Szabó Réka: „Nem akarok egy keserű, frusztrált művész lenni”

A Tünet Együttes vezetőjével beszélgettünk jubileumi előadásuk kapcsán, amiről az is kiderül, hogy bizonyos értelemben dafkéból születik.

Egy jubileumi előadásnál általában pontosan lehet tudni, mikor indult az adott formáció. Ez a Tünet Együttesnél messze nem ilyen egyértelmű. A beszélgetésből az is kiderül, a rendező milyen hasonlóságokat lát a társulat elmúlt mondjuk, 15 éve és a honi társadalom 15 éve között. A tünetegyüttes című előadás éppen ezekre a párhuzamokra épül. Az alkotók a gesztus jellegű performanszon keresztül egy közösségérzettel szeretné megkínálni a jelenlévőket.

2_a_ez_mind_en_leszek_egykor.jpgSzabó Réka az Ez mind én leszek egykor című szólójában (fotó: Mészáros Csaba)

A beszélgetésben a független társulat elmúlt másfél évtizedéről, jobb és kevésbé jó, de minden pillanatban rengeteg munkát kívánó eddigi pályájáról és Szabó Réka személyes benyomásairól is szól. Hogy mennyire szimbolizálja a Tünet Együttes a magyar tünet együttest, az pedig A tünetegyüttes című előadásból derül majd ki február 18-án és 19-én a Trafó Pincéjében.

Hogyan lettetek Tünet Együttes?

Ez egy emblematikus sztori. 2006-ban került hozzánk menedzserként Paizs Dóra, aki kihajtotta belőlünk, hogy végre legyen nevünk, amit akkor már két éve kerestünk. Alsóörsön egy elvonuláson Peer Krisztián találta ki másnaposan. Hosszú listáink voltak névötletekkel, és Alsóörsre úgy mentünk le, hogy addig nem mehetünk haza, amíg nincs meg a társulatnév. Az utolsó napra a kétszázas lista ötre szűkült, amiben persze nem volt benne a Tünet Együttes név. Már a végszavazásnál tartottunk, Krisztián látszólag aludt egy alsógatyában a strandon, egyszer csak felemelte a fejét, és azt mondta, hogy Tünet Együttes. Azonnal tudtuk mindannyian, hogy megvan a név.  

Látsz tendenciákat vagy akár korszakokat a társulat eddigi 15 évében?

Ehhez korábbra kell visszanyúljak. Az önismétléstől való félelem és a folyamatos megújulásvágy végigkísérte a pályámat. Nagyon sokáig független alkotó voltam és nem akartam társulatot. Elég rossz véleménnyel voltam a társulati létről, az általam látott akkori példák alapján úgy gondoltam, hogy egy társulat óhatatlanul bezárul. Ez a Karc című előadásunkkal változott meg 2004-ben. Történt valami a próbafolyamat során és magában az előadásban is, ami miatt azt éreztem, hogy el akarok indulni ezzel a csapattal egy hosszabb távú úton. Sokáig ez működött is: egy kis stabil maghoz folyamatosan hívni embereket. A maggal eközben tudtunk építkezni, de ebbe a folyamatba kívülről friss, inspiráló erők és gondolatok is érkeztek.   

3_tarsulat_2006.jpgA társulat 2006-ban (fotó: Dusa Gábor)

Kik voltak a mag részei?

Gőz István, Kövesdi László, Szász Dániel és én. De ehhez a maghoz nagyon hamar markáns alkotótársak csatlakoztak, mint Peer Krisztián, Szirtes Attila fénytervezőként, Márkos Berci zeneszerző és sorra jöttek a fiatalabb táncosok is, például Dózsa Ákos, Vadas Tamara, Góbi Rita, később  Furulyás Dóri, aki sokáig nagyon fontos tagja volt a csapatnak. A Karcnál úgy érzetem, hogy kialakult egyfajta gondolkodásmód és munkamódszer. Ez egy viszonylag egyenes út volt, ami az Alibi című előadásunknál csúcsosodott ki. Ezután jött az, amit mi csillagszórónak hívunk.

Csillagszóró?

Innen kezdve egymástól eléggé eltérő nyelvezetű előadásaink születtek. Nem egy színházi forma tökéletesítése volt a fókuszban, hanem az, hogy éppen milyen témák foglalkoztattak. Bár itt is megfigyelhetőek tendenciák.

Ezek a témák felőled érkeztek?

Igen. Eleinte nagyon fontos volt, hogy abban az állandó magban gondolkodjam, őket foglalkoztassam. Aztán óhatatlanul eljutottunk oda, hogy odébb lépjek ettől a magtól. Az utóbbi években sok olyan előadást csináltam, amiben ők nem voltak benne. Eljutottunk oda, hogy úgy éreztem, most már nem tudunk együtt megújulni, nem lehet több bőrt lehúznunk egymásról. Ehhez pedig jött rengeteg külső tényező, ami megnehezítette a létezést és a művészi szabadságot.

Mikre gondolsz?

Az első pofon a 2010-es működési támogatások harmadának zárolása volt. Ekkor éreztük meg először a bőrünkön, hogy a politika direkt, autoriter módon és visszamenőleges hatállyal szól bele az életünkbe.Ez egy nagyon nehéz és demotiváló helyzet volt: el kellett dönteni, hogy holnaptól kinek nem tudunk fizetést adni azok közül, akikkel együtt dolgoztunk és gondolkodtunk akkor már évek óta. Nagyon fájdalmas volt, mindannyian iszonyatosan megbántódtak.

4_tarsulat_2010.jpgA Tünet Együttes 2010-ben, szemmel láthatóan megkomolyodva (forrás: Tünet Együttes)

Közben gyermeked is született.

Nagyon sokat elmond erről az egész független színházi területről, hogy nem lehet párhuzamosan anyának lenni és egy társulatot vezetni. Merthogy nincs benne a rendszerben, hogy egy évet pihenj és utána visszagyere. A Tünet Együttes életében négyszer fordult elő, hogy vendégrendezőt hívtunk. Az egyik éppen emiatt történt. Az elmúlt három-négy évben pedig egy egész estés dokumentumfilmet csináltam a Sóvirág próbafolyamatáról, ez is sok energiámat elvitte a társulattól. Még soha nem volt olyan projekt az életemben, amivel ennyit dolgoztam volna.

Én két korszakot látok a Tünet Együttes pályájában. Az első az, amire a játékosság volt a jellemző, és nagyjából az Alibiig tartott. Utána pedig mintha megkomolyodtatok volna: kifejezetten fajsúlyos témákat vettek fel.

Úgy látszik, elvesztettük a humorunkat (nevet).

De tényleg?

Azt hiszem, bizonyos értelemben igen.

Ahogy elolvastam az új bemutatótok, A tünetegyüttes felvezetőjét, valóban nem ígér könnyed humort.

Úgy gondolom, hogy a Tünet Együttes sorsa párhuzamos azzal, ami Magyarországon társadalmi szinten történt az elmúlt mondjuk tizenöt évben. Volt egy felívelő szakaszunk, majd jött egy levegőtlen, megzakkanós állapot.  Most az alapérzésünk az értéktelenség, hogy nem számítunk és a jövőtlenség. Mindazok a hitek és értékek, amik számunka fontosak, úgy tűnik, társadalmi szinten nem azok.

6_az_ejszaka_csodai.jpgSzász Dániel Az éjszaka csodái előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

Milyen értékekre gondolsz?

A tehetségnek, a kreativitásnak, az intellektus erejének, a morálnak és a szakmaiságnak a megfellebbezhetetlenségére. Illetve a toleranciának és a vita fontosságának a hitére.  Elvesztek számunkra a viszonyítási pontok. Közben folyamatosan azon gondolkodunk, hogy ebből az érzésből mi van kívül és mi van belül. Mennyire függ össze például az öregedésünkkel és mennyire a társadalmi közeggel, amiben élünk.

Nem látok táncszakmát sem. Nincsenek fesztiválok, sem szakmai beszélgetések, egyéni érdekcsoportosulásokat látok, ahol egy-egy kör teljesen kisajátít bizonyos kapcsolati tőkéket. Egy-egy fiatal hirtelen berobban, pördül párat, majd kidobódik a kukába, ahogy a „nagy öregjeinket” sem tudjuk a saját értékén kezelni. És olyan közeg sincs is, ahol ilyesmikről beszélnénk. Totálisan szétesett, hogyan becsüljük meg egymás munkáját. Nincs olyan párbeszéd a szakmán belül, amilyenek régebben sokkal inkább voltak. Vagy csak mi szorultunk ki ezekből.

Hogyan jött a darab ötlete?

Tavaly volt egy évadtervünk, amiben szerepelt egy bemutató. De nem ez. Májusban egyszer csak úgy éreztem, hogy nem akarom azt a bemutatót megcsinálni. Nem akarok újra illedelmesen létrehozni egy nagyszínpadi produkciót. Úgy éreztem, hogy azzal azt mondanám, hogy minden rendben van, miközben azt is éreztem, hogy most azt kell mondanunk, hogy nagyon nincsen rendben. És nem is akarok addig továbbmenni, amíg nem lesz valami, vagy legalábbis nem találom meg a magam válaszát erre a helyzetre.

1_a_tunetegyuttes.jpgNem akarok egy keserű, frusztrált művész lenni. Ehhez pedig meg kell értenem, hogy ezek a keserűségek és ez a tehetetlenségérzés pontosan miből fakad. Szász Danival és Gőz Pistával elhatároztuk, hogy hárman csinálunk egy előadást. Amire talán nem is az előadás a legjobb szó. Valami olyan performatív, happeningszerű dolgot, amiben valahogy feldolgozzuk a múltunkat, szembenézünk a jelenünkkel, és próbálunk valamit kitalálni a jövőre nézve. És ezt egy szélesebb társadalmi-politikai kontextusba szeretnénk helyezni. Mert úgy gondolom, ahogy mi ebben az országban érezzük magunkat, azt nagyban befolyásolja a politikai környezet, amiben élünk.

                           (a készülő előadás imázsképe)

Hogy készül és hol tart az előadás?

Két hónapja rengeteget beszélgetünk egymással, miközben formálódnak már konkrétumok is, de még csomó dolog nyitva áll. Az már biztos, hogy nem egy előadás lesz, amiben szépen kidolgozott és lekerekített jelenetek követik egymást. Egy sokkal nyersebb, punkosabb dologra készülünk.

Mindez hogyan tud érdekes lenni a nézők számára?

Kell-e a nézőnek tudni, hogy mi a show ára? Alapvetően szerintem nem, de ma ez a dolog már nem arról szól, hogy mi a show ára, hanem tágabb értelemben azt szimbolizálja, mi a döntéseink ára. Átélhetővé válhat rajta keresztül az, milyen következményekkel jár az értékek és a morál széthullása. Mondjuk, Markó Iván egyszer csak kap 150 millió forintot nem pályázati úton, miközben az egész független táncos területre jut körülbelül ennyi. Ez vajon hogyan hat erre a táncos közösségre, amelynek a tagjai iszonyatosan kevés pénzekért güriznek éveken keresztül? Én vagyok a hülye, hogy ezt még mindig csinálom, vagy igazából boldog vagyok, hogy még mindig azt csinálhatom, amit szeretek? Merthogy ugyanez megy nagyban is, és ez rombolja szét a társadalom morálját. Bekúszik az ember bőre alá.

És melyik vagy: balek vagy boldog?

Mindkettő egyszerre. Tényleg balek vagyok, egy iszonyat lúzer és közben nagyon szerencsés is. A mostani politikai helyzet mondjuk nagy mértékben felerősíti, hogy az ember lúzernek érezze magát. (nevet) Közben pedig nem lehetünk annyira hülyék, hogy ne találjunk választ erre a helyzetre. Azt érzem, már elszalasztottuk annak a lehetőségét, hogy normális kerékvágásba tereljük a dolgokat, de a lelkemnek vannak még cselekvési dimenziói.

7_sovirag.jpgCuhorka Emese és Fahidi Éva a Sóvirágban (fotó: Mészáros Csaba)

Azok számára, akik a Trafó Pincéjébe nézőként beférnek, szeretnénk egy olyan közösségi élményt nyújtani, amiben legalább az összetartozást átélhetik. Meggyőződésem, hogy olyan időket élünk, amikor távolabb kell mindannyiunknak lépni, és egy picit jobban rálátni, ráérezni arra, ami összeköt minket. Együtt megmutatni a józan ész erejét, szemben azzal, ahogy ezt általában tesszük mostanában.

A függetlenek egy ideje már „lent” vannak: nagyon kevés pénzből kell túlélnetek. De vajon akkor is csinálnál egy ilyen előadást, ha „fent” lennél a kedvezményezettek és jól támogatottak között? Akkor nem úgy látnád te is, hogy most került minden a helyére?

Én nem tudnék fent lenni, ez a személyiségemből fakad. A hatalomhoz való viszonyom ezt eleve nem tenné és soha nem is tette lehetővé. Soha nem voltam jóban a hatalommal: minden olyan helyzettel bajom van, ahol ezt a jóban létet kellene felmutatni. De én nem úgy látom ezt a dolgot, ahogy te. Kikre gondolsz, akik fent van?

Néven lehetne nevezni olyan tánctársulatokat, táncegyütteseket, akik profitálnak ebből a politikailag megosztott helyzetből.

Az igazi haszonélvezők nagyon kevesen vannak a szakmában is és a társadalomban is.

Úgy érzem, hogy akik jó helyzetbe kerültek, azok egyáltalán nem látják azt, amiről beszélsz vagy amiről az előadásotok fog beszélni. A megosztottság azt is jelenti, hogy vannak, akiknek ez teljesen rendben van, mások számára pedig szomorú vagy éppen felháborító, ami történik nálunk.

2_b_ez_mind_en_leszek_egykor.jpgValóban nagyon nehéz kilépni a saját burkodból, de nem lehetetlen. Úgy érzem, hogy én ki tudok lépni az egymással ütköző álláspontok helyzetéből, és meg tudom figyelni a körülöttem lévő történéseket. Vannak kétségbevonhatatlan dolgok, például ha összeveted az 1998-as Horn­-Orbán miniszterelnök-jelölti vita ízét, hangvételét (nem a felekről beszélek, hanem ahogyan beszélnek egymással) egy mostani Orbán sajtótájékoztatóéval. Ha kívülről ránézel a két esemény hangulatára, akkor látod, hogy az egyik beteg, a másikban még van normalitás.

                                      (Ez mind én leszek egykor)

És most nem jobb és baloldalról, konzervativizmusról és liberális gondolkodásról beszélek, hanem arról, hogy valami baj van. Ez nyilvánvaló. Olyan egyszerűen nincs, hogy egy ország miniszterelnöke nem vitatkozik, miközben egy demokráciában az a miniszterelnök dolga, hogy kiálljon bárki kérdése elé, érveljen és vitatkozzon.

Azt aláírom, hogy jót tenne Magyarországnak, ha mindenki hátrább tudna lépni a befeszült álláspontjai mögül. A kérdés az, hogy egy színházi előadás vajon képes lehet-e ezt elérni.

Egy alkotó, és közte én is mindig a társadalom egészéhez akar szólni. Most viszont nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy akár egyetlen olyan ember is ülni fog a nézőtéren, aki ellenkező véleményt képvisel a miénkhez képest.  Ráadásul azt is gondolom, hogy nem nagyon lehetséges senkit sem kirángatni abból a helyzetből, ha egyetlen irányba néz.

Akkor mit akarsz ezzel az előadással?

Azt akarom, hogy azokkal az emberekkel, akikkel ha már nagyjából egy oldalon ülünk, vagy hasonló irányba nézünk, erősítsük az összetartozás érzést. Azokkal, akik még hisznek valamiféle morálban, becsületességben, a toleranciában, a tehetség versenyképességében és a vitában. És ezt egy olyan ember mondja, akinek fizikai fájdalmat okoz egy kicsivel is nagyobb tömeggel együtt csinálni valamit. (nevet) Például képtelen vagyok egy tüntetésen együtt kiabálni másokkal. Mindezzel a belső vívódással együtt azt érzem, hogy szükség van egy olyan közösségi élményre, amiben felismerjük, hogy nincsen ingyen, nem jár alanyi jogon az, amit annak gondoltunk a rendszerváltáskor.

Török Ákos

Szabó Réka: „Az elmondhatatlant próbáljuk elmondani”
Szabó Réka: „Teljes meghasonulás rajta látni ezt a nőt, aki belőlem bújt elő”
A TÁP Színház és a Tünet Együttes előadása 2017 legizgalmasabb projektjei között
Szemét dologra készül a Tünet Együttes