Amitõl az ember lemegy hídba

A Hídember legfőbb művészi értéke a költségvetés - Amitől az ember lemegy hídba

Újság : Hetek
Dátum : 2002.04.26.

A Hídember című kiemelten magyar filmről írni nem csekély feladat. Világnézeti nyilatkozat. Állásfoglalás egy vitában. Voks a voksok között. Ezért mindjárt kijelenteném, én nem szavazni szeretnék. Tekintsék jelképesnek, hogy ezt a cikket a kampánycsend napján írom.

Eperjes Károly. Önmagát hozta

A játékszabályokról még annyit: mint magyar nyelven író ember, magam is érdekelt voltam benne, hogy a film sikerüljön. Egy kimagasló, esetleg világhírű magyar alkotás ugyanis mindannyiunk ázsióját növeli a világban, mely világnak van egy kétségkívüli erénye művészileg hazánkkal szemben: nem a pártházban kell a dramaturgiai munkát elvégezni. Ráadásul ismerem, szeretem és tisztelem Bereményi Gézát, minden idők egyik legnagyszerűbb songíróját, a kiváló Tanítványok alkotóját és néhány fontos dráma (Halmi, Légköbméter) szerzőjét. Nem vagyok irigy, mert nem előlem, előlünk vette el a lehetőséget, egyszerűen megteremtette önmagának.
Ennyi óvatoskodás után nyilvánvalóan kiderülhet az olvasó számára, hogy nem igazán ragadtatott el a film. Hát nem. A régi vicc szerint, hogy milyen is a rendszer, csak azt tudom mondani: közepes. És bővebben? Nagyon közepes. Márpedig a művészetben ami közepes, az nem jó, mert ellentétben egy közepes könyvelővel, aki hasznos tagja lehet egy vállalatnak, a közepes mű az többnyire jelentéktelen.
A Hídembert egy kimaradt filmes korszak pótszerének, egyszemélyes mannának szán-ta a hatalom. Szépen fényképezett, néhol kifejezetten unalmas film lett belőle.
Hogyan történhetett? A film legfőbb művészi értékének hónapokon át a költségvetését tartották. Mennyi az annyi; tényleg annyi-e a mennyi? Mindezt sikerült ténybeli hazugságokkal teli nyilatkozatokkal tovább fokozni. Mire elkészült a mű, szinte egyetlen kérdés maradt: Megért-e ennyit?
Erre gyors és könnyű a válasz. Nem. Ennyit nem ért. De meg vagyok győződve róla, bár inkább csak érzéseim súgják, nem is került ennyibe. Ha meg igen, akkor nagyon roszszul sáfárkodtak a pénzzel. A film ugyanis látványában sem mutat nagyságrendekkel többet, mint amennyit egy nagyobb költségvetésű, tehát a Hídember pénzének hatodát költő magyar filmtől megszoktunk. Én arra számítottam, hogy a színháznyitó Tragédiához hasonlóan mindent bevetnek az alkotók a látvány, a pompa, a ragyogás érdekében, de ezzel szemben talán egy jelenet volt (a kitűnő hídavatási képsor), melyből érezhető, itt most apai-anyai beleadva.
Miután egy film a forgatókönyv megírásával kezdődik, kezdjük azzal. Szerény meglátásom szerint ez az írás Bereményi írói életművének legrosszabb darabja. Mi lehet az oka? Az, hogy ez a téma nem Bereményi Gézának való. Bereményi inkább költő, mint színi bölcselő. Kis ügyekből tud nagyokat csinálni, rezdülésekből koncertet, halk hangokból áriát. Bereményi legjobb művei dalszövegei, s ez most már minden bizonynyal így is marad. Egyszer önmagát nevezte az irodalom búvópatakjának, márpedig a búvópatak nem tudja, milyen az, mikor seregeket dobolnak. Pontosabban tudja, csak nem érzi.


A milliárdos film forgatása. Sínre került

Minden művész elemi feladata embert ábrázolni. Bereményi Géza megkísérelte, de sikertelenül. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezekkel az emberekkel, mert ő Bereményi Géza, és nem Petőfi. Dramatikus művet akkor képes alkotni valaki, ha képes önmagára venni mindenfajta figurát. Bereményi halk költészetétől ezek a hangos rétorok távol állnak.
A történetnek sok alapvető hibája van. Az egyik, hogy teljesen esetleges. Sajtóhírekből tudjuk, hogy tizenegy forgatókönyv készült, ebből a negyedik a megvalósult. Ez irdatlan munka. Nem látszik. Akad jelenet, amelyben meg sem szólalnak, és harminc másodperc múlva újra ugrik az idő. Ekkora hibát egy Bereményi? Holt volt a lelke, mikor ezt leírta? Persze, nehéz egyszerre öntörvényű művet alkotni és kielégíteni nagytiszteletű megrendelőnk néptanítói óhajait. A film néha személyes szeretne lenni, ugyanakkor kényszeresen ragaszkodik bizonyos formációk megjelenítéséhez. Az pedig nem szituáció. Ilyen, mármint szituáció, elvétve akad a történetben. Többnyire dekorációt, illusztrációt látunk, néha gyönyörűen fotografálva, állandóan mozgó kamerával (Kardos Sándor munkája), néha a „csókol anyád Badenből” stílusú képeslapok modorában.
Érdekes problémát vet fel a mű nyelvisége, szövegtartalma. Bereményi azt állította egyik nyilatkozatában, hogy őt az ember érdekli. Helyes, ez a dolga. Az eszme nem azonos az emberrel, kivéve, ha olyan emberekről van szó, mint Széchenyi, Kossuth, Wesselényi és a többiek. Ezek az emberek a nemzeti kultusz részei, vélhetően megérdemelten. Ezek az emberek értelmes, tehetséges, művelt férfiak voltak. Ehhez képest a filmben egyetlen olyan mondat nincs, mely igazolná ezt. Széchenyi Hitel című alapműve jószerivel nincs is, ő kizárólag hidat épít, ami ugyan fontos tette volt, és jól filmezhető, de csak egy műve a több közül. Wesselényi magyarul akar beszélni, ennyit tudunk meg róla. Batthyányról kijelentik, hogy buta. Akkor miért ő lett a miniszterelnök?
Ha ezek az emberek ennyit értek volna, mint amennyinek ez a film láttatja kvalitásaikat, akkor a nagy reformnemzedék alig érne többet, mint a Grósz-kormány, mely ellen az utcára vonultunk.
Egy szó, mint száz, az a benyomásom, hogy Bereményi Gézának annyi köze van a maga filmre vitte történethez, mint amikor egy színház igazgatója a tatarozást követő díszelőadásra azért rángatja elő a zene nélküli szelíd izgalmú Bánk bánt, mert ő az igazgató, a tatarozás kész, e kettő együtt tehát Bánk bán.
Az élet nagy paradoxona, hogy e műve alapján a nagyszerű író Bereményi Géza már jobb rendező, mint író, s ezen az eredetileg rendező társíró Can Togay se tudott segíteni. Már a munka elején sem értettem, hogy mitől erősíti Can Togay Bereményit, a végtermék alapján kijelenteném: a Jónyer–Klampár jobb páros volt.
A filmből egy valamit nem tudhatunk meg: mitől volt Széchenyi a legnagyobb magyar? Attól, hogy ezt szavazta meg neki a nemzet? Nem, ezt Kossuth Lajos mondotta róla, mert akkoriban még nem volt divat a végkielégítés, ráadásul a gróf rá sem szorult volna. Széchenyi valószínűleg azért lehetett a legnagyobb magyar, mert konkrét ügyekkel foglalkozott, ebből fejlődés indult meg, szorgalmas volt, sőt sokkal több annál: önzetlen adakozó. Könnyű máséra ígérni, meg elkeresztelni mindenkiről mindent. De amikor valaki azt mondja, hogy adom az enyémet, adjátok ti is a tiéteket, akkor az egyszerre nagyság és ellenszenvesen hibátlan erkölcsű tett. Nem tudjuk hogy például, mi lett a következménye. Adtak mások is? Vagy csak bolondnak tartották a grófot? Hol vannak az ellenérdekű felek?
Milyen ez a Széchenyi? Izgága, kissé hisztérikus; fanatikus, de nem túl okos. Tele van vágyakkal, amiket nyugati útjain gyűjt magába, de minden, csak nem államférfi. Buta proli-arccal néz a boldogabb magyar jövőbe. Hol a megtérés pillanata? Mikortól lett hazafi? Azt látjuk, mikor szeret bele örök asszonyába egyetlen pillanat alatt; azt nem, hogy mikor lesz belőle az, ami. Ez a Széchenyi azért ilyen, mert egy erre alkalmatlan színész adja. Fontos kijelenteni, ez a szerep Eperjes Károlynak NEM VALÓ. Eperjes remek karakter, maradandó munkásőr a Csapd le csacsiban, futballbolond a 6:3-ban, kiváló hetvenkedő katona volt, meg Goldoni-hős romániai rendezőknél, tehát olyan emberek mellett, akik a színészt nemes eszközként kezelik. Eperjes Károly mozgékony, impulzív, hadaró, fagyott arccal, mimika nélkül. Eperjes arcán kettő és fél óra alatt anynyi érzelem jelent meg, mint egy néptanító arcán nyilatkozatai közben. Igen, eredetileg nem ő volt a kiszemelt, hanem a Sors és Az angol beteg világhírű alakítója. Ám ő csak vitte a pénzt, Eperjes ezzel szemben hozta, s az akkor éppen súlyos likviditási problémákkal küzdő produkciónak nem volt más választása, mint a helyi érdekű színészfenomén. Eperjes Károly, a nemzet színésze Tuttit, a szemeteskocsist avatta legnagyobb magyarrá. Gesztusrendszere (az az egy), hanghordozása (szintúgy egy) épp olyan volt, mint amikor annak örült, hogy Hidegkúti berúgta. Eperjes Károly Magyarország legjobb hülyegyerek-színésze, ezen a ponton találkozik a megélt és a megteremtett.
Személyéhez fűződik a szaklegendák szerint, hogy a történet végén a hős nem lesz öngyilkos, hanem megölik. Nem vagyok történész, s kutogatásaim is a huszadik századot érintették (így például Teleki Pál hasonlóan elhunyt személyét), tehát nem vagyok hivatva döntést hozni a tárgyban, hogy Kosáry Domokos történész akadémikusnak, a kor kutatójának van-e igaza vagy Eperjes Károlynak, a nemzet színészének. Egyet azonban tudni vélek mintegy fél tucat öngyilkosság színi ábrázolatján szerzett szerény szakmai tapasztalattal: ha valaki úgy gondolja, hogy nem az öngyilkosság ábrázolása az emberibb, a színészibb, az íróibb, az átélhetőbb, a tanulságosabb, a katartikusabb, az rossz helyen tanulta, amit tud. Én biztos vagyok benne, hogy ezt Bereményi legalább úgy tudta, ahogy én, csakhogy akadt egy magyar közpénzkeresztény, aki nem így gondolta, s elméjétől nem állva távol a csökönyösség, ki is verte az alkotóból, a szabad művészet nagyobb tiszteletére. Így mindössze dráma nincs, de minek is az, ha a gázsi extra… Csak felkorbácsoljuk az indulatokat; aki drámát látni akar, mind leguggoljék!
Még rosszabbul járt Kossuth Lajos. Kossuth ebben a műben Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszterünk rosszabbik formáját adja, nem a prágai színt, hanem a görögöt Olimpiából. Nagyon szép fiú, viszont egyedül nagyképűségben és nyegleségben méltó vetélytársa a tömör mezőnynek. Ha ezt egy liberálbolsevista írja-mondja-képezi, azt azonnal feltétetik az El-Al légitársaság Tel Aviv végcélú járatára, a Pannon Rádió előtt pedig tüntetést szerveznek a film ellen. Kossuth Lajos, a remek stílusú író, minden idők legnagyobb magyar szónoka, az első magyar köztársaság megalapítója ebben a filmben (elnézést miniszter uram) még Deutsch sem, csak egy vidéki Fidesz-aktivista, aki befér a kaposvári önkormányzat településfejlesztési bizottságába tagnak. Nem egészen értem, hogy mi baj van Kossuthtal, hiszen a „legyünk nagyok a megajánlásban, de főként a tettben” szlogenje úgy is fordítható: „A tett első, a szó második.”
A hazugság a művészetben gyorsan tetten érhető. Milyen érdekes, hogy egyetlen hús-vér alak mozog a színen! Darvas Iván ugyan botra támaszkodik, de van. Él. Valaki. Metternich ő, a kancellár, a korszak jelképe, a kor Európájának emblematikus férfiúja. Ő a cinikus bölcs, a birodalom pillére, a hatalom speciális technikusa. Ő a hiteles, s ebben nem csak Darvas Ivánnak akadnak elévülhetetlen érdemei, de annak is, hogy akad számára néhány valós szituáció. A szerző tudja tehát, milyen a hatalom emberének lenni nem érti, minek ugrálni ellene.
A produkciónak akad egy nagy erénye: kiváló képességű színészek megélhetését biztosította az elmúlt esztendőben. Akadnak olyanok, mint Schell Jutka vagy Major Melinda, akik egy mondattal veszik ki részüket a nemzet kulturális újjáépítéséből, akadnak olyanok, akinek még ennyit sem kell mondani.
A stáblistáról szólva állapítsuk meg: sokan voltunk, de még nem elegen. Nem értem például, mi az, hogy „Szereposztás: Bagó Bertalan”. Szerepet osztani a rendező dolga, joga, lehetősége és munkaköri kötelessége. Jó, tudom – mert ismerem a helyzetet –, hogy Bagó Bertalan, a kiváló színész és rendező, évek óta vezeti olcsón, Bereményi nevében a zalaegerszegi színházat, így valami módon ezt a munkamegosztást átmentették a Hídemberbe is. Bárcsak ennyi lenne a baj! Baj van? Nincs. Elkészült egy ártalmatlan, a nemzet butítására és nevelésére egyként alkalmatlan film. Melynek ott lesz a helye a Honfoglalás mellett (sláger nélkül). Továbbra sem fejlődött az embernek ember által történő ábrázolása. Az anyagi kár jelentős csupán. Ebből akár nyolc filmet is lehetett volna forgatni olyasmikről, amikhez közük van azoknak, akik csinálják. Várhegyi Attila fődramaturg további sorsa ezen írás lejegyzésekor ismeretlen. A magyar filmé úgyszintén. Kár. A művészetet nem kitalálni kell, hanem támogatni – ahol van. Tekintsük ezt tanulságnak.