A pirosruhás nők érintése

Rezümé az Élőkép Színház Szalon című előadásáról

A végén úgy érezhetjük, mintha egy sokat megélt, mégis légies nőalak simított volna végig az arcunkon.

Újabb premier helyszíne lehetett a Bethlen Téri Színház: a Szalon című Élőkép produkció, szerencsés egyezésként Luca napon, december 13-án került először közönség elé. A női sorsokat és praktikákat bemutató vizuális mozgásszínház jeleneteit tangóharmonika-zenére, Astor Piazzola és az Accordion Tribe dallamaira koreografálták.

adz_20181213_0449_copy.jpgSzalon (forrás: Élőkép Színház)

Már az előzetesből is feltűnhetett: nem olyan előadásról van szó, amilyenhez az Élőkép Színház nézői az évek során hozzászoktak. A keleti filozófiák üzeneteit vagy az arkánumok szimbólumrendszereit interaktív előadások formájában feldolgozó társulat és a produkciók alkotója, Bérczi Zsófia most szinte kizárólag a különlegesen megtervezett jelmezek lehetőségeiből merített. A három pirosruhás nő ténykedései, egymás körüli tüsténkedései a nők mindennapi életének tipizált jeleneteivé állnak össze tragikus, boszorkányos, vagy épp könnyed hangulatú tételekben.

Vitathatatlan, hogy a tangóban, a sanzonban, no meg a tangóharmonikában van valami drámai, felkavaróan érzelmes. Ez az Élőkép-darab nem a transzcendentálishoz kapcsol, hanem az emberi drámához, azon belül is a nőiséghez. Ezek a franciás dallamok könnyedén tesznek egy szereplőt végzet asszonyává vagy szűzies jelenséggé, és közben végeérhetetlenül mesélnek, magukkal ragadnak. Pedig a piros jelmez a ruhában feszülő két karikával, a pirossal fedett fej és a karimás kalap inkább tipizálja, semmint egyedivé teszi a szereplőket, akik etűdszerűen játszanak el egy-egy érzést vagy élethelyzetet – gyermekszülést, rivalizálást, közös örömöt – a „pirosruha” lehetőségeivel élve.

adz_20181213_0401_copy.jpg

Talán ez táplálja a produkcióban a feszültséget: a zene túlcsordul érzésekkel, emberi fájdalommal és gyönyörrel, miközben a szereplők formatervezett alakzatokként, látványosan alakjukat változtató mértani struktúrákként mozognak a térben, és arcukat leszámítva nem sok emberit fedezünk fel rajtuk. A három nő stilizált gesztusai, táncba rugaszkodott mozdulatsorai attól meglepőek, hogy a piros ruha redői, gyűrűi és más lehetőségei segítségével szinte teljesen elvonatkoztatják magukat az emberi anatómia jellegzetességeitől. Szemkápráztató, ahogy a sodró zenére átlényegülnek tárgyakra, vízimadarakra emlékeztető testekké, háromdimenziós ikonokká vagy oszlopokká.

A néző előtt fokozatosan tágul és nyer értelmet a tér is; a háttérben lógó áttetsző, oldalra köthető függönyök mögötti játéktérről csak később szerzünk tudomást. A fények, az árnyjáték, a díszletnélküliség együtt adják a szalon „falait”, azt a jelképes szobabelsőt, amelyet a pirosruhások történeteikkel benépesítenek.

adz_20181213_0473_copy.jpg

Ebben a darabban a néző számára nincs kockázat, a legsúlyosabb életdrámák is csak jelzésszerűen villannak fel a színen. Több részünk van formai bravúrban, mint katarzisban. Ugyanakkor, a végén úgy érezhetjük, mintha egy sokat megélt, mégis légies nőalak simított volna végig az arcunkon. Ahogy egy leheletfinom futamokkal teli harmonika-játék után is maradhat könnyes a szemünk.

Burns Katalin

Kapcsolódó cikkek

Így lesz Piroskából farkas
Játszani a szenttel