Dévai Balázs: „A közönség csak az igazságot jutalmazza”

Dévai Balázs eleinte csak mentőövként tekintett a Jászai Mari Színház ajánlatára, de végül mégis inspiráló közegre talált Tatabányán, ahol már a negyedik évadát tölti.

A társulat 2014-es alapítása óta eltelt időszakról, a további fejlődés lehetőségeiről és újabb szerepeiről beszélt.

macbeth_2.jpgDévai Balázs a Macbeth előadásában (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)

A 2014-ben megszűnt Bárka Színháztól szerződtél Tatabányára. Hogyan élted meg ezt az időszakot, és hogyan kerültél a Jászaiba?

A Bárka, amikor eljöttem, már sokadik éve finanszírozási gondokkal küzdött. A krízis végére eléggé megromlott a hangulat, de az utolsó pillanatig próbáltuk hinni, hogy azok az ígéretek, amelyek folyamatosan érkeznek a fenntartó részéről, előbb-utóbb valóra válnak. Az utolsó évad tavaszán azonban már éreztük, hogy a helyzet reménytelen, nem lesz következő évad. Felhívtam néhány rendező barátomat, hogy a lehetőségeimről érdeklődjek, és akkor javasolta valaki, hogy keressem fel Crespo Rodrigót, aki éppen egy társulat alapítását tervezi Tatabányán. Nagyon szerettem a Bárkát. Ott képzeltem el a jövőmet is. Nagyon nehéz volt elengednem a csapatot, magát a helyet, és az ott folyó műhelymunkát.

Rajtad kívül két ex-bárkás színész – Szabó Emília és Kardos Róbert – is alapító tagja a Jászai társulatának. Velük közösen, gondolom, könnyebb volt a váltás.

Persze. A közös emlékek miatt közöttünk eleinte szorosabb volt a kapcsolat, az új helyzetben segített, hogy összetartott a mi kis Bárka-különítményünk. Aztán az első produkciók próbái során fokozatosan megismertük az új kollégáinkat, és elég hamar jó viszonyba kerültünk egymással. Őszintén szólva Tatabányára az első időkben inkább ideiglenes állomásként tekintettem. Örültem, hogy továbbra is lesz állandó munkám, a minőségre pedig azok a kollégák jelentették számomra a biztosítékot, akiket már korábban is ismertem.

Emílián és Robin kívül más színpadokon találkoztam már Danis Lídiával, Bakonyi Csillával, Major Melindával, a rendezők közül Guelmino Sándorral, Hargitai Ivánnal, Göttinger Pállal… Bennük bíztam, és nekik köszönhetően körülbelül azt is tudtam, milyen úton fogunk együtt haladni. De nem kellett hozzá túl sok idő, hogy észrevegyem, nagyon ütőképes csapat állhat itt össze. Ennek az egyik alapja, hogy a társulat tagjaival nagyjából egy generációhoz tartozunk, és kiderült, hogy bár különféle helyekről érkeztünk, hasonlóak a motivációink, az elvárásaink, az igényességünk, ízlésünk.

Mikor érezted először, hogy ezeknek a hasonlóságoknak művészileg is megvan az eredménye?

Szerintem az első komolyabb áttörésünk a Szikszai Rémusz rendezte Molière: Tartuffe volt 2016-ban. Ekkor tudtuk először megmutatni a szélesebb közönségnek és a szakmának, hogy milyen munka folyik Tatabányán. Egyébként a korábbi előadásaink is elég jól sikerültek, de az első két évadban sok nehézséget kellett leküzdenünk: ekkor még inkább az volt a kérdés, hogy teljesen új közegben, új helyen, új közönségnek, új partnerekkel, új körülmények között meg tudjuk-e vetni a lábunkat.

a_mi_osztalyunk.jpgKirály Attila, Jegercsik Csaba, Dévai Balázs és Kardos Róbert A mi osztályunk előadásában

Mit gondolsz, változtál a tatabányai évek alatt?

Talán furcsán hangzik, de az induláskor én szerettem, hogy kevésbé voltam reflektorfényben, mint Pesten. Nyugalmasabb, befelé fordulós időszak volt számomra ez az első két év. Csak a színházzal kellett foglalkoznom, az új alkotótársakkal való közös munkára koncentrálhattam, feladat pedig volt bőven. A lehetőségeknek és a kialakult közösségnek köszönhetően azt gondolom, nyitottabbá, szabadabbá váltam. Nagy szerepe volt ebben több rendezőnek is, akik jöttek hozzánk, és akik ugyanilyen nyitottak voltak felénk.  

Játszottál nagy budapesti színházban (a Katonában), független társulatban (a Maladype Színházban), kisebb fővárosi színházban (a Bárkában), ez pedig már a negyedik évadod Tatabányán. Hol érezted a leginkább otthon magad?

A főiskola után, amikor a Katonába kerültem, sok szempontból még kialakulatlan és tapasztalatlan fiú voltam, aki rögtön bekerült a mélyvízbe. Nagyon sok dologtól szorongtam, ami gátolt abban, hogy igazából magamra találjak. Folyamatosan küzdöttem a kérdéssel, hogy érdemes vagyok-e arra, hogy ezek között a színész és rendező nagyságok között legyek, és tudom-e azokat az elvárásokat teljesíteni, amelyek velem szemben megfogalmazódnak. Aztán kilenc év után, végül csak összeszedtem magam, és kipróbáltam, mi van akkor, ha kiszállok. Megszabadulok-e azoktól a súlyoktól, amelyek addig a vállamat nyomták. Lehet, hogy az a közeg – ahová mindig is vágytam tartozni egyébként – meg is gátolja azt, hogy, ki tudjak teljesedni, meg tudjak szabadulni a saját magam által kreált béklyóktól?

 Jött két év szabadúszás és egy hatalmas utazássorozat, ahol rengeteg élmény ért, és valahogy ezeknek a hatására kezdtem magamra találni. Felszabadító volt a maladypés időszak is: azok az utak, amelyeket Balázs Zoltánnal és Zsótér Sándorral bejártunk, nagyon-nagyon inspirálóan hatottak rám. Több produkciónkat befogadta a Bárka, és amikor Alföldi Róbert odakerült, szerződést kínált. Úgy éreztem megérkeztem. Nyolc éven át dolgoztam a Bárkában amíg el nem süllyedt. Amikor ezután Tatabányára kerültem, nem volt bennem túl sok elvárás. Pedig Rodrigo már az elején azt mondta, hogy el akar itt kezdeni valamit. Mondtam, jól van, persze, kezdjük el, aztán egy-két év múlva, ha lehet, szeretnék visszajutni Pestre. De idővel ez átalakult bennem, éreztem, hogy egyre jobban érdekel, inspirál ez a társulat, ezek az emberek, ezek a rendezők. Olyan közegben dolgozom, ahol mindenkiben kíváncsiság, igényesség van, ahol a munka a keresésről szól. Nem dolgoztam még olyan társulatban, ahol az emberség és a bizalom ilyen módon találkozik a művészi kvalitással.

macbeth_1.jpgDévai Balázs és Crespo Rodrigo a Macbeth előadásában

Mit értesz bizalom alatt?

Az embernek egy színházban – sőt, minden munkahelyen – általában megvan a maga státusza, amit félt és körbebástyáz, éppen ezért sokszor nehéz az őszinte kommunikáció. Itt viszont nincs ez a merev hierarchia, nem kell köröket futni egymás előtt, sokkal egyenesebb a kommunikáció. Ha néha egymásnak feszülünk, nézeteltérés van közöttünk, nem egymást kérdőjelezzük meg, mert mindannyian tudjuk, hogy ez a jobb minőségű előadás érdekében történik.  

Szóval most már nem átmeneti menedékként gondolsz a Jászaira?

Nem.

Szerinted mi jelentheti a társulatnak a további fejlődés biztosítékát?

Az évek során kialakult szorosabb kapcsolat több rendezővel, akikkel nagyon örömteli volt a munka és jó lenne újra találkozni, illetve még mindig vannak rendezők, akik eddig nem dolgoztak nálunk, de szerintem meg kellene hívnunk őket. Egy-egy ilyen találkozás sokat lendíthet a társulaton. Kulcskérdés, hogy milyen lesz a repertoár. Vidéki színházként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon sokféle darabot játszhatunk, jó darab pedig akad mindenféle műfajban, csak meg kell találni. Úgy gondolom, ha ennek a társulatnak jó anyag kerül a kezébe, abból biztosan jó dolog fog kisülni. Most láttam Az üvegcipő főpróbáját, gyönyörű, megrendítő, magas színvonalú előadás lesz.

Pesten edződött színészként nem furcsa, hogy az ottani színházakban megszokotthoz képest jóval kevesebbszer játszotok egy-egy előadást?

De, és ez eleinte borzasztóan zavart. Ha Pesten tizenkétszer játszottunk egy előadást, arról úgy tartottuk, hogy bukás. Vidéken pedig, ha törik, ha szakad, akármennyi munkád volt benne, akármekkora értéket hoztál létre, általában akkor is csak annyit megy, amennyit bérletben tud. Kár, hogy nincs egy olyan alap, ami lehetővé tenné, hogy – akár csak régiós szinten – utaztatni lehessen az arra érdemes előadásokat, ezzel is meghosszabbítva az életüket. Szerencsére A mi osztályunk és a Macbeth előadásunk most látható Pesten is, a Szkéné Színházban. A jó előadás igazi kincs, nagy hatása van, amit minél több embernek látnia kellene.

A legújabb szerepedet egy zenés bohózatban, az Anconai szerelmesekben játszod. Korábban nem igazán tűntél fel ilyen műfajú darabokban – van a könnyű műfajnak nehézsége?

A zenés műfajjal valóban itt, a Jászaiban találkoztam először. Alapvetően itt is hasonló keresés zajlik, mint a prózai darabok esetében, csak kiegészül a tánccal és az énekkel, ezeket a képességeket fejleszteni kell. Az ilyen típusú vígjátékoknál, bohózatoknál az ember könnyen csúszhat át a felszínesebb, de nagyobb sikert ígérő megoldásokba, hiszen a néző a karakterek jellemhibáin, csetlés-botlásain szórakozik a legjobban. A szereplők igazságát megtalálni, szerethetőségét megkeresni, jó ízléssel és arányérzékkel megmutatni szintén fontos feladat. A közönség csak az igazságot jutalmazza. A próbák során sok dolog felmerült az előadás hangulatára, ízlésére vonatkozóan. Megyeri Zoltán, a darab rendezője partner volt abban, hogy beemelje a rendszerébe a mi ötleteinket is. A közönség nagyon szereti az előadást, és azt gondolom, mindannyiunknak komoly munkája van abban, hogy ilyen sikeres lett.

anconai_3.jpgAnconai szerelmesek

Alapvetően prózai színészként hogyan viszonyulsz a zenés darabokhoz?

Előfordult, hogy énekeltem előadásokban, azonban A padlás Rádiósa volt itt az első zenés szerepem. Lovas Gabriellától kaptam többhónapos zenei felkészítést, ami sokat segített abban, hogy megálljam a helyem. A Vízkeresztben is énekeltem, imádtam azokat a dalokat, és azóta minden évben legalább egy produkció van, amiben énekelek. A jó dalszöveg olyan, akár egy prózai monológ. Attól még, hogy énekelve kell elmondanom a gondolataimat, ugyanúgy tudok általa közölni valamit, csak éppen segítségemre van a dallam és a hangszerek.

Az interjút Reichert Gábor készítette.

(Forrás: Jászai Mari Színház)