35 éves a kassai Thália

2002-04-23 17:05 Kossuth

Határok nélkül

Műsorvezető: Kazinczy Károly
Riporter Nagy Ildikó


Mv.- Amikor az ember szépen felöltözik, felkészíti a lelkét, és estefelé elmegy a gyönyörűen kivilágított, pompás épületbe, századmagával beül a nézőtérre, és átéli, ahogy sír vagy éppen nevet, aggódik vagy vágyódik, egyszóval érez és átél a színész, és az ember ért minden szót, na, akkor mondhatja el, hogy színházban volt. Nagy kincs a teátrum, a színművészet, mert összetart. Ezért kell, hogy egy nemzeti közösségnek legyen saját színháza. Szlovákiában éppen 50 éves a hivatalos magyar nyelvű színjátszás, Komáromhoz kötődik, és 35 éves a kassai Thália. A szakma művelői egy tanácskozáson ünnepeltek, és beszélték meg a gondokat, a teendőket. Ennek apropóján készült Nagy Ildikó összeállítása.

R.- Általános volt az a vélekedés, hogy nincs nemzetiségi színház, csak jó vagy rossz teátrum létezik. Ám azt nem vonta senki sem kétségbe, hogy a határon túli magyar színészek sorsa, sőt, mai helyzete is merőben más, mint a magyarországiaké. Hogy miért? Erről is szól beszélgetésünk Kollár Péterrel, a kisebbik testvérként számontartott kassai Thália Színház igazgatójával. Akitől megkérdeztük: létezése jó három évtizede alatt volt-e a társulatnak legalább három nyugodt éve, amikor csak a művészetre összpontosítva dolgozhattak?

K.P.- Egy-két év adódott, amikor elsősorban a művészetre összpontosíthattunk, de folyamatát tekintve sajnos elsősorban a problémák kerültek előtérbe.

R.- Olyan hírek jönnek Kassáról, hogy talán jövőre, 2003-ban ismét a művészetre összpontosíthatnak elsősorban, hogy talán végre megoldódik a színház épületgondja, és olyan stúdióban, olyan színházteremben dolgozhat ezután a társulat, amilyenre évek vagy évtizedek óta vágyott.

K.P.- Remélhetőleg sikerül ebben az évben átadni a stúdiószínházunkat, és ezzel megteremtjük a lehetőségét annak, hogy a művészi tevékenység is előbbre léphessen. Sőt, egy szlovákiai magyar kabaré kialakításának lehetőségein is gondolkodunk.

R.- Milyen pillanatnyilag a Thália társulata? Van-e elég képzett színészük, vannak-e rendezőik, vannak-e állandó munkatársaik? Vagy tovább tart ez az évtizedek óta zajló folyamat, hogy vendégrendezőkkel, alkalmi szakemberekkel kell együttműködjenek?

K.P.- Legnehezebb megoldani a rendezők kérdését, hosszabb távon mindenképpen megoldjuk, hogy legyen egy állandó rendezőnk, persze akkor is szükség lesz majd vendégekre. Könnyebb lesz előbbrelépni a társulatépítés terén, hiszen vannak Szlovákiában és a határon túl - ez alatt most Magyarországot értem - olyan fiatal színészek, akik eljönnek hozzánk véleményem szerint, tehát szerződnek hozzánk, amennyiben megfelelő művészi feladatokkal tudjuk kecsegtetni őket.

R.- Mekkora most a társulat? Hány tagú?

K.P.- A társulat rendkívül kicsi, hiszen 16 színészi státusban dolgozó alkalmazottunk van, de igazából csak a felét tekinthetjük színésznek, hiszen a többiek maximum egy éve vannak a pályán, tehát igazából nagyon kezdők, akik megfelelő iskolai végzettség nélkül, amatőr státusból kerültek hivatásos pályára.

R.- És mire alapozza azt az optimizmusát, hogy ez a társulat bővíthető? Úgy tűnik, hogy a gazdasági helyzete a színháznak javulni fog a jövőben?

K.P.- Úgy gondoljuk, hogy némileg javulni fog, átkerülünk a megyei közgyűlés fennhatósága alá. Ebből a szempontból talán azok a meglehetősen merev állami előírások, amelyek alatt raboskodtunk évtizedeken keresztül, némileg enyhülnek.

R.- Ez tehát a jövő. Azonban pár évvel ezelőtt még azt hallottuk a Tháliáról, hogy szinte végveszélyben van: tönkre ment a kölcsönkapott színházterem, a berendezés. Nagyon rossz helyzetben voltak akkor. Ki segített kilábalni ebből a helyzetből, és felépíteni az új stúdiót?

K.P.- Az első támogatást vagy az első lökést 1999-ben a szlovák kormánytól kaptuk, a következő lépést viszont Magyarország tette, amikor az Illyés Közalapítvány 30 millió forinttal járult hozzá, hogy folytatni tudjuk az épület felújítását. Utána leállt, sajnos egy évre az építkezés, de ebben az évben, pontosabban az elmúlt év végén, amikor a szlovák költségvetést tárgyalta a szlovák parlament, akkor a magyar képviselők javaslatára a parlament jóváhagyott egy 24,5 millió koronás csomagot, és ebből az összegből be tudjuk fejezni az épületet, és birtokba tudjuk végre, 33 év után venni.

R.- A szlovákiai magyar hivatásos színjátszás bölcsője Komárom. Itt kezdte működését 50 évvel ezelőtt a Magyar Területi Színház, amely később felvette a város nagy szülötte, Jókai nevét. A jubileumi tanácskozáson megkérdeztük Kispéntek József igazgatótól, aki egykoron szintén színészként kezdte, hogy szerinte mi hiányzik ahhoz, hogy társulata a legrangosabbak közé emelkedhessen?

K.J.- A színház legeslegfontosabb eleme az élő elem, az pedig a színész. És a színész egészen furcsa lény. Rendkívül érzékeny, borzasztóan szenzitív ember, és bizonyosfajta zártságban él. Úgy értem: azáltal, hogy emberbőrből emberbőrbe bújuk, nagyon sokszínű az élete, sok mindent meg tud élni. Ugyanakkor sokféle embertípussal találkozik, és természetesen ezt a mesterségbeli tudása meg a benső énje által tudja úgy kigyurmázni, hogy az egy élő figura legyen. Ugyanakkor ez egyfajta zártságot is jelent, maga a világ, amelyben él, ez a színházi világ. Tehát nagyon ritka az, amikor színházi színész nagyon jó civil gyakorlati ember is. És ez egyfajta védettséget igényel, vagy erre kötelez minket. Arra kötelez minket, hogy mindent elkövessünk azért, és remélem, hogy most tudunk majd lépni valamelyest, hogy olyan anyagi létet biztosítsunk, vagy azt legalább megpróbáljuk megközelíteni, hogy tisztességesen meg tudjon élni. Egyszerűen tarthatatlan, hogy a főiskolát végzett fiatal művészek a színház alagsorában laknak, hogy öltözőkben laknak, amit nem is szabadna elmondanom, mert szabálytalan. Egyszerűen olyanok az anyagi lehetőségeik, hogy ha ezt nem tenném lehetővé, akkor nem tudnám itt tartani a Pozsonyi Színművészeti Főiskolát elvégzett, az Amadeusért Legjobb Színészi Alakítás díjat a Berka Fesztiválon kiemelt színésznőt. Mert nem ... magától. Ez van.

R.- Végre vannak tehát diplomás színészei a színháznak, diplomás rendezői, és ilyen okokból nem tudják őket itt tartani. Ez az oka annak is, vagy pedig egyfajta szakmai kihívás, hogy a fiatalok elmennek Komáromból, méghozzá Magyarországra, Budapestre vagy más magyarországi városba.

K.J.- Nézze, én úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem jellemző az utóbbi néhány évben, hogy - idézőjelben - "tömegesen" elmennének. Persze van egy természetes fluktuáció, és én úgy gondolom, hogy ezen a pályán ez nem is természetellenes. Ezen a pályán, a színi pályán nem igazán működik az elhivatottságtudat meg a hovatartozástudat. Ez egy pillangópálya, és a pillangó száll a fény felé. Szóval ez van. Talán a korábbi társadalmi rendszerben, az itt vagyok, itt kell maradnom, és az itt kell megmutatnom a magyarságomat elv vagy érzés vagy életérzés vagy erkölcsi hozzáállás sokkal erősebben működött, mert más volt a politikai erőtér. Úgy érzem, hogy azzal, hogy Európa egyes államai közelednek egymáshoz, ez a hovatartozás tudat, ami nem azonos az önazonosság-tudattal, az működik, és működjön is az emberekben, de ez veszít az erejéből. Azt gondolom, és az a meggyőződésem, hogy minden színháznak, aki tehetségeket akar, ambíciózus művészeket akar megtartani, az a kötelessége, hogy minden erejével azon legyen, hogy olyan munkalehetőséget, a művészi fejlődésükhöz és művészi önmegvalósításukhoz olyan föltételeket biztosítson, hogy ott akarjon maradni. Ehhez hozzátartozik a publicitás is, és ez is egy nagyon nagy gond és probléma szerintem, hogy a szlovákiai média nem tudja biztosítani azt a popularitást, habár igyekszik, tehát én nem panaszkodni akarok vagy vádolni, nagyon korlátozottak a lehetőségeink, mint amilyenre a színész igazából vágyna. És azért annyit hozzáteszek, hogy valóban, és ezt említettem a konferencia során is, hogy bizony nagyon gyakran olyan külhoni művészeket a legkülönbözőbb műfajokból futtatnak az újságok, tehát a sportolótól a manökenen át a balett-táncos és a, nem akarok senkit megbántani, akikhez semmilyen szinten nincs közünk, de még csak nem is igazán izgalmas számunkra, vagy számomra biztos, hogy én azzal az emberrel megismerkedjek a sajtón keresztül, bizony, nagyon gyakran a mi művészeinknek lenne a helye ezeknek a sajtóproduktumoknak a hasábjain.

Mv.- Nagy Ildikó összeállítását hallották arról, hogy 50 éves a szlovákiai magyar színjátszás. Itt a Határok nélkül.