. Ezt lenne jó kibontani. Nekem egy alapvető ilyen élményem a Bárka Színház.

negyszogletu_olvaso4_ladanyi_julia.jpgLadányi Júlia (Vacskamati)

Ahonnan két budaörsi társulati tag is származik, Spolarics Andrea (Ló Szerafin) és Ilyés Róbert (Szörnyeteg Lajos).

Igen, ők is minderre emlékezhetnek, hogyan zajlottak ezek a napokon át tartó társulati megbeszélések, és aztán hogyan lett az a furcsa helyzet, hogy végül mégiscsak jött valaki, aki mindent eldöntött a fejünk fölött, és akkor hogyan lett ebből egy látszatdemokrácia és krízisek hátán krízis. És vált ez a párját ritkító nagyreményű próbálkozás azzá, amivé. Majd ezek után - hogy az ember már megtapasztalta, milyen egy demokratikus jellegű alkotói közösségben dolgozni - már nehezen tudott elmenni más színházakhoz, és visszailleszkedni a hierarchikus világba, mert hiszen volt egy sokkal élőbb és a vágyotthoz sokkal közelebb álló tapasztalat arról, hogy milyen együttdolgozni. Szóval lehet, hogy nekem a Bárkáról is szól ez az előadás, vagy arról, hogy mi volt akkor a baj. Miért nem tudtuk a demokratikus szándékunkat a valóságban is működtetni, mindenki csak mondta-mondta-mondta-mondta és nem történt semmi.

Akkor ez egy pesszimista mese?

Nem. A mese Lázár Ervinnél annyiban pesszimista-realista, hogy az egészet a szomorúsággal indítja. Tehát alapvetően azt veszi, hogy – ezt Nyugat-Európára is mondhatjuk, ez nem társadalomfüggő – nagyon kevés olyan emberrel találkozunk, akinek az élete rendezett és harmonikus. Mindenki küzd a depresszióval, ezzel a bizonyos szomorúsággal, ami időről időre jön, a megválaszolatlan kérdéssel, hogy mire vagyunk itt a Földön. Azt hiszem, erre mutat rá ez a mese, hogy egyedül a közösség és a közösségi cselekvés a megoldás. Meg persze arra, hogy mi az, ami valóban ezt szolgálja, és én hogyan tudok a közösség tagjaként boldog lenni, mert egyedül valószínűleg soha nem leszek az.

A gyerekek is ráismernek majd saját életükre?

Három gyerekem van és elég sokat látok gyerekközösségeket. Meggyőződésem, hogy ezek a csoportdinamikai helyzetek – ki a leghangosabb, ki az, akit éppen bántalmaznak a csoportban, hogy ki a legszebb lány és ki a legcsúnyább fiú, hogy milyen homokvárat építsünk, melyik játékkal játsszunk – a gyerekek számára is ugyanolyan fontos tapasztalatok. Ezek nem jelennek meg közvetlenül a színpadon, inkább azt látjuk, hogy egy csapat ember állandóan izgatott állapotban valami megoldást keres, és közben egymás agyára mennek. Ez már alapvetően olyan mulatságos emberi helyzet, ami szerintem önmagában egy gyerekelőadás témája lehet.

A színháznak mindig is a legfontosabb eleme, hogy olyan dolgokról szóljon az előadás, amit a nézők ismernek. Olyan dolgokat akarunk újralátni megoldva vagy megoldatlanul, amikről tapasztalatuk van. Ez persze nem csak az én elképzelésem, például Csehové is, aki lándzsát tör amellett, hogy arról kell, hogy szóljon a színház, ami annak a közösségnek a problémája. Nyilván ezt számos más színházi alkotó is fókuszba teszi, ugyanakkor mégis nagyon sok olyan színházat látunk, ahol az előadás éppen elvinni akarja a közönségét attól a világtól, ahol él vagy gondban van. Biztos ennek is megvan a létjogosultsága, de a mienk most nem egy ilyen előadás lesz.

negyszogletu_olvaso5_spolarics_andrea.jpgSpolarics Andrea (Ló Szerafin)

Zenés előadás lesz?

Van egy pont, a Költői verseny című jelenet, ami mondjuk, eléggé adná, hogy ezek dalok legyenek. De az az ötletünk támadt, hogy megkérjük Kornél Kovácsot, aki a világ ötven csúcs DJ-i között van, hogy jöjjön el, és egy kicsit dolgozzon velünk az anyagon. Ha sikerül, olyan alapokat, szőnyegeket és hangzásvilágot ad alánk, amire aztán rap-szerű, slam-szerű szövegekkel tudunk rádolgozni. A próbák során nagy jelentőségük lesz a játékoknak és az improvizációnak. Mennél rögtönzöttebb érzése lesz a nézőnek, annál jobban hozza vissza a történet eredeti hangulatát az előadás.

Itt a szereplők egyszerre és össze-vissza beszélnek, négyen-öten mondanak dolgokat, és nem is hallom, hogy mit mondanak, csak egymást próbálják túllicitálni mindenféle szellemességgel. És akkor jön a kompozíciós feladat, hogy ebből hogyan lehet aztán azt az egy mondatot mégis kiemelni, ami továbbviszi a cselekményt, vagy ami más miatt fontos, és akkor a többi mind tulajdonképpen csak aládolgozik ennek. A Kovács Kristóf által készített adaptáció bátran formálja az eredeti, harminchárom éves művet, drámai szerkezetét szinte észrevétlenül alakítja irodalomból színházzá. Ebből a sok elemből közös kereséssel fogunk olyan előadást alkotni, ami talán vallomás lehet a közösségről, itt a budaörsi erdőszélen.

Az előadás főbb szerepeiben Böröndi Bence, Ladányi Júlia, Spolarics Andrea, Bohoczki Sára és Ilyés Róbert látható. A Négyszögletű kerek erdőt 2019. február 2-án mutatják be Budaörsön.

(Forrás: Budaörsi Latinovits Színház)