Tarján Tamás: KIS IBOLYÁK, ELSÕ KÖVETEI A JÓ TAVASZNAK

In memoriam Ö. I. címmel már készült – sõt utóbb Örkény István drámai életmûvébe besorozva nyomtatásban is megjelent – egy (Valló Péter nevével fémjelzett) színmûszerûen strukturált szövegszõttes...

Tarján Tamás

Kis ibolyák, első követei a jó tavasznak

Mácsai Pál–Guelmino Sándor: Mi újság, múlt század?



In memoriam Ö. I. címmel már készült – sőt utóbb Örkény István drámai életművébe besorozva nyomtatásban is megjelent – egy (Valló Péter nevével fémjelzett) színműszerűen strukturált szövegszőttes. A szellemi, szemléleti elmozdulását – megváltozását, megújulását – ezzel az előadással bejelentő Madách Kamara Színház évadnyitó produkciója hasonló montázstechnikával készült, ha nem is Örkény alkotásaiból, de az “egyperces dramaturgia” bölcseleti és stiláris hozadékát hasznosítva. Az újságcikkekből, publicisztikai törmelékekből összeállított forgatókönyv egyik válogatója Mácsai Pál – akiről közismert, hogy színészként, rendezőként is elkötelezett híve és kiváló értője az Örkény-oeuvre-nek –, a másik az ugyancsak ügyes munkatársnak bizonyuló Guelmino Sándor. A “nyomtatott” XX. század a lehető legismertebb és a lehető legismeretlenebb sajtóorgánumok hasábjairól érkezik a színházba. A “kivágatok” általában nem önmagukban érdekesek: összességük, szövegfolyamuk ad ki sajátos rajzolatot; a szemelvények közötti, mögötti fesz – részben – dramatikussá hevíti a csupán dokumentumjáték-alapanyagnak és színészi alakításalkalomnak szánt darabot. Az eredményes ollózás nyomán valamiféle színmű is felsejlik – két konkrét színmű pedig bizonyosan. Az ember tragédiája egyfelől, a Pisti a vérzivatarban másfelől. Ez utóbbit nem ok nélkül szokás “az ember fordított tragédiájának” nevezni (bár egy ilyesfajta terminust Déry Tibor abszurdja, Az óriáscsecsemő is lefoglalt magának). A Mi újság, múlt század? akarva-akaratlanul is Pisti-variáns – úgy, ahogy kell: négy Pistivel; s kibővítve, színezve három női Pistivel. Ez a hét Pisti – Bíró Kriszta, Gryllus Dorka, Kiss Mari, Debreczeny Csaba, Dunai Tamás, Gyabronka József és Gálffi László – az egész emberiség képviseletében cseppen bele a megelevenített bugyorba. Sajnos a szerkesztők nem bíbelődtek azzal a kérdéssel, hogy kik tolmácsolják az újsághírek, cikkrészletek díszeit és virágait. A színészek nincsenek felruházva többé-kevésbé állandó szerepekkel, alkatokkal – Rátkai Erzsébet tartózkodó, matt jelmezei is inkább okosan leruházzák, mintsem felruházzák őket –, viszont tisztán színészi mivoltuk sincs deklarálva: hogy itt elgondolkodó jókedvében – meg mert a próbatáblára kiírták a nevüket – összeállt hét remek csepűrágó, ironikusan felmondani azt a száz évet, mely oly fényesen folytatódik a már bele nem tartozó, mostani százegyedikben. Bizonyos fokig zavarba ejtő, hogy a színpadról újságnyelven beszélők kiléte – legalább valamely archetipikus figurája – nincs tisztázva. Ezzel az önmagukból egyébként is jobbára kifordított szövegfragmentumokhoz, illetve magához a közönséghez való viszonyuk is elmosódottá válik. Néha elmosódnak, elúsznak a (pedig nagyon is nyomatékosan kitett) hangsúlyok, személy híján a szöveg szövegelés lesz.


Hogy kerül ide Az ember tragédiája? Talán csak a kritikusi asszociáció és az Örkény- (a Pisti-) áthallás folytán. A Mi újság, múlt század? a madáchi mű XI/A színeként viselkedik: mintha Londont nem a maga nemében összkomfortos és az 1901–2000 dátumpárossal jelölt időszakhoz képest idillikus falanszter követné tizenkettedik színként, hanem a címmel megszólított, kérdőre vont múlt század. Amiként a tragédiabeli London sírgödörbe meredő, búcsúzó életsummát mondó alakjai fölött “a lélekharang megcsendül”, úgy dől itt is a maga dugájába egy – egységként felfogott – korszak. A Madách Kamara előadásában a lélekharang zongorácska formáját ölti, s a színházi fellépéseivel műfajtörténetet teremtő Darvas Ferenc “harangozza” a lelkéből a szinte mindig megkapóan csöndeskés futamokat. Bár az egész előadás majd’ kicsattan az élénkségtől, ötletességtől, játékkedvtől, temperáltsága mégis alapvetően fájdalmas, itt-ott nosztalgikus. Mácsai és Guelmino szellemes kompilációja arra nem alkalmas, hogy árnyalt állásfoglalást és ítéletet nyújtson a XX. század “perében”, ügyében – de arra igen, hogy e periódus fő szólamává a tragikumot (az ember tragédiáját) tegye, s korántsem közömbös szívvel járjon az elmúlt idő nyomában.

Az újságcikkek közül darabelemnek éppen az a jó, amelyik közömbös, vagyis – informativitásán kívül, vagy azt is nélkülözve – nem bír azonnal problémamentesen értelmezhető jelentéssel. Tehát van benne, helyette mit eljátszani, lehet a szavakat egy másik nyelv – a színpadi nyelv – jelrendszerébe áttenni. Az összeállítók sokkal bátrabbak lehettek volna a tulajdonképp nem copyrightolt, hézagosan-kihagyásosan-praktikusan felhasznált textusok kezelésében. A századkrónikázást többnyire a lineáris felfűzés technikájával – a rendezői beállításokat nézve: éles fény-, hang-, szín- és egyéb váltásokkal – oldják meg. Elég ritkán mernek ellentétes, különböző forrású szemelvényeket összedrótozni: tényleg színdarabbá írni azt, ami a lapokban le van (volt) írva. Amikor ez a mersz feltámad és kiteljesedik – mint a Kádár János-beszéd alkalmával és az uszodai vagy strandoló fürdőzőkként ábrázolt báva hallgatóság széttartó dumáiban –, akkor a montázs mechanikája sokkal bonyolultabbá és érdekesebbé válik. A linearitás, a láncolatosság – és az ötlethalmaz, a gegtömeg – néha hosszúnak érezteti a produkciót, noha rá kell ébrednünk, hogy nem a Mi újság…? a hosszú, hanem a múlt század. (Másrészt viszont rövid. Az 1988 utáni esztendőkre Mácsaiéknak nem volt igazi ötletük. Nyolcvannyolc évre terjedően volt olyan szilárd alkotói pontjuk, amelynek pozíciója lehetővé tette, hogy kifordítsák sarkaiból az újságglóbuszt. A rendszerváltás sajtóját nem birizgálják, a sajtószemle műfaját – melyet a mi irodalmunkban Nagy Lajos gyakorolt a legmagasabb fokon – hirtelen elhagyják, s csupán pár tucat szófordulat, jellegzetes kifejezés mormoltatásának akusztikai zavarára egyszerűsítik az így sietősen s bizony bátortalanul elintézett utolsó évtizedet. Patakvér, privatizáció, szólásszabadság s társaik elvégzik az elvégzendőt, ám ez a rész épp az alkotók alapeszméit nem követi.)


A sajtónyelv, az újsághír virágai ugyan általában éppen úgy eltünedeznek, mint a Tragédia londoni színében a kis leány “mind elkelt” kis ibolyái (s még jó, ha rondán el nem hervadnak) – ez a közeg mégis kellően ismerős, élénk, tarka ahhoz, hogy a Madách Kamara Színházat új pólusok felé tájoló Mácsai Pál a szöveg és az előadásmód segítségével az e falak között túlságosan is megszokott színműformáktól – például a kommersz komédiától vagy a melodrámától – elszakadjon, s a közönséget is új utakra hívja. Másrészt a sajtókivágatok felfűzése, a matéria és a megjelenítés egész viselkedése rokonítható a szintén e falak között megszokott, a teátrumba beivódott legsikeresebb spektákulummal: Hofi Géza mindenkori kabaréjával. A Mi újság, múlt század? ugyan jellemezhető a diákszínházi üdeséggel, a rögtönzéses játékok elementaritásával, a főiskolai helyzetgyakorlatok és vizsgák fiatalos korláttalanságával és variativitásával, leginkább azonban egy kabaréfajta, melynek létrehozói a mesterfokúan igényes teatralizálással és az intellektualizálással, azaz éppen nem kabarészerű eszközökkel közelítenek a populáris színházi műfajhoz.

Az intellektualizálásban, a formanyelv megpendítésében fontos funkció jut Horesnyi Balázs kulisszáinak. A tervező mintha becsomagolta volna – Christo módjára – korábbi aranyos-cirádás, nagyszabású díszleteinek egyikét. Becsomagolta, persze nem tolakodó, primitív módon újságpapírba, hanem olyan, a papírszerűség hatását keltő anyagba, amely alól pusztán értelmetlen-ígéretes nyomokban és maradékokban ütközhet ki egy közelebbről nem értelmezhető, ám nyilván palota- vagy templom-, esetleg színház- (és díszlet-!) szerű építmény. A XX. század idealizált csarnoka, mondhatnánk, de nem mondjuk, mert Mácsai okos rendezése az ilyen – nem téves, de leegyszerűsítő – bogozgatásokat nem engedi meg. Ez a színpadkép s benne időnként a koncipiált, értelmiségi színészhancúr radikalizmusa a performanszok némely jegyeit is “belecsomagolja” a Madách Kamara előadásába. A platósan osztott lépcsőzet meg operettes, természetesen gombrowiczi vonatkozásban, a “monumentális idiotizmus” bélyegére ezúttal a publicisztikát érdemesítve. (Az operettlépcső teteje, a színpadnyílást kopírozó kis kijárat megoldatlan. Nem vezet sehova, de ez nem a jelentése, hanem az egyszerű, bántó tényszerűsége. Talán azért nincs határozottabb szimbolikája a ki- és bejáratnak, mert akik ki- és bejárnak, azok is – mint mondottuk – tipológiailag és egzisztenciájukban meghatározatlanok. A Pisti kölcsönnévvel, a pistiséggel bővebben beszélünk róluk, mint ahogy ők beszélnek játékukkal magukról.)

A sok csoportképpel dolgozó előadásban a kollektív – s bizonyára rendezői értelemben is konzultáló, előadásegészben gondolkodó – színészi munka mellett a magánszámoknak is jut hely. Gálffi László – távoli beleolvasással – luciferi jelenség, rezonőr e színpadon. Ő is, társai is – mint mondani szokás, főleg újságcikkben – eddig kevésbé ismert arcukat mutatják. S az arc: a rángó, a kacsintó, a fitymáló, a komédiásan megjátszatott arc tényleg fontos, csak most nem a legfontosabb. Gálffi, amint Ferenc Józsefként ülve világháborút hirdet, lebiggyesztheti a száját (talán ezért, talán azért, nem tudni pontosan, miért; és ilyen nem tudni pontosan…-ok nem kevésszer rontják benyomásainkat), de a feje köré, majdnem a feje tetejére bocsátott csillár legalább ennyire jellemzi, eljátssza a figurát. Mácsainak preformációkra van szüksége, hiszen az újságokból kivagdalt XX. század sem annyira kép (a maga képe), inkább előkép, mivelhogy a jelen is olyan, olyas. Ferenc Jóska tolldíszes hatalmas fövege csillárrá nő, egy házmesterasszony fáraónői pózban tetszeleg (talán Kiss Mari is a Tragédiába, az egyiptomi színbe játssza vissza a pillanatot…?), rengeteg a finom paródia (Dunai Tamás inkább a pasztell jelzésesség, Gyabronka József a markáns karakterizálás, Debreczeny Csaba az infantilis csodálkozás felé szeret elmozdulni), és ha ki-kifogy a szusz, tempósak a pótcselekvések, a “betétek” (melyeket Gryllus Dorka ironizált csáberővel, Bíró Kriszta kikiáltói életerővel fűt föl).



A publikum, tudva vagy nem tudva a Madách Kamara várható fokozatos megújulásáról, eddig óriási érdeklődéssel tisztelte meg a produkciót. A tízesével kinyitogatott pótszékek egyikéről jól belátható volt, hogy a szünetben sem fogyatkozik a nép. Tagadhatatlanul jól hallható viszont az is a büfé táján, hogy a törzsközönség nem egészen erre számított szeretett Mácsaijától, értékeli, mégis kevesli a kedves színészeitől kapott groteszk, bizarr villanásokat, összességében pedig nem fogadja olyan nagy újságként, hogy újságot játszanak neki. A színészeknek, akik az egykoron leírt és kinyomtatott betűk révén ezernyi álló- és mozgóképet készítenek a Mácsai által “vizionált” – olykor művészi értelemben ki-kifakuló – XX. századról, a várhatónál szerényebb, hűvösebb tapssal kell beérniök. E sorok írója úgy állt fel pótszékéről – a feneke alá gyömöszölt, a bejáratnál egy hajléktalantól száz forintért kapott, ingyenes metróújságról –, hogy a Madách Kamara Színház történetének e fontos pillanatát, valamint Mácsai Pál színgazdag és eredeti, noha bizonyosan nem a legjelentősebb rendezését mint a hét Pisti tragédiáját raktározta el.

Mácsai Pál–Guelmino Sándor: Mi újság, múlt század?

(Madách Kamara Színház)

Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Rátkai Erzsébet
Dramaturg: Guelmino Sándor
Zene: Darvas Ferenc
Rendező: Mácsai Pál.

Szereplők: Bíró Kriszta, Gryllus Dorka, Kiss Mari, Debreczeny Csaba, Dunai Tamás, Gálffi László, Gyabronka József.