Vidnyánszky Attila: „Nem az volt a Jani, aki lopott, hanem az, aki nem”

A Nemzeti Színház igazgatójával a TAO megszüntetéséről ültünk le beszélgetni, ám végül a függetleneken keresztül a sajtó felelősségéig sokfelé elkalandoztunk.

A Nemzeti Színház költségvetésében milyen súllyal szerepelnek TAO pénzek?

Nálunk ez 10 százalék alatt van. De ez tudatos döntés.

Milyen tudatosságra gondol, hiszen ez matematika?

Ez a színház filozófiája. Például az olyan előadásokat, amiket bármikor, bármilyen körülmények között el tudnánk adni, és tudnánk vele bevételt csinálni, elkezdtük a „Nemzeti a diákokért” program keretében ingyen játszani. Ebben a Csongor és Tünde, az első világháborús Fekete ég – A fehér felhő és az 56-os Tóth Ilonka mellett a János vitéz is szerepel. Ezzel magunkra zúdítottunk egy hatalmas problémát: hat-hétezer diák van feliratkozva hónapokra előre ezekre az előadásokra. Havonta átlagosan 3-4-szer adjuk a János vitézt – vagyis havonta 1800-2400 jegy árbevételéről mondunk le ezzel, mert fontosabbnak tartjuk, hogy olyanok is eljöhessenek színházba, akik ezt alacsony jegyár mellett sem tudják megtenni.

vid.jpgVidnyánszky Attila (fotók: Kaszás Tamás)

A Nemzeti ezt feladatának tekinti, a vele járó terheket vállalja. És amikor erre valaki azt mondja, hogy persze, ezért van teltházunk, az téved, mert az Egri csillagokat pénzért játsszuk, és ott is hétezren vannak feliratkozva. Vagyis nem minden áron törekedtünk a jegyárbevétel növelésére, és ezzel a TAO-alap emelésére. Másrészt az iparszerű jutalékrendszer ellen is felemeltük a szavunkat, így nem vagyunk a közvetítő cégek kedvencei. 2013-ben Nemzeti mellett a Fővárosi Nagycirkusz, az Opera, a veszprémi Petőfi Színház és a szombathelyi Weöres Sándor Színház megalapította a Tiszta TAO Társaságát. A célkitűzés a következő volt: „A 0 % jutalék körébe belépő előadó-művészeti szervezetek vállalják, hogy nem fizetnek egyetlen forint jutalékot sem a társaságiadó-befizetések után. Így elérik, hogy a vállalati adótámogatások kizárólag a nézőket szolgálják, a művészeti produkciók megvalósításához járuljanak hozzá. Ha minden regisztrált előadó-művészeti szervezet csatlakozna a felhíváshoz, akkor a jutalékok rendszere megszűnne, ezáltal növekedne a kulturális produkciókra fordítható támogatások mértéke!” Sajnos egyetlen további követője sem akadt a kezdeményezésnek.

Mikor szerzett tudomást a TAO megszüntetéséről?

Mint mindenki más, az utolsó pillanatban. Előzetesen nem tudtam róla, de ha rajtam múlott volna, meg sem született volna ez a jogszabály 2008-ban, még Hiller István minisztersége idején. A Teátrumi Társaság és én voltam az egyetlen, akik már 2008-ban leírtuk, hogy ez rendszerszerűen és morálisan is „roncsolni” fogja a színházi szakmát – felborította a finanszírozási rendet, mert a TAO mértékben kivontak támogatást az önkormányzatok, a jegybevételre törekvés felhígította a repertoárt, a befolyó pénz ellenőrzési mechanizmusai nem lettek kidolgozva, megszűnt a valódi szponzoráció.

Én magam folyamatosan ekéztem a végül megvalósult rendszert – a debreceni Csokonai Színház és aztán a Nemzeti vezetőjeként is ugyanúgy érveltem a TAO ellen – vagyis, amikor egy kevésbé jól támogatott intézményt vezettem, és akkor is, amikor a Nemzetit. Két évvel ezelőtt a Parlamentben A kultúra mint megtartó erő című szakmai tanácskozáson elmondtam, hogy a TAO a szakma rákos daganata. Mégsem szűnt meg korábban, mivel a szakma jelentős része, beleértve Fekete Pétert is, TAO-párti. Az érveimet elmondtam korábban neki is, ő pedig azt válaszolta, hogy tesz egy kísérletet arra, hogyan lehetne átalakítani úgy a jogszabályt, hogy ne legyen lopás. Ezzel kapcsolatban rengeteg szakmai egyeztetés volt 2018 folyamán, többek között a Nemzeti Színházban is kétszer, itt voltak a színházak gazdasági vezetői – a Katonából, a Madáchból, Radnótiból is, de a független szférából is.

Mi volt a végeredmény?

Tulajdonképpen nem sikerült olyan rendszer kialakítására javaslatot tenni, amely kiküszöbölte volna a visszaélések lehetőségét. Ezért arra jutottak, alakuljon valamilyen bizottság, testület, amely arra hivatott, hogy eldöntse, ki élhessen a TAO-zás lehetőségével. Nem lehetett olyan szabályozást létrehozni, amely kizárta volna a szubjektív elemet, hiszen egzaktul azt sem lehet meghatározni például, mi egy színházi előadás, vagy milyen feltételektől és meddig nevezhető közösnek egy produkció stb.

_dsc7726.jpg

Ha minden a legvalószínűbb forgatókönyv szerint zajlik, akkor voltaképpen ez fog most megvalósulni, még ha immár a TAO rendszerén kívül is.

Szerintem ez az év átmeneti év lesz. Fel kell, hogy álljon egy rendszer, amelyből – mint ahogy ez korábban is így volt – a szubjektív elemet nem lehet teljesen kizárni. Mindig voltak, akik döntöttek. Amúgy is jó volna, ha az egész előadó-művészeti területre vonatkozóan megoldásokat lehetne találni, és ez nem egyszerű, hiszen a zenekarok világa is nagyon érdekes terület.

Mennyiben?

Ott aztán végképp megfoghatatlan, hogy könnyűzenei koncert – mert egy rockbanda nem TAO-zhat – mikortól válik úgy elbírálhatóvá, hogy TAO-zásra lehetőséget adjon. Ugyanez a kérdés egy szimfonikus zenekar és egy popsztár közös produkciója esetében. Hírhedt történetek ismertek a szakmában. Trükközések ezek, amelyek kizárólag arra irányulnak, hogy a TAO-t igénybe lehessen venni, és ebből lehessen pénzt csinálni. Most eljött egy olyan pillanat, amikor bizonyos dolgokat ki kellene mondani, állást kellene foglalni, meg kellene nyilvánulni.

Bizonyos elvekben most meg lehetne állapodni a színházi, a zenei és a táncművészeti bizottságnak, hogy felépülhessen egy elfogadható, átlátható finanszírozási rendszer. Ki kellene mondani, hogy mi az üzleti színház, mi a bulvár, hogy kinek milyen alapon, milyen elvek mentén adható támogatás. Ki kell mondani, és ebbe az egész szakmának bele kellene állnia, hogy melyek azok a színházak, társulatok, amelyeknek kevesebb támogatást kellene adni vagy egyáltalán nem kellene őket támogatni.

Kicsit menjünk vissza …

Tudja, miért akartam, hogy Önnel beszélgethessek a témáról a Színház.hu-nak? Mert olyan határozott álláspontot fogalmazott meg a TAO megszüntetésével kapcsolatban. És ilyenkor mindig meg szoktam kérdezni, hogy az a millió gazemberség miért nem ütötte ki korábban a biztosítékot önöknél? Miért nem kongatták a harangot az önök által szerkesztett médiumokban tíz éven keresztül? Hogy tudnak ezen morálisan túllépni, és most össze-vissza hablatyolni és kioktatni másokat, hogy nem így kellett volna megszüntetni? Ilyenkor érzem azt, hogy ebben a dologban politikai hovatartozástól függetlenül nagyon sokan benne voltak. Maguk is, nyakig.

Azt gondolom, hogy az újságírói szakma a TAO hátulütőit sosem tagadta el. Az Indexen például több cikk is megjelent konkrét cégnevekkel, akik meglovagolták a TAO-t.

De mikor?! Hosszú ideig hallgatott a sajtó, majd tulajdonképpen nagyon óvatosan írtak a visszaélésekről. Én már az első év után határozottan jeleztem nyilvánosan, hogy hol vannak azok a rések a rendszerben, ahol a gazemberség legálisan folyhat. Amikor a Szputnyik megszűnt, itt ültünk Bodó Viktorral, akivel a támogatások témája is előkerült, és a Szputnyik TAO-járól is szó esett. Végül azt mondtam neki, hogy mi itt most az ő esetében 5-8 millió forintról beszélünk. Vita volt közöttünk, hogy ha beleszámolja a TAO-ját az általa kapott támogatásba, akkor növekedett a támogatása, ha nem számolja bele, akkor csökkent.  Akkor is, ma is azon a véleményen vagyok, hogy a TAO-t hozzá kell számolni egy társulat támogatásához. Akkor ezt sokan vitatták, ma már senki sem teszi. De a lényeg az volt – és megmutattam neki a hivatalos adatokat is –, hogy az összes előző évi TAO igénylés listáját, a sok százmilliós, sőt milliárdos TAO-bevételekről. Bodó Viktor döbbenten szembesült ezzel, és én azt hittem, hogy ő majd elmondja ezt az információt az ellenzéki sajtóban. De néma csend volt még két-három évig.  

A tisztességesen TAO-zó színházak és társulatok joggal gondolták azt, hogy a visszacsurgatott pénzek és az igazi nagy lenyúlások nem rájuk tartoznak, és ha a jogalkotó valóban ki szeretné iktatni ezeket a visszásságokat, akkor majd megteszi. Nekik viszont – főként azután, hogy a fenntartóik a befolyó TAO összegével csökkentették a támogatásaikat – a TAO létszükségletük lett.

Ezt aláírom. A 2010-es kormányváltást követő két év alatt az önkormányzatok olyan tempóban vonultak ki a TAO bejövetelével a színházaik finanszírozásából, hogy a Magyar Teátrumi Társaság akkori kis csapata is azt mondta nekem, ne harcoljunk a megszüntetéséért. De ez csak az egyik fele a dolognak. A másik az, hogy a TAO hatására nagyszínpadon évek óta szinte egyáltalán nem jelennek meg kortárs prózai darabok, legfeljebb zenés vígjátékok. A TAO lerohasztotta a színházak nagy részének repertoárját. Volt év, amikor a Katona József produkciós pályázatnak arra a keretére, amely kortárs magyar drámák nagyszínpadi színre kerülését támogatja, nem volt elég pályázó a rendelkezésre álló pénzekre. Megszületett a „TAO-előadás” fogalma, az igazgatók már nem kockáztattak.

Arról, hogy a TAO miatt egyre nagyobb súllyal jelentek meg a könnyed szórakoztatást ígérő előadások, sokat lehetett olvasni. A kritikák nagy része ezt folyamatosan a színházak szemére is vetette. Amit általában azzal söpört félre a színházi szakma, hogy elitizmus és esztétikai terror.

Biztos, hogy volt néhány ilyen írás is, de a lényegen ez nem változtatott. Fontos tény viszont, hogy a szponzoráció, a mecenatúra a TAO-val szinte teljesen megszűnt. A TAO ugyanis „személytelen”, mert egy vállalkozás számára szinte mindegy milyen kulturális teljesítményt „támogat”, a lényeg, hogy saját adóalapját csökkentheti ezzel. A szponzoráció ezzel szemben valós polgári gesztus, mert egy cég odaáll egy érték mellé, és valós anyagi áldozatot vállal a támogatással. Ez élő kapcsolatot teremt a művészvilág és a vállalkozások között. 

_dsc7786.jpg

Azt gondolom, hogy az anyagi visszaéléseket pontosabb törvényi szabályozással meg lehetett volna akadályozni. Például a külföldi előadások kapcsán vagy olyan koprodukciók esetén, ahol egy színház egyetlen színésze vagy táncosa vett részt egy zenei koncerten, de a produkció teljes jegybevétele után igényelték vissza a TAO-t.

Nem lehetett, mivel nagyon erős lobbik álltak ezek mögött. Ráadásul annyira egyszerű volt lopni, hogy nem az volt a Jani, aki lopott, hanem az, aki nem. Ezt Veszprémben egy szakmai tanácskozáson így el is mondtam. Annyira egyszerű volt visszaélni a jogszabály tökéletlenségéből adódóan kínálkozó lehetőségekkel, hogy a kísértés óriási volt. De gondoljunk bele, milyen az a szakmai környezet, ahol mindenki azt lesi, hogyan tudja kijátszani egy törvényt, miközben – remélhetőleg legalább tudja –, hogy ez zülleszti a szakmánkat. De ahogy mondtam korábban, de a kérdésében is említi: ha nem lehet egzaktul meghatározni például, hogy mi a koprodukció, akkor ott adódnak lehetőségek a trükközésre. Az EU-n kívüli „előadások” utáni TAO-zást, amiről közismertek hajmeresztő történeteket, hamar megszüntette a kormányzat.

Konferenciák, szakmai viták és egyeztetések zajlottak a TAO-val kapcsolatban, ahol különféle javaslatok születtek, amiket „bezsákolt” a kulturális vezetés, majd egyetlen huszárvágással mindent a kukába dobva megszüntette a TAO-t. Ez nem egy demokratikus, de még csak nem is egy korrekt megoldás.

A sok milliárdos lenyúlás demokratikus és korrekt? Egyelten javaslat sem született, amely megnyugtatóan rendezte volna a TAO kérdését. Szerintem az történt, hogy amikor világossá vált, hogy 2019-ben az idei 37 milliárd forint jövőre már 90 milliárd lesz, a kormányzat azt mondta, elég, nincs mire várni.

De ez évek óta látszott.

Ebben egyetértek és nem is vitatom a politika felelősségét abban, hogy eddig jutott a dolog, de ebben elsősorban a színházi szakma felelős – ha évekkel ezelőtt közösen fellépünk, akkor nem ez történik. Hozzátenném, hogy egyik oldal sem követelte túlzottan sem az átalakítást, sem a megszüntetést. Jelen pillanatban a kőszínházak, a függetlenek és a magánszínházak által igényelt TAO nem éri el a 10 milliárd forintot. A lényeg, hogy a 37,4 milliárd hozzáadódik az előadóművészeti intézmények meglévő támogatásához, és ebből a kormányzat információim szerint 5-7 milliárdos pályázati alapot hozna létre. Ez nagyon komoly lehetőség, a régóta tervezett programok megvalósításához.

Ha azt mondja, hogy a megszüntetésről szóló döntést jobb lett volna tavaly áprilisban meghozni, igaza van. Mert akkor lett volna egy fél évünk, hogy rákészüljünk a változásara. De a lényeg az, hogy végre megszűnt. Aki most arról beszél, hogy bezárja a színházát, vagy előadásokat mond el, a politizálás terepére toltja a témát. Az intézmények többsége korábban sem jutott március-áprilisnál előbb a pénzek egy részéhez, a többség pedig mindig csak az év végén.

A pénz pedig megvan, amit több lépcsőben fognak megkapni az érintettek. De erről nem engem kell megkérdezni, nem én vagyok az illetékes. Én mindig azt képviseltem, hogy minél hamarabb meg kellene mondania a kulturális vezetésnek, hogy kik, mikor és mennyit fognak kapni, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Ez a folyamat a fővárosnál, a vidéki kőszínházaknál már el is kezdődött. De nincs tudomásom a számokról, erről Fekete Pétert kell megkérdezni. Én a felálló új rendszer elveiről szeretnék minél előbb egyeztetni, mert abban vagyok érdekelt, hogy olyan rendszert hozhassunk létre, amit elfogad a szakma és hosszú távon nyújt átlátható finanszírozást.

Megint csak azt mondom erre, hogy erre rengeteg idő volt.

Én 2013-ig voltam a színházművészi bizottság tagja. Azért álltam fel, mert nem értettem egyet azzal, hogy az Operett, a Vígszínház és a nyíregyházi színházak igazgatóit egy évre kaptak megbízást. Most ősztől vagyok újra a miniszter mellett működő tanácsadó testület, a színházi bizottság tagja.

És még kiket kértek fel a gondolkodásra?

Mi, a színházi bizottság tagjai azt javasoltuk, hogy első körben, az alapelvek kidolgozásához mind a színházi, a tánc- és a zenei bizottság üljön össze. De már nem a TAO-ról, hanem az egész előadóművészeti szcéna dolgairól kell gondolkodnunk.

_dsc7792.jpg

Kicsit még visszalépve a TAO-hoz, az önkormányzati fenntartású színházak esetén valóban nem lett pluszforrás a TAO, azonban a függetleneknél és/vagy az őket befogadó játszóhelyeknél és a magánszínházaknál viszont tényleges többletforrás lett. És éppen róluk nem beszél most a kulturális vezetés.

A függetleneknél ezek azért „potom pénzek” voltak, mondjuk Pintér Béláéknál évi 7 millió forint. A TAO pénzek nagy része a struktúrán kívül landolt, persze nem ott, ahol a FESZ szerette volna. Mi már előre jeleztük, hogy ez így lesz, mert a függetlenek döntően kis színházakban dolgoznak. Az olyan magánszínházak és a produkciós vállalkozások, amelyek például kibérelték az Arénát, ők a TAO igazi nyertesei, és nem a FESZ által „függetlennek” tekintettek. Erről is beszélni kellene. Ki kellene mondani például, hogy vannak üzleti alapon működő színházak. És mondjuk ki azt is, hogy egy üzleti vállalkozás lehet fontos a kultúrpolitika számára, de ettől még az vállalkozás marad, és a piaci törvények mentén működve nem csak kockázatot vállal, hanem a hasznát is élvezi.

Véleményem szerint a függetleneknek és a színvonalasan működő magánszínházaknak amennyi a TAO-juk volt, annyi pénzt oda kell adni. Most a fővárosi és a vidéki kőszínházak a pénzek elmaradása esetén nagyobb bajban lettek volna, mint a függetlenek, mivel van, ahol a költségvetés egyharmada a TAO, és ne feledjük, hogy a kőszínházak szolgálják ki a nézők 95%-át. Jó volna, ha kicsit értük is aggódnának. És közben azt is mondom, hogy a függetlennek mondott szféra helyzetét is meg kellene oldani, amire volnának is elképzeléseink. A kérdés még megvitatásra vár.

Mi ez a javaslat?

A lényege az, hogy nekik maguknak kellene szétosztani a pénzeket. Én növelném az inkubátorházak súlyát a rendszerben, és például nekik kellene a pénzek elosztását koordinálni. Ez azonban még megvitatásra váró kérdéskör.

A kőszínházakért azért nem aggódik senki sem nagyon, mert ők vélhetően meg fogják kapni a kieső pénzeket. Azok aggódnak, és talán joggal, akik társadalomkritikusabb alkotói megszólalásoknak is teret adnak.

Itt van a budapesti kőszínházak egy része, amelyeknél élesebb társadalomkritikát kevesen fogalmaznak meg, mégsem bántja őket senki kilenc éve. Sőt, évről évre emelkedik a támogatásuk. Újra kinevezték Mácsai Pált az Örkény élére, előtte megtörtént az épület felújítása. Most következik a Radnóti felújítása. Ezt hogyan magyarázza?

Ha Máté Gábor A bajnok után, a következő vezetői ciklusban is megkapja a budapesti Katona igazgatói posztját, akkor azt mondom, hogy valóban felesleges volt aggódni. 

Nem hiszem, hogy a Fidesszel nem szimpatizáló köröknek aggódnia kellene, hogy a Katonának, a Vígszínháznak, az Örkények vagy a Radnótinak, vagy más olyan színházaknak, akik éles társadalomkritikát fogalmaznak meg, baja lesz az elkövetkező években. Nem tudok olyan kormányzati szándékról, amely a színházi szakma bármelyik szegmensét sújtani akarná. Úgy tudom, hogy még a magánszínházak számára is van egy elkülönített összeg. És ha már a függetlenekről és a kőszínházakról beszélünk, a kőszínházi társulati struktúra nemzeti kincs: az olaszoktól kezdve a spanyolokon és az angolokon keresztül a franciákig mindenki irigykedve figyeli, ami nálunk van.

De van, aki ezt le akarja bontani?

A függetlenek egy része 2008-2009-ben például többek között ezt akarta. Babarczy László és Zsámbéki Gábor ült le beszélgetni Schilling Árpáddal és Gáspár Mátéval, miután megírták a tanulmányukat többek között arról, hogy a Budapesthez közeli városokban nem kellenek társulatok, mert a függetlenek kiszolgálnák őket előadásokkal. Babarczy és Zsámbéki mondta nekik, hogy ha ilyeneket terveznek, semmit nem értenek a vidékből, hogy nem tudják felmérni, mit jelent egy-egy városnak a saját, állandó társulat, amely élővé, elevenné teszi az adott város legjelentősebb kulturális intézményét. Pontosan azt akarták lebontani, amit őrizni, védeni, támogatni kell.

Még Hiller István minisztersége idején ott ült a színházi szakma Győrben, és arról vitatkoztunk, hogy a színházak összes költségvetési támogatásából hány százalék menjen a struktúrán kívülieknek. Mi azt szerettük volna, hogy vegyük ki a törvényjavaslatból a „legalább” szócskát, hogy a struktúrán kívüliek ne legalább 10 %-ot, hanem pontosan 10 %-ot kapjanak. Megkérdeztem Csizmadia Tibort, aki akkor a Magyar Színházi Társaság elnöke volt, hogy a legalább szócska azt is jelentheti, hogy ez az arány akár 90 százalék is lehet, mire ő azt mondta, hogy azt majd az élet mutatja meg. És emiatt az egyetlen szócska miatt nem tudtunk megegyezni. Később éppen azért vettük ki a módosított törvényből ezt, mert úgy véltem, ezzel elindulna a színházi életünket valamiféle francia modell felé, miközben kőszínházi struktúránkat szerintem semmilyen formában nem szabad veszélyeztetni. Ebből indult ki ez az egész háborúzás, és lettem a függetlenek szemében fekete bárány.

Ezzel együtt az bizonyosan nem vall színházművészetért felelős gondolkodásra, amikor az új kulturális vezetés 2010 után több lépcsőben harmadolgatta a függetlenek működési támogatását.

Akkor, mivel gazdasági értelemben az ország bajban volt, a kőszínházakét is harmadolták. Akkor az általam vezetett Csokonai Színház önkormányzati támogatása 240 millióval, majd egyharmadával csökkent. Csak az nem fájt senkinek sem. Akkoriban Magács Lászlóval tárgyaltam, aki a függetlenek képviselője volt, és ő maga mondta, hogy a függetlenek 50%-a blöff színház. Fekete bárányból a függetlenek sátánja akkor lettem, amikor ez a Magyar Narancsban úgy jelent meg, mintha azt állítottam volna, hogy az egész független szférát blöffnek tartom. Ami a legkevésbé sem igaz. És a kifejezés sem az enyém. Akkor megkérdeztem Lacit, hogy miért nem mondják ki ők maguk, hogy kik azok, akik alibiznek, és azoknak nem kellene pénzt adni, és így több jutna azoknak, akik valódi színházat csinálnak. Mi képtelenek vagyunk rá – válaszolta.

Ezt maga a rendszer szerintem jól kezelte. Ez csak azon múlik, hogy kik ülnek a támogatásokról döntő kuratóriumokban. Néhány éve követem a támogatásokat, és a függetlenek közül egyetlen olyan társulat sincs, aki valódi színházi értékek felmutatása nélkül kapott volna működési támogatást. Olyan viszont nem kevés, aki ennek ellenére sem.

Öt éve nem foglalkozom ezzel, mert úgy érzem, hogy ami tőlem jön, azt nehezen hallják meg, támadásnak veszik. Ugyanakkor meg azt gondolom, hogy létrejött egy párhuzamos struktúra, amelyben függetlennek nevezünk társulatokat, miközben egyáltalán nem függetlek, mert állami támogatásra szorulnak, és abban, amit alternatívnak nevezünk, sok esetben kevés alternativitás van szakmai-művészeti szempontból, viszont aktívan politizálás annál több, hogy az az ember érzése, hogy inkább pártkasszákból kellene azokat finanszírozni.

_dsc7798.jpg

Még egy utolsó gondolat a függetlenekhez: ha el is fogadjuk, hogy 2010 környékén nehéz évei voltak az országnak, ezért kellett csökkenteni a kultúrára szánt pénzt, de később a kőszínházak támogatását azért szépen elkezdték emelgetni, a függetlenekre vagy struktúrán kívüliekre szánt összeg azonban azóta is legjobb esetben is csak araszolgat felfelé.

A TAO-nak, ahogy említettem, legnagyobb haszonélvezői a struktúrán kívüli színházak így a függetlenek egy része is. Csak ez a pénz rendezetlenül, gondolattalanul ömlött be a rendszerbe. Például nem oda, ahová a FESZ képviselői szerették volna. A TAO-val együtt a színházaknak folyósított pénzek jelentősen növekedtek – ez nem vitaható. Azt gondolom, hogy a függetlenek fontosak és lenniük kell. Az viszont, hogy szinte kivétel nélkül kormány kritikusak, az tény, ahogy az is, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ellenzéki alkotókat képez.

Ezt én nem kormánykritikusnak nevezném, hanem társadalomkritikusnak, márpedig a színháznak mindig is feladata volt ebben az értelemben tükröt tartani elénk. Ez az előző kormányok idején sem volt másként.

Erre azt szoktam mondani, hogy azért 2010 előtt nem szerveztetek tüntetést a Színművészetin. Pedig esetleg akkor is lett volna mi ellen tüntetni.

Ki az a „ti”?

Akikkel beszélgetni szoktam erről.

Én is érzem persze ezt a mi és ti dolgot …

Mert ez mindig is benne volt a magyar kulturális életben. Ezért nagy dolog, hogy például a POSZT tanácsadó testületében ott ülünk egymás mellett és beszélgetünk, sőt, csomó mindenben egyet is értünk egymással. Ugyan egy sor kérdésében más a víziónk, de rendre kiderül, hogy számos kérdésben nem is állunk egymástól messze. Például Máté Gáborék is kiállnak amellett, hogy a társulati létnek, a kőszínházi struktúrának elsődlegességet kell élvezni. Én csak azt mondom, hogy egy társulat csak attól ne legyen már jó, hogy kormánykritikát fogalmaz meg. Folyamatosan tapasztalom a kritikákban, hogy egy-egy politikailag jól elhelyezett mondat, hogyan írja felül az esztétikai értéket. És akkor már nem számít, hogy színházilag értelmezhetetlen, esetleg középszerű, ami a színpadon történik, vagy még az se.

Tudja, mennyi olyan kritikát olvasok, amiben éppen azt vetik egy-egy előadás szemére, hogy semmi mást nem csinál, mint politikai értelemben be- és kiszólogat, vagy egy-egy aktuálpolitikai mondatát tartják színháziatlannak?!

Küldjön át párat! (mosolyog) Mert amúgy hosszan tudnám sorolni azokat a társulatokat, amelyek miközben remekül politizálnak, és itthon folyamatosan kapják a pozitív kritikákat, sehol nincsenek nemzetközi színtéren. Alig vagyunk színházi rendezők, akiknek a neve legalább halványan ismert külföldön. Maguk pedig itthon olyan rangsorokat állítanak fel, hogy az ember csak csodálkozik! (nevet)

Ennek a felvetésének örömmel szentelnék akár egy teljes beszélgetést is, ha nem is most. (mosolyog) Sokan, közöttük én is, úgy gondoljuk, hogy mindabba, ami a színházpolitikában történik, Attilának van a legnagyobb beleszólása. Van arról gondolata, hogyan kellene a jelen helyzetben megoldani a színházak finanszírozását?

Még nem kaptuk meg az anyagot a Színházművészeti Bizottságban, hogy véleményezzük. Túl sok erő mozdult rá a TAO pénzekre, és amíg ez nem tisztul le, addig nem nagyon lehet megoldásokról beszélni. Ami pedig azt illeti, hogy mennyire van nekem szavam, amióta 4-5 éve kiléptem a Színházművészeti Bizottságból, azt kell mondanom, hogy onnan kezdve nem nekem volt a legnagyobb szavam, hanem Lőrinczy Györgynek. Ő pedig harcos TAO támogató volt, már csak azért is, mert az általa vezetett Operettszínház számára katasztrófa lett volna a TAO megszüntetése.

A dolog egyébként most nagyon egyszerű: a TAO megszüntetésével kieső pénzek nagy részét oda kell adni a színházaknak és társulatoknak. És ahol úgy érzi a kulturális kormányzat, hogy a TAO-val trükközések voltak, oda nem kell adni pénzt. Ezért is mondtam korábban, hogy a kimondások időszakának kellene eljönnie. Alapvetően azt tartom jónak, ha minél több téma és feladat mentén minél több pályázatot hirdetnének meg.

Persze, de ha a pályázatokat kiíró bizottságok és az azokat elbíráló kuratóriumok nem tisztán színházi szempontok alapján döntenek – és már láttunk ilyet –, ettől nem lesz jobb színház nálunk.

A politika valóban beleszól ebbe, de hol és mikor nem szólt bele?

Más az, amikor a politika kvalitásos embereket juttat pozícióba, és egészen más, amikor kizárólag a kormánypárti politikához való lojalitás a mérce.

Én magamat kvalitásos embernek gondolom, és amikor kineveztek a Nemzeti Színház élére, megtapostak. Nem szakmai, hanem politikai alapon támadtak a szakmaiságomat kétségbe vonva.

Attila vezeti a Nemzeti Színházat, amelynek a központi költségvetése évről évre emelkedik, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, a kaposvári egyetem rektorhelyettese. Annyira azért nem egy megtiport ember.

Nem erről beszélek. (nevet) Csak azt akarom ezzel mondani, hogy a kvalitásosság megítélését is felül tudja írni a politikai hovatartozás kérdése. Ezzel együtt azt gondolom, hogy lehet úgy pénzeket osztani, hogy a szakma nagy része politikai szimpátiától függetlenül elégedett legyen. Jó példa volt erre 2010. és 2012. közötti három év, amikor bent ültem a színházi bizottságban és „pénzt osztottunk”. A szakma által delegált Érdekegyeztető Tanács, amiben benne volt még Schilling Árpád is, de ott volt Máté Gábor vagy Radnai Annamária is, mindhárom alkalommal elfogadta a mi javaslatunkat, kétszer ellenszavazat nélkül. A szubjektivitást persze soha nem lehet teljesen kiiktatni.  

Semmi probléma nincsen a szubjektivitással, a politikummal van a baj.

A kultúrpolitika ott kezdődik, hogy kormányzat célokat és értékeket határoz meg, amelyekért határozottan kiáll, és azokat támogatja. Éppen ez volt az egyik problémám a TAO-val, hogy a színházi rendszerbe soha nem látott mennyiségben ömlött a pénz, de ehhez nem kapcsolódtak kultúrpolitikai célok. Voltak, akik elmondták, hogy nem oda és nem úgy kellene ömlenie a pénznek, de a pénz csak ömlött. Minden politikai hatalomnak megvannak a kiemelt témái, és szerintem nem baj, ha azokat jobban finanszírozza, mint a többit, mivel azokban hisz. Az elmúlt években éppen az volt a baj, hogy ebből a szempontból nem volt elég határozott a kultúrpolitika.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

„A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is” – Balázs Zoltán a TAO megszüntetéséről
Barda Bea: „A TAO egy marketing alapú cenzúra volt”
Zsedényi Balázs: „A rombolás nem lehet cél”
Gyulai Júlia: „Ha egy jobb rendszer áll fel, megbocsátok és elfogadom” 
Tao nélkül nem megy
A fővárosi színházak pénzeit a főváros osztja szét