„Az írott forrásokra hivatkozó táncos produkciók általában illusztrációk”

Kovács Gerzson Péter legújabb, Noir című koreográfiája kapcsán az irodalom és tánc kapcsolatáról és a függetlenségről is beszélt.

Kovács Gerzson Péter táncos-koreográfus és az általa alapított TranzDanz társulat több mint harminc éve aktív és meghatározó alakja a szakmának. Noir címmel január 17-én mutatják be legújabb, Krasznahorkai világot is idéző előadásukat a MU Színházban.  A előadás kapcsán irodalom és tánc kapcsolatáról, inspirációkról, és témaválasztási tendenciákról beszélt a koreográfus.

kgp_image_foto_tranzdanz_1.jpegKovács Gerzson Péter

Számos díj és elismerés, és nem utolsó sorban tapasztalat után hogyan látod a kortárs táncelőadásokat inspiráló problémákat, érzéseket? Milyen visszatérő elemeket látsz a témaválasztásokban?

Kovács Gerzson Péter: Most is úgy van, ahogy ez lenni szokott, alapvetően két nagy témakör foglalkoztatja az alkotókat: az életkorukkal is összefüggő, személyes kérdések, dominánsan az identitás, a kapunyitás, a szerelem, stb. és a társadalmi környezet problémái, amelyeket habitusától, ízlésétől, felkészültségétől függően ki-ki másként, illusztratívan vagy elvontabban fogalmaz meg.

A megrendelésre, évente más-más úgynevezett nagy magyar művész életművére vagy aktuál-kultpol tematikára készülő munkák külön kategóriába tartoznak.

A Noir című legújabb előadásotok leírásában Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér című írásából választottatok egy idézetet, amelyben a félelem szó, érzés áll a középpontban. Miért éppen ez a pár sor került a leírásba?

A színház világában, még operák esetében is, ahol a banális történet csak apropó a zenéhez, a darabokhoz kötelező jelleggel kínálnak szüzsét, röviden összefoglalják a mesét, felsorolják a főbb szereplőket, magyarázatot fűznek hozzá, kontextusba helyezik… Ezeknek a leírásoknak, részben kedvcsinálóknak célja a néző orientálása, a produkció értelmezésének az alkotók által kívánt irányba terelése.

kgp_hamarits_zsolt_all.JPGÉn már jó ideje, bár teljesítem a darabjaimat befogadó színházak szüzsére vonatkozó elvárását, több-kevesebb sikerrel igyekszem elkerülni, vagy legalábbis mérsékelni a nézők előzetes befolyásolását, ezért a talányos szövegek, amelyek a produkciók megfejtésének feladata alóli felmentés helyett csak némi hangulati, érzelmi kapaszkodót kínálnak.

                                                     (Fotó: Hamarits Zsolt)

A hivatkozott idézetben valóban megjelenik a félelem kifejezés, amit egy nagyon furcsa, szürreális környezetbe ágyaz a szerző (KL). Számomra ez a kontextus (ide másolhatnám a teljes 178-179-180. oldalakat) és ez az időtlenség, vagyis a megálló és a folyamatosan haladó idő együttes érzékelése legalább olyan fontos, mint a hozzá kötődő, részben belőle is eredő félelem.

Társulatod honlapján szintén egy (magyar) író, Esterházy Péter pár sorát olvashatjuk. Milyen kapcsolat van közted, tágabb értelemben pedig az előadásaitokat megelőző alkotófolyamat és a kortárs magyar irodalom között?

Ismerjük a Márai mondást (szöveget): „Gondold meg, hogy csak az ember olvas”. Kissé szigorúbban: az ember olvas. Lehetőleg mindent. Tudományost, ismeretterjesztőt, szépirodalmat, ponyvát, külföldit, magyart. Ha kortárs irodalomból több magyart fogyasztok, mint külföldit, az azért van (ha így van, nem tudom), mert a közösen megélt jelenek, múltak egy közös referenciális rendszerben (kultúrában) jelennek meg. Így az elmerülés, feloldódás, utazás bennük-velük evidens, kézreálló és tanulságos, még ha néha én is úgy érzem, mint azt Esterházy mondta a 2016-os könyvheti megnyitójában: „Hacsak nem magyarról magyarra szinkronizálunk, amire időnként szükségünk volna”…

Hogyan és milyen módszerekkel kötötted össze ezt a két műfajt a Noir című előadásotokban?

Ez régi nóta, mármint a nem verbális és a verbális művészetek kapcsolata. Azon túl, hogy a mondatokba rendezett szavakkal kifejezett fogalmi gondolkodás egész sikeresen utat talált a zenéhez, a képzőművészethez, építészethez, a képalkotás legkülönbözőbb módszereihez, a tánc esetében az absztrakció – sajnos – sok esetben még mindig nem evidens eljárás. Így aztán az írott forrásokra, inspirációra hivatkozó táncos produkciók a legtöbb estben illusztrációk, ennek megfelelően didaktikusak és primitívek, vagy még azok sem, csupán üres díszítmények.

A Noir-on nem érdemes tételesen számon kérni a Krasznahorkai szöveget. A könyv egy általam, mindannyiunk által jól ismert világ költői reflexiója, sűrítménye, egy, a valóságra való hivatkozással teremtett olyan világ, amelynek groteszk, szürreális, naturalista és álomszerű képeit átélve talán tisztábban láthatjuk az előbb említett valóságot.  

dszzs20190117006.jpgNoir (fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)

Milyen képi, hangi világot idéztek meg az előadás során?

Érdekes figyelni, hogy változnak a képalkotási megoldásaim az évek során, miközben vannak konstans stiláris elemei is. Az utóbbi darabjaimból lassan eltűntek a színek, még korrekciós fóliák sincsenek, fekete-fehér kontrasztra épülő, mondjuk, linómetszetre emlékeztető képek sorából állnak. (Nemrég dolgoztam egy kolléga produkciójában, amit viszont gazdagon színeztem, tehát nem ábrándultam ki belőlük!).

A zenei környezetet Kovács Jeromos szállítja ismét, aki naprakész a legfrissebb elektronikus zenei irányzatokban, ezekből választott hangmintákra építi a Noir zenéjét.

TranzDanz társulatod kapcsán hogyan tudnád megfogalmazni; mi a csapatotok védjegye?

Ez itt az ars poetica helye lenne, ha jól értem, de most nem terhelném az olvasót egy hosszú, a témát kellő részletességgel kifejtő válasszal. Maradjunk egy egyszerűbb, strukturális jellemzőnél, aminek vannak tartalmi elemei is: az elmúlt 31 évben (1987-ben volt az első TranzDanz előadás!), a fogalmazásmódunk és mondandónk karcosságának változásai ellenére, sikerült fenntartanunk a szellemi függetlenségnek azt a mértékét, ami máig megakadályozza számunkra egy stabilabb, kiszámíthatóbb és tervezhetőbb működési struktúra kialakítását.     

Hogyan jellemeznéd a TranzDanz alkotó- és próbafolyamatait?

A próbák a folyamat utolsó, legrövidebb szakaszát jelentik, a felkészülés egy új produkcióra adott esetben akár évekig tarthat. Ez jelenthet célzott anyaggyűjtést, de jelentheti a téma spontán érlelődését is. Miután a megszületik a döntésem a produkció megvalósításáról, egy sor praktikus teendőt kell elvégezni: pénzt kell szerezni (pályázni), befogadó helyet kell találni (ez mára számunkra felér egy kalandtúrával), ki kell választani a stábot (először is a táncosokat, aztán a darab előre sejtett igényei szerint a többieket: jelmeztervezőt, videóst, zeneszerzőt, kellékest, stb.) és próbatermet is kell szerezni a gyártáshoz. Mindezeket a szereplőket, tényezőket több körben egyeztetni és a megvalósítás során többször is korrigálni kell.

A próbaterem aztán az a védett hely, ahol bármi megtörténhet és ahonnan semmi nem juthat ki, csak a végeredmény, ami a színpadra kerül.

(Forrás: MU Színház)

Kapcsolódó cikkek

Kovács Gerzson Péter: „A tükör zűrös szerszám”